Az egyházvezető szerint a református egyház hitele mélyponton van, amiből csak úgy lehet kilábalni, ha megtisztulunk, bűnbánatot tartunk, hibáinkból levonjuk a konzekvenciákat.

Jól látom, hogy az egyházfegyelem és a misszióval kapcsolatban említett lelkészi engedelmesség szorosan összefügg egymással?

A lelkipásztor jogalkalmazó és jogalkotó is egyben. Egyházunk jelenlegi élete, bár vannak hiányosságok, jól szabályozott, a gyülekezet működése, a presbitériumi és az evangéliumi rendfenntartása pontosan körülírt. Tehát kimondható, hogy jól betartható szabályrendszerünk van. Ugyanakkor van egy mentalitás az egyházon belül, ami az elmúlt rendszer örökségeként maradt ránk, hogy a helyi elnökség, a helyi lelkipásztor gyakran úgy gondolja, törvényen felülivé emelheti magát, és saját belátása szerint cselekedhet.

Ezt hogy érti?

Sokszor találkozom azzal esperesként, hogy egy lelkipásztor gondolkodása miatt sérül az egyház jogrendje, ami kiterjed a tanfegyelemre, az egyházi ügyek intézésre, számtalanszor az anyagi helyzetre is.  Azért kerülnek bajba gyülekezetek, mert lelkészük önkényesen intézkedett, nem betartva a működésre vonatkozó szabályokat. Szemléletváltásra lenne szükségük a lelkipásztoroknak, az egyházközségi elnökségeknek, a presbitériumoknak.  Ami az egyházi törvénykönyvben van, az kötelező. Ha ők is tényleg így gondolják, hogy ennek a rendszernek a tagjai, ennek keretén belül vállaltak szolgálatot, akkor a rendszerre vonatkozó szabályok rájuk nézve is kötelezőek. Egy darabig ugyan lehet negligálni, annulálni, be nem tartani a törvényeket, de annak következményei vannak.

Mik lehetnek a következmények?

Ha egy lelkésznek a törvény be nem tartása miatt fegyelmi ügye van, az mindig szétzilálja a gyülekezetet. Sokszor ez évtizedekre visszaveti egy közösség életét, épülését. Úgy szoktam mondani, hogy a tüzet meggyújtani mindig sokkal könnyebb, mint eloltani azt. De nem szeretném az egyházfegyelem dolgát csupán az egyházi ügyek intézésére leszűkíteni, tehát nem csak arról beszélek, hogy a lelkésznek be kell tartania az egyházi ügyrendet, amikor a gyülekezet dolgait intézi. Az egyházi alkotmányunk rendelkezik a lelkipásztorok, az egyháztagok életéről, viselkedéséről is. Ezek és a bibliai életszabályok be nem tartása az egész társadalom szemében rontják az egyház hitelét, amivel elzárjuk annak az útját, hogy a Krisztusról szóló evangéliumot el tudjuk mondani a teljes magyar társadalomnak.

Ennyire rossz a helyzet?

Azt látom, hogy a Magyarországi Református Egyház hitele mélyponton van, amiből csak úgy lehet kilábalni, ha megtisztulunk, bűnbánatot tartunk, hibáinkból levonjuk a konzekvenciákat és becsületesek vagyunk Istennel szemben. Ha valaki presbiter, akkor csak úgy lehet presbiter, ahogy azt a Biblia és az egyházi törvény megköveteli. Az igehirdetés sem szabadon választott gyakorlat. Nincs arra felhatalmazásunk, hogy magunk döntsük el - mint lelkész, vagy presbiter -, hogy milyen rend szerint és minőségben végezzük a szolgálatunkat. Arra sincs felhatalmazásunk, hogy Isten munkájában másodosztályú munkát végezzünk. Szeretnék egy példát mondani. Szó esett a zsinaton a presbiteri esküről. Én azt érzem, hogy a mi református népünk esküszegő néppé vált.

Ez nagyon erős kijelentés.

Rengeteg fegyelmi ügy, anyagi visszaélés, erkölcsi botrány beszél arról, hogy a mai magyar református egyház nemzedéke vállrándítással szegi meg a keresztelési és a konfirmációi fogadalmat, a presbiteri és a lelkipásztori, valamint a tisztségekre elmondott esküket. Félelmetesnek tartom, hogy a bibliai élet szabályait nem veszik annyiba sem, mint a közlekedési szabályokat. Isten Igéje mond valamit, de üzenetei közt válogatunk, mégpedig aszerint, melyik tetszik közülük és melyik nem.

Hogyan lehet jobban betartatni a törvényeket? 

A kulcsszó az engedelmesség, hogy engedelmeskedek az Istentől kapott látásnak és rendnek, Jézus szavának, a törvény betűjének. Ezt az engedelmességet kell megkövetelni, saját magunktól is, becsületessé kell válni Istennel és embertársainkkal szemben, hogy minden az legyen, aminek nevezzük. Nem szabad félre beszélnünk. Sokszor azt érzem, mi megbízott tisztségviselők úgy viselkedünk, mint sok egyháztag, akinek a templom ajtóig tart az igehallgatása. Bár az Ige a templomban még üzent, hogy ezt kell tennem az életemben, ezt kell helyrehoznom, amit fel is fogok, de nem teszem meg, mert azt gondolom, amikor kilépek a kapun, hogy mégis inkább két lábbal kell a földön járni, mert az élet valósága más. Pedig az Ige minden tekintetben az élet valóságáról beszél.

Az egyházi emberek kiválasztási folyamatában lenne szükség változásra?

Most készülünk a presbiterválasztásra. Az elmúlt években az egyházmegyékben számos helyen komoly presbiterképzés folyt. Sokan igei látást, engedelmességet nyertek sok mindenben ezalatt az idő alatt, megtanulták, milyen az igazi presbiter. De a presbiterválasztásban nem a presbiterek választanak presbitert, hanem a gyülekezetek. A baj, hogy a gyülekezetekhez nem nyúltunk hozzá, kiskorúak, változatlanok maradtak az elmúlt évek alatt, így nem biztos, hogy bibliai szempontok szerint döntenek majd.  A tanításban látom a titkot, abban, hogy az igehirdetésünk legyen Isten Lelke szerint való, és ezzel nyissuk fel a gyülekezetek szemét, ne tartsuk őket tovább kiskorúságban. Ez azért fontos, mert alulról építkező egyház vagyunk, és a döntéshozóink az igehallgatók. Ha ők igazodnak a Biblia tanításához, attól az egész rendszer elkezd majd tisztulni.

Kováts Annamária