„Ő pedig felkelt, vette a gyermeket és anyját még éjnek idején, és elment Egyiptomba.” (Máté 2,14)

„…és az anya gyermekével idegen vidékre száműzetett” (Aranyszájú Szent János kommentárja a Máté 2,14-hez, ahogy Aquionói Tamás idézi)

Karácsony csodáját Isten dicsősége ragyogja be és ujjongó örömének hangja kíséri. Máté evangéliumában olvasunk a bölcsekről, akiket a csillag vezet, akik tanulmányozzák a bibliai próféciát és bőkezűen halmozzák el ajándékaikkal a gyermeket, aki azért születet, hogy király legyen. A bölcsek vándorlásuk végén eljutnak arra a helyre, „ahol a gyermek volt” – egy békés helyre, ahol elálmélkodtak és leborulva imádták őt. Aztán más, a tervezettől eltérő úton tértek vissza hazájukba, hogy történetüket másokkal megosszák.

A nagy örömhír minden jósága és tökéletessége mellett az evangélium szerzője arra is emlékeztet minket, hogy a karácsonyi történet háttere az a gyakran kegyetlen világ, amit jól ismerünk. A bölcsekről azt olvassuk, hogy miután elmentek,

„az Úr angyala megjelent Józsefnek álmában, és így szólt: Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba, és maradj ott, amíg nem szólok neked, mert Heródes halálra fogja kerestetni a gyermeket. Ő pedig felkelt, vette a gyermeket és anyját még éjnek idején, és elment Egyiptomba. Ott volt Heródes haláláig, hogy beteljesedjék az, amit az Úr mondott a próféta által: „Egyiptomból hívtam el a fiamat.” (Máté 2,13-14)

Miután a csillag elvezette a bölcseket Krisztus születésének helyéhez, a történetben közvetlenül az egyiptomi menekülés következik. A karácsony és vízkereszt története nem lenne teljes, ha nem emlékeznénk meg a menekülő családról; a menekültekről, akiket az angyal megáld, és Isten gondviseléséről biztosít, amikor útra kelnek.

Az Úr 2015. esztendejében a menekültek és otthonukat elhagyni kényszerülő emberek száma a világban nagyobb, mint valaha. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) éves jelentése szerint azoknak az embereknek a száma, akiknek kényszerből kellett elhagyniuk otthonaikat a 2014. közepén számon tartott 51,9 millióról, illetve a tíz évvel ezelőtt regisztrált 37,5 millióról idén több, mint 59,5 millióra emelkedett. A rémisztő számok mögött Máriához hasonló nők, Józsefhez hasonló férfiak és a gyermek Jézushoz hasonló kiskorúak tízmilliói vannak.

Számos oka van a tömeges menekülésnek, amelyeknek mindegyike borzalmas önmagában is. Háború, igazságtalanság, üldözés, járvány és egyéb természeti katasztrófák, illetve a klímaváltozás következményei mind szerepet játszanak az emberi reménytelenségben és szenvedésben világszerte. A kiváltó okokra kell megoldást találnunk, miközben természetesen törekednünk kell arra is, hogy segítsük egymást szolgálatunkkal a gondoskodás és gyógyítás jegyében.

Az elmúlt év során számos alkalommal nyílt lehetőség arra, hogy menekültekkel találkozzam és a megpróbáltatásaikban őket támogató egyházak és segélyszervezetek képviselőit felkeressem. Nagy benyomást tett rám a nagylelkűség és az emberi méltóság tisztelete, amellyel mindenfelé találkoztam. Sok mindennel tudjuk támogatni egymást, beleértve a méltóságot, együttérzést, reménységet és szeretetet. Kritikus időszak ez az egyházak és társadalmak számára világszerte: valamennyi földrészen és térségben.

Európai egyházvezetők a menekültkrízis kapcsán nemrégiben megfogalmazott nyilatkozatban foglalták össze meglátásaikat:

„Keresztyénekként osztozunk abban a hitben, hogy a másikban magát Krisztust kell látnunk (Mt 25, 31-46) és minden ember Isten képére teremtetett (1 Móz 1,26-27). A vándorlás és határátlépés tapasztalata ismerős Krisztus egyháza számára. A szent család tagjai maguk is menekültek voltak; Urunk testet öltése pedig önmagában is az isteni és emberi valóság közötti határátlépés.”

Az egyházak képviselői egyebek között az alábbi következtetésre jutottak:  

„Egyházakként a jelenlegi helyzetben lehetőségként tekintünk arra, hogy tapasztalatunkat és szakértelmünket szélesebb körben is megosszuk; spirituális és lelkipásztori támogatást nyújtsunk, előmozdítsuk az ökumenikus és vallásközi együttműködést, valamint hidat építsünk a különböző közösségek között.”

Ezekben a napokban Isten hatalmas szeretetére emlékezünk, amelyet Jézus Krisztusban ajándékozott a világnak. És ismét felidézzük a megváltó családjának meneküléstörténetét, az igyekezetet, hogy otthonuknál biztonságosabb helyet találjanak. De nem feledkezünk meg mesterünk későbbi tanításáról sem, amelyre Máté evangéliuma emlékeztet (25,40):

„Bizony mondom nektek, valahányszor megtettétek ezeket akár csak eggyel is az én legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg.”

Most, hogy Isten Jézus Krisztusban való testet öltését ünnepeljük, becsüljük meg mindazt, amivel Isten a teremtésben ajándékozott meg minket és forduljunk tisztelettel az emberiség nagy családjának minden egyes tagja felé!

Így legyen karácsony minden áldása a miénk, hogy másokkal is megoszthassuk.

 Olav Fykse Tveit, főtitkár