Az itteni református gyülekezetet nem törte meg a közelmúlt szakadása sem. Igaz hívő népe nem fordított hátat az egyháznak. Sőt, mintha a próbák alatt még jobban megerősödtek volna…

– 2006-ban lelkipásztor nélkül maradtunk, de erős imaközösségben éltünk és élünk ma is. Kerestük a magvetés lehetőségét – vallja Kiss József.

– Az imaközösség persze nem újkeletű „találmány” itt. Édesanyámék még az átkosnak nevezett szovjet rendszerben is összejártak közös imádkozásra.– mondja Farkas István. – Családoknál jöttek össze. Olykor Oroszi Pál lelkipásztor látogatott el hozzájuk, ő hirdette az evangéliumot. És megtartották imaközösségüket akkor is, amikor ezért csak fenyegetést kaptak. Sokat zaklatták őket. Emlékszem, édesanyámékat csempészéssel vádolták meg, mert Bibliát hoztak át a határon. Egy éjszaka arra ébredtem, hogy sír. Mikor elmondta, miért, én vigasztaltam, hogy ne sírjon, hisz Isten ügyéért, evangéliumának hirdetéséért vállalta a megpróbáltatásokat… Valahol itt kezdett el bennem is az Úr munkálkodni.

Meg Biatorbágyon, ahová édesanyám és a bátyám vitt el táborozni…

– Biatorbágy számomra meghatározó jelentőséggel bírt – veszi át a szót a báty, Farkas Béla. – Ott ébredt fel bennem a vágy, hogy imaközösségben éljek itthon is. Így alakítottuk meg már anno a bibliakörünket, imaközösségünket. És azt nem hagytuk el azóta sem: rendszeresen összejövünk, együtt imádkozunk, együtt mondunk mindenért hálát az Úrnak, közösen kérjük az Ő segítségét terveink megvalósításához.

– Most éppen gyermekotthont építenek…

– Egy időben a bátyámmal mi is a „határt jártuk” – vallja Farkas István. – Utunk Nagydobronyon át vezetett. Amikor láttam az ott akkor épülő gyermekotthont, elhatároztam: egyszer én is árvaházat szeretnék építeni. Később olvastam a tudósításokat a Sámuel Alapítvány által működtetett családtípusú gyermekotthonokról, meg a felhívást, hogy a Felső-Tisza-vidéken is szeretnének nyitni ilyen intézményt. Akkor született meg az elhatározás: legyen itt, Visken egy ilyen családtípusú gyermekotthon. Építsünk mi otthont néhány gyermek számára. És imaközösségünk támogatott ebben… Sokat imádkoztunk azért, hogy érző szívekre, értő elmékre találjunk, hogy Isten segítsen bennünket…

– Egy gyermekotthon, egy épület nem születik meg a semmiből…

– Valóban. De imáink meghallgatásra találtak – mondja Kiss József. – Hánka Tibor testvérünk például felajánlotta az építkezéshez szükséges blokkokat, meg fizette dolgozói itt végzett munkájának bérét is.
Én egyébként korábban egy, a biatorbágyihoz hasonló központot szerettem volna felépíteni Visken – vallja Farkas Béla. – De öcsém és az imaközösség meggyőzött: elhagyott, árva gyermekeknek nyújtsunk elsőként segítséget. Ebben erősített meg az ige is: „És aki befogad egy ilyen kisgyermeket az én nevemben, az engem fogad be.” (Mt 18,5) Farkas Béla egyébként azóta egy keresztyén óvoda létrehozásán is fáradozik, s hittel vallja: „Az Úr Isten szemmel láthatóan munkálkodik Visken”.

Ezek a vállalkozó szellemű, hitben élő viski fiatalemberek ezúttal a gyermekotthon építésére ajánlották fel tizedüket. Ami nem kevés, hisz szinte valamennyien üzletemberek, akik a tizedüket mindig lelkiismeretesen adják oda, sőt, olykor annál többet is. Mert vallják és tapasztalják: minél többet adnak, annál többet kapnak.

– Ez valahol hálaadásunk az Úr felé – mondja Hánka Tibor. – A magam részéről így szeretném megköszönni, hogy engem, aki nem igazán istenfélő családban nevelkedtem, aki korábban csak az észérvekre hallgattam, végül igaz hitben járó feleséggel és családdal ajándékozott meg Isten. Meg egy olyan imaközösséggel, amelyik segít a mindennapok nehézségeit, megpróbáltatásait is átvészelni.

Hogy hogyan kezdődött az építkezés? Nos, a felhívás elolvasása után Farkas István megvett erre a célra egy telket. Ez lett volna az alap. Később kiderült: az kicsi egy tíz gyermeket nevelő családnak. Akkor bátyja, Farkas Béla megvásárolta keresztanyja házát, telkét, azt ajánlotta fel a gyermekotthon számára. S ezt már a támogatók – a hollandiai Szivárvány Alapítvány – is jónak találták, akik a viskiekhez hasonló adakozási kedvvel még nem igen találkoztak Kárpátalján. Számukra is szinte hihetetlen, hogy a saját rész többszörösét is vállalja egy kis közösség…

– Immáron hat családtípusú gyermekotthont működtetünk – mondja Sipos Géza, a beregszászi székhelyű Sámuel Alapítvány vezetője. – Egy újabbnak kerestünk olyan helyet, ahol imaháttér és segítő gyülekezet támogat bennünket ebben a törekvésünkben. Be kell valljam, előbb Dercenre vagy Fornosra gondoltunk, merthogy a munkácsi járásban még nincs családtípusú gyermekotthon. Viszont ott nem tudtunk megfelelő telket, házat vásárolni. De az Úr csodásan működik: Seres János esperes ekkor jelezte, hogy van Visken egy tettre kész, vállalkozó szellemű hívő imaközösség, akik örömmel felvállalnák a gyermekotthon építését. Erre ajánlják fel tizedüket és szeretetüket…

És megkezdődött az építkezés. Mára tető alatt áll az épület, felszerelték a nyílászárókat, elvégezték a belső tatarozást. És szinte állandóan folyik itt valamilyen munka. Ezek a fiatalemberek – Farkas Béla, Farkas István, Hánka Tibor, Kiss József, Sipos Béla – és családjuk, valamint imaközösségük is felvállalta, hogy Isten segítségével jövő év nyarára elkészül a gyermekotthon. Ehhez a munkához nagyon sok falubeli kétkezi munkájával, meg „két krajcárjával” is hozzájárult. Sok idős ember a nyugdíja tizedét ajánlotta fel. Még badalóiak is támogatták a gyermekotthon építését!

A viski gyermekotthon alapítói már most várják azon keresztyén szülők jelentkezését, akik nevelőszülőként beköltöznek majd ebbe az otthonba, s szeretettel, Istennek hálát adva nevelik majd az ide kerülő gyerekeket. Az otthont építők ígérik: nem hagyják magukra a családot a továbbiakban sem, szeretettel fogadják őket, és mindenben támogatják a más településről érkezett nevelőszülőket is. Itt otthonra találnak azok, akik igazán elhivatottságból, a gyermekek iránti szeretetből, Istennek hálát adva vállalják ezt a küldetést. Lehet, hogy olykor borús lesz az ég, de a hívő lélek tudja: ott fenn, a felhők mögött süt a nap, mondja Farkas István. Aki társaival együtt C. H. Spurgeonnal együtt így imádkozik: „Uram, ha gazdagság folyamával ajándékozol meg, kérlek, ne engedd, hogy megtámadjanak a büszkeség, vagy a világias lelkület hadihajói! Ha jó egészséggel és derűs kedéllyel áldasz meg, ne hagyd, hogy a könnyelműség vagy lustaság bárkája beevezzen szívembe! Ha a Neked való szolgálatban olyan áradó sikereket adsz, mint egy nagy folyó, kérlek, hogy hullámain sohase találkozzam az önteltség és az elbizakodottság gályáival. Ha végtelenül boldog vagyok, mert évről évre tapasztalhatom kegyelmed erejét, ne tűrd, hogy ezért megvessem a gyengébb hívőket, sem azt, hogy saját tökéletességemben gyönyörködjem! Uram, kérlek, add nekem az áldást, amely gazdaggá tesz, de ne engedj olyat tennem, ami megszomorít Téged, vagy bűnbe visz engem!” (C.H. Spurgeon Isten ígéretének tárháza, szeptember 22.)

Valamennyien velük együtt fohászkodhatunk így. Én pedig azért mondok köszönetet Istennek, hogy ilyen emberekkel ismerkedhettem meg, akik igaz hittel, önzetlenül, testvéri szeretettel és imádkozó szívvel végzik azt a szolgálatot, amit az Úr bízott rájuk. Legyen munkájukon, a település segítőkész embereinek életén mindenkor Isten gazdag áldása!

Soli Deo Gloria!

Marton Erzsébet