Vajon el kell-e tűnnie az egyháznak a modernizáció beköszöntével? A valláskutatók és a vallással is foglalkozó társadalomtudósok immár több mint száz éve vitatkoznak az úgynevezett szekularizációs tézis e legfőbb állításával. Tény, hogy a hagyományos vallások Európában szemünk láttára alakulnak át, és ahányféle kutatás, annyiféle érvet lehetne felsorakoztatni a tézis ellen és annak védelmében egyaránt. Azonban ahogy a vallásosság magyarországi trendjei egyre inkább aggodalommal töltik el a nagy egyházak vezetőit, úgy a társadalomkutatók a holland egyházak helyzetében is a szekularizációs tézis igazolását látják.

Első látásra nehéz is ezzel vitatkozni. Az alig több mint egy évtizede egységesült Holland Protestáns Egyház tagsága évente hatvanezer fővel csökken – nem csak a halálozásoknak, hanem a kilépéseknek köszönhetően is. Az előrejelzések szerint az egyházi és gyülekezeti ingatlanok mintegy negyede válik feleslegessé a következő években. Bár az egyház pénzügyi mérlege jelenleg még pozitív, de korántsem stabil. A folyamatosan csökkenő bevételek mellett egyre inkább az értékes ingatlanok eladása, úgyszólván a "családi ezüst kiárusítása" fedezi a kiadásokat, a gazdálkodásuk éveken belül veszteségessé válhat. Az egyház így folyamatosan rákényszerül működése ésszerűsítésére.

Vajon ezek a jelek az egyház közeli végét vetítik-e előre? Ha igen, valóban elkerülhetetlen-e ez a vég, a posztindusztriális kor globalizált világa tényleg temetni fogja-e a hagyományos egyházias vallásosságot? A kérdés különösen abban a közegben szorongató, ahol nem is annyira az újprotestáns vagy szabadegyházi alakulatok, hanem az egyre erősödő és egyre láthatóbb iszlám jelenti az egyik legkézzelfoghatóbb szervezett vallásgyakorlási alternatívát. Az eljövendő nyugat-európai társadalmak vallásosságának jellegzetességét természetesen egyetlen társadalomtudós sem merheti leírni anélkül, hogy megalapozatlan jóslatokba bocsátkozna, vagy – jobb esetben – saját várakozásait vetítené ki a jövőre. Annyit azonban óvatosan megkockáztathatunk, hogy mind az egyházvezetők, mind az egyháztagok helyzetértékelése, döntései és cselekvései meghatározóak lesznek arra nézve, hogyan is alakul ez a jövő.

Akár igaz ugyanis a szekularizációs tézis, akár nem, annak bírálói gyakran rámutatnak, hogy talán már a felvetett kérdés is helytelen. Amikor az egyház visszaszorulásáról beszélünk a társadalomban, egy olyan egyházról és társadalomról beszélünk, amely a keresztyénség történelmében nem tipikus és nem is szükségszerű állapot. Európa kivételessége más világrészekhez képest nem csak abban áll, hogy a vallások és a keresztyénség jelentősége a nálunk a legtöbb országban csökken, hanem már abban is, hogy az egyházak meghatározó társadalmi szerepet élveztek akár a huszadik század végéig is. Vannak, akik az egyházi intézményrendszer összefonódását az állami hatalomgyakorlással egyenesen a keresztyénség eredeti üzenete korrumpálódásának tekintik, és a konstantini fordulat "eredendő bűnére" vezetik vissza. Anélkül, hogy ennek érvényességét itt megvizsgálhatnánk, annyit ki kell jelenteni: ez valóban nem volt mindig így. És bármennyire is összetartózónak vélhetjük ezt az egyház feladataival, a társadalom emberséges működésének segítése az evangélium hirdetésének küldetéshez képest mindig legfeljebb csak másodlagos lehet.

A Holland Protestáns Egyház zsinatának főtitkára, Arjan Plaisir ezzel összhangban úgy vélte: a huszadik század utolsó harmadáig természetesnek tartott helyzet – amikor a pilléresedett holland társadalomban mindenki tagja volt valamelyik egyháznak, amelyek hatalmas intézményrendszerek és óriási költségvetés fölött rendelkeztek – elkényelmesítette az egyházakat. Az intézményrendszer szétolvadása hatalmas csapás, de egyúttal alkalmat ad a szembenézésre, és az eredeti küldetés, a valódi keresztyén identitás újbóli felfedezésére. Egyidejűleg útkeresésre is készteti az egyházat, arra, hogy újszerű utakat találjon a posztmodern társadalom megszólítására, vagy újból megismerje a misszió régóta elfeledett, de minden korban aktuális alapértékeit.

Másrészt hangsúlyozni kell, hogy a holland egyházak helyzete sem egységes, és nem kizárólag a hanyatlás jeleit mutatja. A visszaesés elsősorban a városi gyülekezeteket érinti, és ott sem valamennyit. Vidéken sok helyütt a gyülekezetbe járás továbbra is az élet megszokott részének számít. Itt legfeljebb a fiatal generációk fokozatos elmaradása figyelmeztet a változás sürgető szükségességére. Így érthetővé válik az a törésvonal, amely minden változtatással, újítással és újszerű kezdeményezéssel kapcsolatban a lelkes érdeklődők és a szkeptikus ellenzők táborára osztja a hívő közvéleményt.

Eközben egyes programok (például a látogató csoportunk által felkeresett, üzleti vezetőket megcélzó misszió Amszterdam új kereskedelmi negyedében, vagy a főváros külső, bevándorlók lakta kerületében kiépített, szegény családi közösségeket integráló gyülekezet) rendkívül ígéretes eredményeket mutatnak fel – rögvest felvetve annak a kérdését, hogy az így létrejövő új közösségeket be lehet-e és hogyan illeszteni a szokványos intézményi keretek közé. Ahogy kérdés az is, hogy szükséges-e beágyazni őket. Hiszen az egyház maga is bizonytalan a saját szervezete jövőjével kapcsolatban, és az új, kreatív kezdeményezések az egyháztagság, az egyháztest meghatározásával kapcsolatban is újszerű, nehezen megválaszolható, teológiailag is lényegbevágó kérdéseket vetnek fel. (Szükségszerű-e, hogy a formális közösséghez tartozás, vagy akár a vasárnapi istentisztelet rendszeres látogatása legyen az egyháztagság kritériuma? Milyen új formái lehetségesek a Krisztushoz tartozásnak, az istentiszteletnek, az imának?)

Tudva, hogy ezeket a kérdéseket mi sem válaszolhatjuk meg a magunk belátására vagy sajátos közép-európai tapasztalatainkra támaszkodva, felvetődik: mi lehet a tanulsága a megismert holland válaszkísérleteknek akár a magyar, akár a cseh reformátusok számára. A valláskutatások azt sejtetik, hogy az egyházak helyzetének alakulása nem hogy Európán belül, de még külön a kelet- vagy nyugat-európai országokat összevetve sem egységes. Nyilvánvalónak tűnhet az is, hogy a posztszocialista országok hagyományos egyházainak egészen más kihívásokra kell válaszokat találniuk, mint akár a Holland Protestáns Egyháznak.

Az egyik tanulság, amit feltétlenül megszívlelhetünk: az a pragmatikus szemlélet, amely következetesen kiválasztja a megszólítani kívánt társadalmi csoportot, és precízen azonosítja a választott célcsoport sajátosságait és igényeit. A "mindenkinek a maga nyelvén" (ApCsel 2,6) elvét követve az egyháznak is törekednie kell arra, hogy éppen küldetése lényegéhez ragaszkodva a ma embere számára érthetően tolmácsolja az evangéliumot. A második tanulság a kérlelhetetlen regaszkodás a minőséghez: amit az egyház kínál, az legyen a lehető legigényesebben megvalósítva, akár művészeti programról, akár egy kávézóról, akár magáról az istentiszteletről van szó. A harmadik tanulság pedig, hogy minden nyilvánvaló történelmi és kulturális különbség dacára az "érthető nyelv" keresése közben ugyanazok a dilemmák vetődnek fel Hollandiában, mint a magunk egyházában: az üzenet közérthetősége és az evangéliumi üzenet tisztasága, a szép és szokványos tradicionális formák és a világ számára vonzó újszerűség, az intézményfenntartás és a közösségépítés, az identitás megőrzése és a kulturális nyitottság, az elmélyülés és a növekedés, valamint a finanszírozás és a fenntarthatóság kérdéseinek feszültsége.

Igazságtalan lenne a csupán néhány hónapja vagy egy-két éve útjára indított missziói kísérletek eredményességét értékelni. Ami azonban biztos: üdvözlendő és követendő példaként kell magunk elé állítani azt az elszántságot, amely nem vár az egyház lelki és szervezeti megújításával addig, amíg a fenntarthatatlanná váló, majd összeomló régi struktúra mindent maga alá temet.

Szöveg és fotó: Hámori Ádám szociológus, Károli Gárpár Református Egyetem