Március 15-e már gyerekként egyértelmű nemzeti ünnep volt számomra: legtöbbször tanítási napra esett, s olyankor az utolsó óra helyett a folyosón összegyűlt az iskola apraja-nagyja, hogy végignézze, meghallgassa a hetekkel korábban begyakorolt ünnepi műsort. Kisikolásként többször is eljátszottuk a márciusi eseményeket, magas gyerek lévén rendszerint Petőfi szerepét osztották rám.

Október 23-hoz már nem volt ilyen kötődésem, nyolc-tízévesen még nem tudtam, hogy 1956-ban is volt egy forradalom Budapesten. Később, gimnazista korunkban többször is megadatott, hogy a Rákóczi Szövetség vendégeiként megemlékezők sokaságával a Műszaki Egyetemtől a Bem térig vonuljunk, s mi is koszorúzzunk.

Augusztus 20-a ezzel szemben mindig is családi ünnep volt nálunk, hisz még tartott a nyári vakáció. Szüleimmel ilyenkor felvonatoztunk Budapestre, s minden évben más nevezetességeket néztünk meg. Vissza-visszatérő hátizsákos gyerekként fedeztem fel szép lassan egyre jobban a fővárost: a pályaudvarokat, az utcákat és tereket, a nevezetességeket, a közlekedési eszközöket előbb a pesti, majd a budai oldalon. Bejártuk a Városligetet, átsétáltunk a Lánchídon, megebédeltünk a Parlament előtti rakpart lépcsőin, de a tüzijátékra már nem maradtunk, mindig korábban indult haza a vonatunk.

Ha épp a nagyszüleimnél nyaraltam, más volt a helyzet. Reggel megnéztem a közvetítést a Kossuth téri zászlófelvonásról és a katonai eskütételről, majd a nap többi részét a szőlőben töltöttem a nagyapámmal: a magasra nyújtózó és saját súlyuk alatt görnyedő szőlővesszőket igazgattam, vagy épp csőszként a beérett fürtök felett őrködtem, hogy a tikkasztó hőségben meg ne dézsmálják a szomjas madarak. Az este újra a képernyő előtt ért: a jól ismert épületeket és hidakat ezúttal a tűzijáték fényében láttam viszont.

Otthonosan mozogtam az ünnep szívében, a milliós nagyvárosban, mégis a szőlőtőkék között sétálva volt ünnep a szívemben, ha felnéztem a falu fölött lustán elnyújtózó Tarbuckára vagy naplementekor a bíborban pompázó szemközti zempléni hegyekre. Talán ezért fájt annyira 2010-ben - akkor fél lábbal már Magyarországon éltem -, amikor kiderült, hogy más vidékek határon túli magyarjaitól eltérően választanom kell: új otthonomat vagy a szülőföldemet nevezhetem jogilag hazámnak.

Az államalapítás ünnepét a föld királyainak fejedelme, Jézus segített átértékelni, aki szeretetből, kereszthalála által megszabadított bűneinktől és aki országa népévé tett minket (Jel 1,5-6). Ekkor értettem meg húsbavágóan valóságosan, mit jelent az, hogy az én kegyelemből kapott mennyei állampolgárságomat nem veheti el sem törvény, sem háború, sem hatalmak - sem jelenvalók, sem eljövendők (Róm 8,38-39).

Azóta egyaránt otthon vagyok a szőlőhegy nyári csendjében és a főváros nyüzsgő forgatagában. Ki tudja, idén talán még a tűzijátékot is megnézem élőben.

Feke György