Mielőtt letartóztatták volna, hogy a fogságot, valamint a szabadságvesztéssel járó minden megaláztatást a maga testi valójában vegye magára, Jézus vacsorához szólítja a hozzá legközelebb állókat, mind a tizenkettőt.

Felfoghatatlan, hogy Júdás is ott van, de hát a legközelebb állók közé tartozik ő is. Ott ül Júdás Jézussal és a többi tanítvánnyal az elkészített húsvéti bárány körül: nekem meg ez az egyetlen reményem.

Mindenki más, a többi tizenegy, ez a lélektől fénylő, révült aranycsapat, akiknek az Írás vagy az angyali képzelet megőrizte az arcát vagy személyisége mégoly töredékes és hiányos lenyomatát, elhangzott vagy leírt szavát – nos valamennyien olyannyira elérhetetlenek számomra, olyannyira fölöttem valók, hogy kísérletet sem teszek azonosulni velük.

Beleértve Tamást, elborít ő is felfoghatatlan nagyságával: az ő szikár és nagyszabású hitetlensége, amit Jézus elé visz – nincs hozzá hasonló. Mi persze, a feltámadás-hit magabízó bajnokai sietősen elverjük rajta a port, már előre hallom.  Nem emlékszem, hogy alázatos, elfogadó, sőt csodálattal áthatott prédikációt hallottam volna róla. Kivéve persze a hit emberi mélységeit mindig hibátlanul föltáró Caravaggio szótlan homíliáját (in concreto: festményét): az ujját a Krisztus oldalába bocsátó Tamás mellett ott látjuk Pétert is és Jánost is, az ő arcukra is Tamás kételye és gyötrő hit-szomja ül ki, ők is ráhajolnak a sebre, maguk elé tolva mintegy Tamást, hadd beszéljen helyettük, ő a legbátrabb amúgyis. Én is Tamás vagyok, nyomakodik Péter a feltámadt Krisztus-test körül; én is, én is, tapad a képre János, akinél senki nem használja többször és nagyobb lelkesedéssel a látni igét és származékait, ami ugye mégiscsak a hinni ige ellenkező pólusa.

A tizenegyek bizony elérhetetlen magasságban vannak, szépséges fény ragyogja körül őket, Júdást viszont mindenestől fogva érzékelem.

Ismerem megdönthetetlen érveit, ezt a beszűkült igazságtudatot, amely nem ismer sem Istent, sem embert, és amelynek a legalján az önmegvetés és a heroizmus, az elkárhozás- és az apoteózis-vágy keveredik egymással.  Ha valaki miatt a maga tragikus mélységében meg tudom élni az utolsó vacsorát, amikor Jézus a saját testére mutat, akkor Júdás az, aki még az utolsó, sőt utolsó utáni pillanatban is korrigálni szeretné valahogy ezt a tetszetős, de elbaltázott megváltás-projektumot.

Ott ülök magam is, saját gondolataimba veszetten, olyannyira elfoglalva szenvedélyes és önmegváltó érveim lehető legtisztább kifejtésével, hogy észre sem veszem, amikor Jézussal együtt nyúlok a középre kitett tálba, kényszeresen és sértetten mártogatok, sötét arccal, süketen. Valamit mintha mondana a Mester, felőlem aztán mondhatja, tudom én a magamét.

Látom magam, ott a közelében, azon az éjszakán. A többi kegyelem.

Visky András

Szelíden, szamárcsikón ülve. "A békesség városában nincs békesség, a rend, ha nem a Léleké, csak ritkán szavatolja" – Visky András első írása, virágvasárnapon.

 

Nem mondom meg. Félelem fog el, ha Isten csöndbe burkolózik, de nem azért, mert hallgat, hanem mert elhatározza, hogy néma marad, és ez egészen más – Visky András második írása a virágvasárnaptól húsvétig vezető úton.

 

Tavaszi munkák a szőlőben. Illúziótlan, tömör, fokozhatatlan drámaiságú írásmű, az evangéliumi elbeszélés legmagasabb pontjai közül való, a borzalmak borzalma – a szőlőművesek példázatáról.

 

Nem a holtaké. A puszta ismeret, az Írásé is: nos az még önmagában tévelygés. Jézus különbséget tesz az Írással és (az) Istennel fenntartott kapcsolat között – szerdán Isten hatalmáról.

 

Halott Krisztus. Krisztus vajúdása az ember feltámadását szüli meg, az ember vajúdása a halott Krisztust – nagypénteken.

 

Szombat van, örülni kellene. Nem tudtam, hogy az élettelen test hiánya mérhetetlenül súlyosabb magánál a testnél – nagyszombat.

 

Egyetlen idegen. Azután a Megbocsátás szólított vissza, halandó Isten, a halhatatlanba – húsvétvasárnap.