Sokan beszélnek az angyalokról, de kevesen látták őket. Pedig kétségkívül itt járnak közöttünk, különben mit láttak volna a kevesek. Meglehet, olykor tudtunkon kívül találkozunk velük. Jó okuk van rá, hogy álcázzák magukat. Ha nem rejtőznének el, összevissza rémüldöznénk, s ők a világért sem akarnak nagyobb zűrzavart. Épp elég nekik, ami van, hiszen minden igyekezetükkel azon fáradoznak, hogy az emberi világ kuszasága közepette is jóféle történetek kerekedjenek ki abból, ami megesik. Küldetésük iránti buzgóságukban attól sem riadnak vissza, hogy olykor nyíltan megjelenjenek. 

Magam azóta tudok többet róluk, hogy apám megtanított vadászni. Ő olyan vadász, akinek világéletében egyetlen fegyvere a motorbiciklije volt, amelyen megszökött a városból, hogy közelebb kerüljön a vadakhoz. S ahol a havasok vízmosta útjai véget értek, ezt is elhagyta a bokrok között, miután leveles ágakkal ügyesen álcázta a csillogó részeket.
– Vigyázzanak rá az angyalok – mondta suttogva, amikor gyalog elindultunk a rejtekhelytől, s ettől kezdve már magunkat is álcáztuk: semmi rikító szín, semmilyen környezetidegen hang, se egyetlen ágroppanás. Még arra is ügyeltünk, merre viszi szagunkat a szél. Éppen, mint az angyalok.
Merthogy ők is vadászok. Nagyszerű történetekre vadásznak, mint a mesemondók, de úgy, hogy ők lehetőleg ne látsszanak azokban a történetekben. Nem mintha ott se lennének. Ki hallott még mesét mesemondó nélkül? De a történetet sem egyszerűen ők találják ki. Hogyan lehetne valaki vadász vadak nélkül? Nehéz ilyen bonyolult dolgokat elmagyarázni, inkább elmesélek néhány történetet, amelyekben a rejtőzködő angyalokat is láthatjuk.
Az első úgy kezdődik, hogy ott ültünk apámmal hajnali lesen egy göcsörtös vén bükk szétágazásánál. Alattunk úgy húzódott a vadcsapás az avarban, mint egy mese fonala, pedig egyelőre az ég adta világon semmi sem történt, csak a pára szállt fel az orrunkból az öreg fa kettévált törzsének ágbogai között. A derengés minden madárszóra világosabbá lett egy szentjánosbogárnyival, pókok javítgatták hálóikat újabb bevetés előtt, s szellő fésülte dudorászva a még álmos lombokat.
Még hogy semmi sem történt. Ajaj, mi minden zajlott ott nagy titokban, amit csak az angyalok láttak! Az erdő homályában, mohos kövek között, kisebb és nagyobb odúkban, a fák koronáján és az avar alatt millió történet mocorgott, s valamennyi csak arra várt, hogy leshelyéről valaki tanulja meg pontosan követni a csapásaikat.

Résen is voltunk. Akkor reggel öt vaddisznókondát láttunk elvonulni a vén bükk alatt, amint kivilágos-kivirradtig tartó lakomájuk után visszafelé tartottak a dús mezőkről. Tekintetünkkel úgy vadásztunk rájuk a magasból, mint valami őrzőangyalok. Legalábbis így láttam az apám szemében, amikor cinkosan összenéztünk az alsó világ mit sem sejtő teremtményei fölött.   Hiába dermedt sóbálvánnyá az egész konda, amikor a vezérgőlye hirtelen megállt, hogy orrának előre-hátra mozgó perecével kikémlelje a csapás következő szakaszát. Ők csak a földieket érzékelték, mi pedig az égből követtük őket, és mégis egészen közelről. Csak el kellett engednem a bükkmakkok markomba gyűjtött szúrós tokjait, s már koppantak is a hátukon.
A nagyok csak úgy kirázták a sörényükből, mint valami jelentéktelen esetet, s legyintettek a fülükkel, mikor az érzékenyebb hátú süldő legények visítva megugrottak a bükkmakktöltényektől. Pedig ők jártak közelebb az igazsághoz, még akkor is, ha a konda uraival együtt maguk is megvetették azt a rongyos malacot, aki mindig kicsit lemaradva kullogott a fürgébbektől, s mikor eltalálta az angyallövedék, rögtön felnézett ránk. A két furcsa madár láttán ijedtében lebújt, de mivel a nagyok nem jeleztek veszélyt, azt gondolta, biztosan képzelődik, s továbbandalgott ő is.
Lám, nem is olyan nehéz az angyaloknak elrejtőzni. Elég, ha kicsit magasabban helyezkednek el, s máris eltűnnek a szüntelenül maguk körül forgó tekintetek elől. Nem kizárt, hogy a felső világ csak egy sánta arasszal van messzebb a karnyújtásnyinál. Úgyhogy az onnan érkezőnek nemcsak elrejtőzni, hanem megjelenni sem olyan nagy fáradság. Szerénység ide vagy oda, egyszer én is megjelentem egy vaddisznókondának.
Ebben a második történetben éjszaka, gumicsónakon jutottam a közelükbe a tó másik partjáról, ahonnan szarvasbőgés csalogatott az ő oldalukra. Mikor megneszeltem a parton turkáló kondát, nagy gonddal kötöttem ki, nehogy zajt csapjak, aztán mögéjük kerültem.
Álltam az erdő és a vaddisznók között, kezemben a kattanásmentesen felkapcsolható elemlámpával, s először a glóriámat mutattam meg nekik: fejem fölé emeltem a lámpát, és rávilágítottam az egyik közelemben turkáló vadkanra.
Felnézett, csámcsogott, és folytatta a turkálást. Talán azt hitte, hogy hirtelen feljött a hold, vagy villámlik. Mindenesetre valami olyasmivel tévesztette össze fényes villanyglóriámat, amit már máskor is látott, így hát semmi okot nem talált rá, hogy a többieket is riassza.
A szél a tó felől fújt, nem vettek szagot. Így történt, hogy addig osontam közelebb és közelebb, mígnem jószerével körülöttem turkált az egész konda. Újra és újra felvillantottam a lámpát, melynek fénykörében hunyorgó gombszemek, csillámló agyarak, folyton himbálózó malacfarkak vagy szimatolva fénylő orrok tűntek elő a feltört tóparti ugaron.
Csodálkoztam, hogy még mindig nem vesznek észre. Négykézlábra ereszkedtem, mintha én is turkálnék, s rászántam magam néhány, minden elővigyázatosságot áthágó lépésre. Az egyik tisztes öreg agyaras olyan közel ment el mellettem a sötétben, hogy kis híján köszöntöttem illendően. Akkor már mögöttem is vaddisznók kutattak kedvenc gyökereik után, s valamelyikük orrát végre megcsapta az idegen szag. Mihelyt elfújta magát – ami vaddisznóéknál azt teszi: „Égszakadás! Meneküljetek!” –, kitört a pánik.
A lámpámat akkor már csakugyan félelmetes glóriának nézték, engem pedig égből pottyant csodalénynek, s úgy megiramodtak az erdő felé mind a harmincvalahányan, mint akiknek eszüket vették. Hiába próbálkoztam azzal, amit az embereknek megjelenő angyaloktól tanultam.
– Ne féljetek! Jó hírrel jöttem! – kiabáltam.
Nyájas szavaimtól még jobban megrémültek, annyira, hogy már én is féltem, nehogy ijedtükben letapossanak. Villanyglóriámmal védekezőn hadonászni kezdtem, s angyali szózatom vaddisznóhárító kurjantásokká változott.
Azóta értem, miért jelennek meg olyan ritkán az angyalok. Bizony sokkal kényelmesebb lett volna észrevétlenül visszaosonni a csónakhoz és átevezni egy másik világba, mint kétségbeesetten jobb belátásra bírni a kétségbeesetteket.
Egy harmadik történetben az derül ki, hogy fegyvertelenül angyalokra is lehet vadászni. Igaz, még nehezebb őket becserkészni, mint az éles hallású, jó szimatú vadakat. Messzire kell menni  mindennapi véleményeinktől, s még így is legtöbbször csak a nyomaikat láthatjuk. Ha olyan helyre találunk is, ahol jól kivehető a csapásuk, sokáig kell várni a lesen, amíg felbukkannak. Az a legjobb, amikor váratlanul összetalálkozunk, mint olykor egy-egy ritka vaddal az erdőben.
Persze ez is az angyalok munkája, hiszen amikor otthonról elindulok, még azt sem tudom pontosan, melyik patak mentén, milyen sziklákon vagy hányféle erdei úton fogok barangolni. Arról nem is beszélve, hogy mely fekhelyek közelében, melyik falka vadászterületén, milyen állat kedvenc forrásánál. Az effélék nincsenek rajta a térképeken, honnan is tudhatnám, hogy az a vad, amellyel találkozni fogok, aznap milyen zsákmányt talál, miként kerüli el, hogy zsákmánnyá legyen, mi zavarja fel megszokott vackáról, merre és meddig csábítja el kitaposott csapásáról egy illat. És mégis, néhanapján szembemegyek egy medvével, belebotlom a turkáló vaddisznókondába, tudtomon
kívül egy szarvas nyomában járok, míg utol nem érem, zergékre és mormotákra találok, farkas vagy hiúz útjába kerülök, borzot, netán nyestet ugrasztok ki a bokorból, vagy vidrát látok halászni a tó fölötti meredélyről.
Az angyalok elégedetten nevetnek ilyenkor, s mint izgalmas csapatjátékban a sikerrel összedolgozó játékosok, magasra emelt tenyerekkel kiáltják egymásnak: „Csapj bele!”
De vajon őket hogy lehet tetten érni? Felismerhetők-e a nyomaik? Van-e valahol angyalles?
A válasz ugyanaz, mintha a vadak felől érdeklődne valaki, aki még sohasem látta őket. Elég, ha arra jár az angyalvadász, amerre az angyalok szoktak, és ügyesen álcázza magát. Az égiek becserkészésekor ez annyit tesz, hogy levetkőzzük örökölt álcáinkat, amelyeket azóta vettünk magunkra, mióta nemigen találkozunk már vadakkal és égiekkel, s amelyek miatt nehezen tudunk arra figyelni, ami körülöttünk, s ennélfogva nem is bennünk, nem is másutt, hanem épp velünk történik.  
Ilyenformán indultunk el egy hajnalon, amikor megjelent nekünk az angyal. Ketten kapaszkodtunk fölfelé az erdőben egy meredek hegylábon, s a hátizsákban már csak a legszükségesebb álcáinkat cipeltük magunkkal: meleg ruhát, hogy ne találjon ránk a fagy; cipót és szalonnát, hogy kijátsszuk az éhséget; és tűzszerszámokat, melyek fénnyel viccelik meg az éjszakát.
Baktattunk a keskeny ösvényen, s az áttetsző pára baldachin-függönyei közt fenyők reggeli ásítozását hallgattuk a feltámadó szélben. Az egyik fordulónál, mely a hegyláb következő melléknyúlványán bukott át, hirtelen szembetaláltuk magunkat az angyallal.
Megszokott csapásán haladt keletről nyugatra, ő sem ért még az erdő fölé. Három sudár törzs közül nézett ránk alig egy futamodásnyiról. A sűrű levegőbe éles pengékként hasító tekintetétől elállt a lélegzetünk.
A sugárzás templomok rézből kovácsolt fénycsóváira emlékeztetett, noha azok nem tudnak eléggé erre emlékeztetni. Nemcsak azért, mert itt hamvasságuk miatt csöppet sem veszítettek élességükből az aranyos lemezek, sem pedig élességük miatt a hamvasságukból, hanem azért is, mert az angyal fenyőtörzsektől álcázott feje körül ragyogó szivárvány pompázott glória gyanánt. Ez az, ami még a fényképeken is elvész. Hiába készítettünk több felvételt is róla, a szivárványglória helyén csak tompa világlás látszik a fotókon.
Mi viszont színről színre láttuk, ahogy tündöklő testének szétszóródó sziporkái betöltötték az erdő minden zugát: gyémántként csillogtak a harmatos ágakon, fényözönként ömlöttek végig az aljnövényzeten, s ragyogó gyöngyökként gurultak elénk az ösvény kövein.
Ott állt leplezetlenül, mégis hozzáférhetetlen világosságában, egyetlen sánta arasszal a karnyújtásnyin túl. Nem lehetett tudni, ki les kire. És azt sem, hogy ki ő, és mi kik vagyunk. Csak figyeltünk földbe gyökerezett lábbal, s le nem vettük róla a szemünket, míg lassan emelkedni nem kezdett, s el nem repült a felső világba. Mire elértük az erdőhatárt, már csak a nap poroszkált az égbozót nyomok nélkül is eltéveszthetetlen csapásán.

Berszán István: Angyalok meséi
Szabó Zelmira rajzaival
Koinónia, 2011

December 15-i, A juhászkutya Karácsony című mese itt olvasható

December 16-i, Egy lelketlen áruló megmenekül című mese itt olvasható