Hogyan értékelné az elmúlt közel két év zsinati munkáját?

Lassan és sok munkával elkezdtük a konszolidációt. Ezt elsősorban a törvényalkotásra értem. A rendszerváltástól eltelt éveket – időnként túlpörgetett – törvényalkotó időszaknak kell tekintenünk. Tisztelet az előttünk munkálkodó zsinatoknak, hiszen a rendszerváltást részben maradandóan érvényes, részben pedig rendkívül korszerűtlen törvényi szabályozással kezdtük. A társadalmi változások, illetve a társadalom életébe való visszatérésünk mindenképpen megkövetelte, hogy országos szinten is szabályozzuk a tevékenységünket. Már korábban is úgy ítéltem meg, hogy előbb-utóbb eljön az ideje a törvényeink átrostálásának.

Ez meg is kezdődött.

Igen, elkezdtük például a gazdasági törvény revízióját, egyszerűsítését. De hozzáfogtunk az egész törvénytár átvizsgálásához is, hiszen különbséget kell tennünk a fő törvények, a végrehajtások és a kommentárok között. Nem mindegyik törvényhez készült fogalomtár. Ezeket is el kell készítenünk, hiszen nem jó, ha például egy egyszerű egyházközségi választásnál a fogalmakon vitatkoznak a törvény végrehajtói.

A törvények átvizsgálása mellett vélhetően számos más feladatot is el kellett végezniük.

Az idei emlékév előkészületei már két éve nagyon sok energiát emésztenek föl. Azt hittük, hogy 2016 végére már nagyjából tudni fogjuk, mi lesz ebben az évben, de ez egyáltalán nem így van, hiszen még mindig születnek tervek, alakulnak programok. A Generális Konventben a munka megerősödött, még mélyebb és kiterjedtebb lett a kapcsolatrendszer, egyre jobban oda tudunk figyelni egymásra. Megpróbáljuk az állammal való kapcsolatunkat is még világosabbá és elvszerűbbé tenni. Az elmúlt több mint húsz évben elég sok jó kezdeményezés történt, ezeket kellene most jól strukturálni. Újra elindult az Egyházi Jövőkép Bizottság munkája is. Arra kértük őket, hogy a korábban rögzített alapkérdéseket fogalmazzák meg ismét. A zsinati munkát meg kell különböztetnünk az úgynevezett ügyintézési feladatoktól. Fontos tehát, hogy még világosabbá tegyük, mi a Zsinat dolga: a törvényalkotás, a képviselet és a tanítás.

A tanítás vonatkozásában milyen témák merülnek fel?

Sok olyan kérdés van, amely kapcsán a református egyház adós a tanítással. Nem keltett nagy visszhangot, mégis fontosnak tartom, hogy Zsinatunk elvi állásfoglalást adott ki a migráció kérdésében. De meg kell említeni azt is, hogy a rendszerváltás után a magyar forradalom hatvanadik évfordulójára adtunk ki olyan ünnepi nyilatkozatot, amely nagyon komoly elvi, teológiai megfontolásokat is tartalmaz. A legutóbbi zsinati ülésen elfogadtuk a diakóniáról, a fogyatékkal élőkről szóló állásfoglalást. Lehet, hogy ezek a dokumentumok nem indítanak el azonnal nagy változásokat, idővel mégiscsak olyan kiérlelt megfogalmazások lesznek, mint például a húsz évvel ezelőtti missziói törvény. Olyan – például bioetikai, környezetvédelmi, ökumenét érintő – nagy és maradandó kérdésekre kell figyelnünk, amelyek várhatóan a későbbiekben is velünk lesznek. A keresztyénüldözések kap­csán is állásfoglalást, tanítást kell kiadnunk. Mert hiába gondoltuk azt az érkező és nyomasztó hírek kapcsán, hogy ezek csak itt-ott felsarjadó jelenségek, az elmúlt esztendők azt mutatják, hogy a 21. századi keresztyénség helyzete nem lesz könnyű. Nem úgy fogunk beszélni az üldözésekről, mint a múlt régi, szomorú emlékeiről, hanem mint jelenvalóságról.

Említette az ‘56-os emlékévet és nyilatkozatot. Tavaly több olyan konferencia is volt, amely foglalkozott a református egyház közelmúltjával. Mintha az elmúlt időszakban egyre több gondolat hangzott volna el a témában.

Szerintem korábban is elég sok konferencia és rendezvény volt, és számos kiadvány is megjelent. Ám a kerek évfordulók mindig jobban odaterelik a figyelmünket egy-egy témára. Igen, meglehet, hogy az emlékezések és konferenciák kevesebb közegyházi figyelmet kaptak korábban, mint most. Ebből az a látszat támadhat, hogy hatvan év után végre lehet beszélni a történtekről, most már igazán a történészeké és a hálás emlékezőké lehet a terep. Nem így látom, azt hiszem, hogy a rendszerváltástól kezdődően mindig is volt róla beszéd, csak nem biztos, hogy éppen azon a helyen, ahol nagyobb figyelmet kaphatott vol­na. Ezért örülök, hogy újra elő lehetett venni ezeket a témákat.

Egy másik ügy, amit említett, a keresztyénüldözés, ami mintha térben is egyre közelebb kerülne hozzánk. Mit tudunk magyar reformátusként tenni ennek kapcsán?

Először is hangsúlyoznunk kell, hogy mi itt békében élünk, tehát Közép-Európában nincsen háború – és ezért hálásak lehetünk Istennek. A másik fontos szempont, amit újra meg újra ki kell mondanunk, hogy Magyarországon nincs egyházüldözés. Sokan bírálják az új egyházi törvényt, de nem tudok arról, hogy ma hazánkban bárhol is tilalmas lenne istentiszteletet tartani, vallásos életet élni, a hit nevében megnyilatkozni, missziót végezni. Ha ilyen lenne, magam tiltakoznék először. Ezeket nagyon fontos újra meg újra elmondani, mert csak így tudunk megfelelően közelíteni ahhoz, hogy például nemzetközi kimutatások szerint Afrikában, Ázsiában és a Közel-Keleten, mintegy 45 országban valamilyen mértékű keresztyénüldözés zajlik. Mit tehetünk elsősorban? Minden keresztyént arra buzdítok, hogy vegye fel imádságai közé az üldözöttekért való imádkozást. Ki kell nyilvánítanunk együttérzésünket és lehetőségeink szerint segítenünk kell. Minden lépés, minden gesztus, minden szó sokat számít. A magyar közvéleményt is kötelességünk folyamatosan tájékoztatni arról, mi zajlik a világban. A szellemi természetű „keresztyénüldözés” nehezebb do­log. Itt először önmagunk körében kellene a félbehagyott vitákat lefolytatnunk és nyugvópontra vinnünk.

Melyek ezek a félbehagyott viták?

Meg kell találni a választ arra a kérdésre, hogy jók-e azok a társadalmi formák, azok a törvényt formáló, társadalmi viszonyokat átalakító folyamatok, amelyeket az úgynevezett nyugati civilizációban látunk. A pártállam idejéből keserű tapasztalatunk, hogy azzal, ha idomul az ember keresztyénellenes gondolatokhoz, és ezt bensőségessé teszi, legfeljebb csak rövid távú túlélési előnyökre tud szert tenni. Tehát kell-e hallgatnunk, amikor azt látjuk, hogy Európa-szerte vagy az úgynevezett posztkeresztyén világban a törvényhozásban az erkölcsöt, a gazdasági életet, a politikai kérdéseket érintően olyan szempontok uralkodnak el, amelyek nem férnek össze a mi keresztyén meggyőződésünkkel. Létezik a keresztyénség háttérbe szorításának olyan módja is, amit Ravasz László fogalmazott meg 1956 nyarán: meggyengíteni az egyházat az egyház által.

Az idei év egyik fontos eseménye lesz az egyházközségekben a presbiterválasztás. Hogyan készüljenek erre a gyülekezetek?

Mindenképpen készüljenek. A január eleji lelkészértekezleten is szóltam arról, hogy a Zsinat előtt volt a Magyar Református Presbiteri Szövetség választásokat előkészítő szempontrendszere. Megfontolásokat tudunk ajánlani arra, hogy kik azok, akik igazán alkalmasak presbiternek, milyen munkát végezzenek a gyülekezetben, mi a természete egyáltalán a presbiterségnek, és mit jelent az, hogy testületek kormányozzák a református egyházat a gyülekezetekben is. Arra buzdítom a gyülekezeteket, hogy másképp gondolkodjanak a presbiteri szolgálatról, mint ahogy egyébként az anyaszentegyházon kívül a hatékonyság elve szerint szükséges és illő gondolkodni bármiféle tisztségről. Az egyetemes papság elve nem arról szól, hogy a klerikus mellett legyen laikus szolgálat is, hanem arról, hogy a gyülekezet közösséget alkot, és a presbiterek azok, akik a gyülekezet közösségében Isten Lelkétől olyan adományokat nyertek, amelyeket a gyülekezet javára kell fordítaniuk. Legyen ez a szervezés, a bölcsesség, a vigasztalás vagy a sáfárság ajándéka, legyen ez annak a készségnek az ajándéka, hogy a lelkipásztor segítői lesznek.

Az idei év másik fontos témája a reformáció emlékéve, amelynek magyar református megnyitója január 31-én lesz Debrecenben. De számunkra nemcsak a reformáció kezdetének ötszázadik, hanem a II. Helvét Hitvallás magyarországi elfogadásának négyszázötvenedik évfordulója is fontos esemény. Hogyan tekintsünk erre az évre ennek a két évfordulónak a tükrében?

Sok évforduló van még ezeken túl is, gondolok itt például Arany Jánosra, Tompa Mihályra vagy éppen Szabó Magdára. Fontosak az emlékévek. Elsősorban arra emlékeztetnek és eszméltetnek minket, hogy nagy folyamatok eredményeként vagyunk most is itt. Amikor azt mondjuk, hogy ötszáz éve indult a reformáció, akkor én ezt szívesebben fogalmaznám meg úgy, hogy már ötszáz éve tart. Azért is hálásak lehetünk, hogy négyszázötven esztendővel ezelőtt a debreceni zsinaton a II. Helvét Hitvallást fogadták el szimbolikus iratnak, mert ez egyike a legjobban sikerült 16. századi konfesszióknak. Talán azért, mert a reformáció második nemzedéke fogalmazta meg, és ebben már sok olyan tapasztalat is megjelenik, amelyek minket, 21. századiakat is eligazítanak, hiszen a hitigazságok kimondása mellett egyházszervezői szempontok is helyet kaptak benne. Figyeljünk oda rá, ne úgy tekintsünk a régiek dolgaira, mint amik lejártak, mert az anyaszentegyház életében egy-egy igazság nem avul el, nem öregszik meg az idő múlásával. A szentháromsági dogmákat a harmadik-negyedik században alkották meg, ám egyre érvényesebbnek és élőbbnek tartom őket. Az igazság tehát nem régi, nem új, hanem örök.

„Szeretnénk, ha a reformáció ötszáz éves évfordulóját olyan üzenetekkel erősíthetnénk, amelyek a sokszor zavaros gondolatokat is helyre teszik” – mondta az évkezdő dunamelléki lelkészértekezleten. Mit értett ezen?

Kettőt említek a sok közül. Az egyik gondolat, hogy a protestantizmus Ady Endrével szólva: küldetéses vétó. Nem akarok Ady Endrével vitába szállni, inkább azt mondom, hogy ennél sokkal több. Tehát protestálni nem azt jelenti, hogy mi vagyunk azok itt e világban, akik mindennek nekiugranak, mindenhol vétót emelnek, és mindig protestálnak. A protestor ige elsőrenden azt fejezi ki, hogy odaállok valami mellé, és tanúskodom mellette. Nem lenne baj ezt éppen az emlékév kapcsán is tisztázni, hogy a mi elsőrendű feladatunk az isteni igazság melletti tanúskodás. Azoknak a soláknak, amelyeket mindig hangoztatunk – a sola Scriptura, a sola fide, a sola gratia, a solus Christus és a soli Deo gloria –, egyike sem vétó, ha­nem koncentráció, hiszen mindegyik a lényegre akar rámutatni, és az üdvösségre néző üzenetük van. A másik: sokat beszélnek arról, hogy a protestantizmus találta volna ki a kapitalizmust. Vannak, akik ezt vádként fogalmazzák meg, és vannak, akik a több száz éves múltra hivatkoznak. Nem ártana tisztázni, hogy a 16. századi reformáció és a 18. században kibontakozó kapitalizmus között nagyon kétértelmű és feszült a viszony. Éppen Max Weber, az összefüggés megfogalmazója írta le, hogy Luther, Zwingli és Kálvin kizárólag az anyaszentegyházat kívánták megreformálni.

A reformáció emlékévének állami megnyitóján egy-egy reformátori gondolat is elhangzott az ünnepi alkalom fellépőitől. Ön melyik idézettel állt volna a közönség elé?

Ha meg kellett volna szólalnom – egyébként nem szerettem volna –, akkor a kifejezetten ünnepi kulturális műsor keretében Bullingert idéztem volna, aki azt mondja a II. Helvét Hitvallásban az egyházi éneklésről, hogy „ha vannak olyan egyházak, melyek hűségesen és helyesen imádkoznak, de énekelni nem szoktak, az ilyeneket nem kell elítélni”. Ez talán ott, a több száz tagú kórussal együtt énekelvén, a kitűnő zenekarokat hallgatván egy kis ellendózis lett volna. Arra utal ugyanis Bullinger, hogy a reformáció korszaka volt az az idő, amikor először kezdett programszerűen megvalósulni, amit Kodály Zoltán mondott sok száz évvel később, hogy a zene mindenkié. Az ősgondolat valahol a reformációban gyökerezik, hogy az istentiszteletre egybegyűlt gyülekezet énekeljen együtt. Bullinger kijelentésének értelme tehát az, hogy türelmesnek kell lenni, amíg eljutunk oda, hogy a templomba érkezők már nem néma szemlélői, hallgatói az istentiszteletnek, hanem az énekléssel ők maguk is cselekvő résztvevői. Azért jó ezt Bullingertől idézni, mert ma sokat hallom a fiataloktól, amit persze a mi fiatal nemzedékünk is mondogatott annak idején, hogy mennyire passzívak az emberek az istentiszteleten, és ennek feloldására olyan dolgokat akarnak bevezetni, amelyek, szerintem, még inkább passzívvá tennék őket. Miért lenne passzív a gyülekezet, ha egy egyszerű vasárnapi istentiszteleten több alkalommal is a legcsodálatosabb énekeket énekelhetjük együtt? Különösen akkor, amikor bár ezer hanghordozón zúdul ránk a zene, mi magunk mégis elfelejtünk énekelni. Arra buzdítom a gyülekezeteket, hogy énekeljenek többet. Ahogyan a zsoltár is mondja, minden népek, énekeljetek – többet, mélyebben, bátrabban.

T. Németh László – Feke György

Fotó: Dimény András / reformatus.hu, Füle Tamás / parokia.hu, MTI