„Csillapodjál le az Úrban és várjad Őt…” (Zsolt: 37:7)

Sokan emlékeznek még ma is arra az egykori megfogalmazásra, mely szerint az adventi időszak négyféle jelentést hordoz. Az első adventi vasárnap Jézus születésére utal, a második vasárnap megtérésünkre, a harmadik halálunkra, a negyedik Jézusnak ítéletére való visszajövetelére. Ebben az értelemben valamennyien, – akik  e sorokat olvassuk – két Advent között élünk. Mögöttünk, a múltban, Jézus születése magunkban hordozza megtérésünket és eljövendő halálunkra, Jézus visszajövetelére készülve.

Nem élhetünk azonban úgy, hogy csak a jövőre figyelünk, mert a keresztyén életünk a múltból is táplálkozik. Azért éljük át Jézus születésének ünnepét, Karácsonyt évről-évre, hogy megerősítsen mindnyájunkat eme örömhír. Így visszagondolva és előre tekintve a már eljött és eljövendő Jézusra, járjuk utunkat és közeledünk a második beteljesedés felé. Hogyan?

Csillapodjál le! Ilyenkor, Karácsony táján felgyorsulnak az események, ajándékozás lázában élünk. Számon vesszük, kinek, mit, hol, mennyiért vásároljunk, miközben az ünnepi asztalra valóról is gondoskodni kell. Nem ritka az olyan háziasszony, aki a leterheltség miatt fáradtan, elfásulva éli meg családja örömét, s alig várja, hogy az ünnepek véget érjenek. Ezekben a napokban sűrűsödnek a sorok a postán, s az üzletekben is. Zaklatottság bennünk, tömeg körülöttünk. Ehhez járulnak még a munkahelyi feszültségek, sok helyen a munkanélküliség, a magány és a betegség. Az „Aranyábécé”-ként is ismert zsoltárunk szerzőjét egy másfajta feszültség is foglalkoztatja: miért megy jobban a soruk a nem hívőknek és miért boldogulnak jobban a bűnösök, miközben ő, – mint istenfélő ember – súlyos gondok között vergődik?! A lecsillapodó ember nagy ajándéka a csend!

Sok ember vágya fejeződik ki akkor, amikor úgy érzi: jó lenne egy kis csend. Az embert azonban vonzza is, taszítja is a csend. Vonzza, amikor keresi a természet szépségeit, de sokakat „idegesít”, félnek is tőle. Menekülünk a belső csendtől, mert ilyenkor „egyedül vagyunk önmagunkkal”, – pedig Isten ilyenkor megbékíteni akar” (274. énekünk 3. verse ezt szépen fejezi ki: Csak légy egy kissé áldott csendben, magadban békességre lelsz…). Isten életünk részévé akarja tenni a csendet, mert csak így vagyunk képesek meghallani az Ő szavát. Amikor az Úr megjelent Illésnek a Hóreb hegyén, nem volt ott az erős szélben, földindulásban, tűzben, hanem halk és szelíd hang által szólt hozzá ( I. Kir 19:11-13).

Az Úrban! A mai időkben azonban az elcsendesedést, nyugalmat az emberek nagy része máshol keresi. Sokan élnek nyugtatókkal, pótszerekkel. A szórakozóhelyek, plakátok ontják a lehetőségeket, a kikapcsolódás ezernyi ígéretével, de ezek inkább csak altatnak, mintsem megnyugtatnának.

Ez a csend elsősorban Istennel békít meg! Ez azért fontos, mert a legtöbb ember „maga készíti isteneit” (bálványait), s azt imádja. Mindaddig, míg valakinek sikeres az élet, elkerülik a bajok, békességben van vele, de ha elmaradnak a sikerek, megunták, csalódottan félreállítják. Az Úrnál lecsillapodó embernek belső békessége van, mert tudja, hogy a legnagyobb bűnre is van bocsánat, rá mindig számíthat és erőt kap a nehéz időkben. Az ilyen ember képes elfogadni a rosszat is. Az úrban való békesség feloldoz félelmeinkből. A feltámadott Jézus is így köszönt a zárt ajtók mögött összegyűlt tanítványoknak: Békesség néktek (János 20:21)!

Megbékít önmagammal! Sok ember nem is igazán önmagával, hanem a sorsával elégedetlen. Életünk egy-egy hibája, bűne elviselhetetlen teherrel nehezedik ránk és sokszor furdal a lelkiismeret olyanért is, ami elmulasztottunk. A „sosem bocsátom meg magamnak” – állapotból Isten képes kiemelni!

Megbékít másokkal! Emberi kapcsolataink nagyban befolyásolják közérzetünket. Óhatatlanul adunk-kapunk sebeket és a „békés egymás mellett élés” nem mindig gondmentes. A harag azonban elválaszt és könnyen válik gyűlöletté, mely bosszúra ingerel. Isten másokkal szemben is megbékélésre int. Még közvetlenül a háború utáni években történt, hogy két család élt társbérletben egy lakásban. Egy korábbi, kisebb nézeteltérés miatt alig váltottak szót egymással. Elérkezett a Karácsony. Mindkét család körülállta a szépen feldíszített és nagy nehezen beszerzett karácsonyfát, még énekeltek is, de mindkét család külön ünnepelt, pedig csak egy ajtó választotta el őket egymástól. Az Úrban való megbékélés azon is múlik: „van-e erőnk” kinyitni azt a bizonyos becsukott ajtót?

Igénk azért akarja a hétköznapi gondokkal küzdő mai ember lelki világát lecsillapítani, hogy megbékélve Várjuk Őt! Háborgó lélekkel nem lehet. A helyes váráshoz szükség van türelemre! – amely a belső békesség egyik fontos jele. Rohanó világunkban versenyt futva az idővel, sokszor lemaradva, vagy elkésve fontos eseményekről, kiűztük az életünkből. Kárba veszett időnek tekintjük. Sokszor vagyunk hasonlóak a gyermekekhez: kell valamiből minél több, DE azonnal! Persze a türelemhez alázat is kell, mert a várakozással az ember kiszolgáltatottnak érzi magát az ismeretlennek és bizonytalannak. Ezért a váráshoz szükség van bizalomra is! Abban a bizonyosságban élni, hogy aki megígérte, hogy (vissza)jön, – a mi Urunk – bizonyosan megérkezik! Nem hiába várjuk Őt! Erről éneklünk a 312. énekünk 3. versében: „…ŐT nem hiába várod, betér hozzád, megáld…”

Szükség van bűnbánatra is! Érkező vendég tiszteletére kitakarítjuk a lakást. Megvizsgáljuk, minden a helyen van-e? Ahogy egy lakásban, úgy a szívünkben is, hogy otthon érezze magát a kedves Vendég „…habár szegény e szállás….” (312. ének 4. vers)

Az idei esztendőben újra elérkezett életünkben az Advent: Karácsonyra készülünk. Adja Isten, hogy a várható családi együttlétek örömei, az egymás számára megmutatkozó szeretet jelei mellett, megtapasztaljuk azt a legnagyobb szeretet is, amely minden ajándéknál többet adott e világnak: „… úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örökléte legyen.” (János 3:16) Ő az a Jézus, aki eljött és aki eljövendő! Csillapodjál le azért az úrban és várjad Őt…!

Kovács Mihály