Az alábbiakban teljes hosszában közöljük Pap Géza erdélyi püspök igehirdetését, amelyet 2010. november 16-án, az egykor református templom, most gyulafehérvári érsekségi székesegyházban mondott el a Bethlen Gábor fejedelem születésének 430. évfordulóján tartott megemlékezésen.

Zsid 13,7: Emlékezzetek meg a ti elöljáróitokról, a kik szólották néktek az Isten beszédét, és figyelmezvén az ő életük végére, kövessétek hitüket.

Keresztyén Testvéreim! Ünneplő Gyülekezet!

Az emlékezés Isten ajándéka, de nem élünk mindig helyesen vele. Emlékezünk arra, amihez érdekünk fűződik, emlékeink között tároljuk, ha megsértett valaki, de elfelejtjük teljesíteni kötelességünket, megtéríteni tartozásunkat, bűneinkről megfeledkezünk, hátunk mögé vetjük, mintha semmi sem történt volna. Nekünk szelektív emlékezőkészségünk van. Könnyen elfelejtjük azt, amit nem volna szabad elfelejteni, s megfeledkezünk arról, amire viszont emlékezni kellene. Ezen az ünnepi istentiszteleten Isten úgy szeretné gyógyítani  emlékezőkézségünket, hogy Ő maga emlékeztet, hogy ezzel helyes mederbe terelje ünnepi gondolatainkat.

A felhívás így szól: „Emlékezzetek meg a ti elöljáróitokról” Gondolhatnánk arra, hogy Isten azzal az igénnyel lép elénk, hogy emlékezzünk meg a vallási vezetőkről, akik előttünk jártak, akik a hit útját mutatták nekünk. Az ő életük méltó lehet a megemlékezésre. Ez is benne van ebben a felszólításban, de a kifejezésnek világi töltete van. Az elöljáró, inkább a fejedelem, az uralkodó megnevezése. Ezek szerint azokról kell megemlékeznünk, akik Isten akaratából hatalmat kaptak annak érdekében, hogy egy sajátos történelmi és politikai helyzetben vezessék a népet.

Ízlelgetjük a gondolatot. Érdemes megemlékezni róluk? Minden uralkodóról meg kell emlékezni? Az ige leszőkíti a kört. Azokról kell megemlékezni, „akik Isten beszédét szólották néktek”. Be kell vallanunk, hogy kevés olyan uralkodónk van, aki ennek a feltételnek megfelel, aki félte az Urat, és cselekedte akaratát, - de Bethlen Gábor ilyen uralkodó volt. Amikor lelki arcát idézzük, nem feledkezhetünk meg arról, hogy saját vallomása szerint huszonnyolcszor olvasta el, az elejétől a végéig a Bibliát; rendszeresen jár istentiszteletre, hogy Isten szavát hallgassa; a hit dolgában nagy jártasságról tett bizonyságot. Igaz, Isten igéjét nem a szószékről hirdette, hanem egész életével, életvitelével pecsételte meg. Ezért érdemes emlékezni róla.

A megemlékezésünk módját illetően a folytatásban Isten tovább szűkíti a kört, amikor két fontos tennivalót állít elénk.

1. Először azt mondja: „Figyeljetek életük végére”. Pontosan kell értenünk ezt a felhívást. A „figyeljétek azt jelenti: elemezzétek, gondoljátok végég. A „figyeljetek életük végére” viszont nem azt hozza tudomásunkra, hogy életünk utolsó mondata, vagy cselekedete különösebb fontossággal bír, Isten arra bíztat, hogy az előttünk járók éltének teljes folyamatára és végkifejletére figyeljünk. Nemcsak a végét, az egészet kell látnunk. A vég az előzmények betetőződése, és a kettő között szoros összefüggés van.

Ha ezeknek ismeretében próbálunk Bethlen Gábor életére gondolni és feltesszük a kérdést, hogy „mi tette őt nagy fejedelemmé, életét pedig megemlékezésre méltóvá?”, - akkor egyetlen mondatban is válaszolni tudunk. Nagy fejedelemmé Bethlen Gábort az Istennel való kapcsolata, az Isten szavához való feltétel nélküli ragaszkodása tette, az, ahogyan az igét élte és cselekedte. Megvalósításait Isten szavának gyakorlatba ültetése koronázza meg, ragyogja be. Gondoljunk csak bele, lássuk az összefüggéseket:

- Bethlen Gábor hitt az Isten kiválasztó kegyelmében. Ez a kiválasztás pedig számára megbízatást jelentett. Tudta és hitte, hogy nem a véletlen, vagy a történelem szeszélye, hanem Isten az, aki rátekintett, s nem az ő érdemeiért, kiválóságáért, hanem kegyelemből kiválasztotta őt, és rábízott egy egész népet. Ennek tudata határozta meg uralkodását.

- Bethlen Gábor komolyan vette, hogy a hatalom egyedül Istené. Ő mint gyarló ember, csak kölcsönkapott hatalommal rendelkezi, s ez a hatalom nem az ő tulajdona. Ebből adódóan a neki adott hatalommal élt, de sohasem élt vissza vele.

- Bethlen Gábor tudta, hogy ő az Isten megbízottja, sáfára, szolgája. Nem a saját nagy bölcsességét, a saját elképzeléseit, hanem Isten akaratát kell képviselnie. Afelől sem voltak kétségei, hogy megbízatása egyszer lejár, s akkor minden szolgának el kell számolnia megbízója előtt.

- Bethlen Gábor tudta, hogy egyedül Istené a dicsőség. Feljegyezték róla, hogy sohasem engedte, hogy a gyarló embert dicsőítsék, felfelé mutatott, a teremtő, a küldő, a megbízást adó Gazdájára, Urára.

- Bethlen Gábor hitéből fakadt az egyháza és népe iránti szeretete is. Látta a lelkészek nyomorúságos helyzetét, s ezen úgy óhajtott javítani, hogy nemesi oklevéllel látta el őket és utódaikat, miközben emlékeztette őket arra, hogy „Isten javainak sáfárai minden erejükkel az isteni tisztelet előmozdításában igyekezzenek”. Hitéből fakadt iskolapolitikája is. A Collegium Academicum megalapításával a mai Románia területén lévő első főiskolát hozta létre. Támogatta a magyar diákok külföldi tanulmányútjait. Az Isten szava iránti feltétel nélküli engedelmessége és minden felekezet iránti tisztelete indította arra, hogy támogassa a Káldi György-féle katolikus bibliafordítás költségeit, valamint a Biblia első román nyelvű fordítását és kiadását. Ez a hitből fakadó engedelmesség, a felebaráti szeretete tette uralkodásának idejét Erdély aranykorává. Erre méltó odafigyelni, emlékezni, ezt nem szabad elfelejteni.

2. Az ige végül arra bíztat bennünket, hogy „kövessétek hitüket”. Követni, annyit tesz, mint utánozni. A tanulásnak fontos módszere, s a kisgyerekek alkalmazzák is. Ilyen értelemben mondja Pál: „legyetek az én követőim”. Természetesen nem arra akar rávenni, hogy egy embert kövessünk, nem új utakra hív az apostol, hanem a Krisztus követésére. Az előttünk járó Krisztus-követők, a hús-vér ember példájával bizonyítják nekünk, hogy így is lehet. Miben követésre méltó példa számunkra Bethlen Gábor hite? Tömören fogalmazva azt mondhatnánk, hogy abban, ahogyan ragaszkodott hitvallásához, ahogyan megélte a reformációban felismert igazságokat. Bethlen Gábor tudta, hogy egyedül a Biblia az Isten szava, ahhoz sem hozzátenni, sem abból elvenni nem lehet, „mert a teljes írás Istentől ihletett”. Tudta, hogy egyedük Krisztus a megváltó, és a mi közbenjárónk Isten és ember között, „mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus”. Tudta, hogy egyedül kegyelemből hit által kapjuk az üdvösséget, „nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék”.

Egy olyan korban, ahol a reformáció igazságaihoz való kötődés és hitvallásokhoz való ragaszkodás egyre inkább meggyengül, szól az Isten emlékeztető és bíztató szava: „Kövessétek hitüket”.

Keresztyén Testvéreim!

Ha emlékezésünkben eddig Bethlen Gábor életére, annak hitből sarjadó gyümölcseire tekintettünk, akkor most tekintsünk valóban életének végére, végkifejletére. Kemény János a következőket jegyezte fel róla: ”A véghez közeledve, kére tentát, papírt és pennát. Végrendeletet írt. Ha Isten velünk kicsoda ellenünk? Senki nincsen bizonyára. Bizonyára senki”. Egy egész élet hite, reménysége, utódaihoz szóló buzdítása szólalnak meg ezekben a sorokban. Üzenete adjon bátorítást nekünk, hogy „mi is, akiket a bizonyságoknak ily nagy fellege vesz körül, félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk lévő küzdőteret”, emlékezvén Bethlen Gábor jelmondatára: Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” A választ pedig az évszázadok során előttünk járókkal együtt, hitvalló bizonyossággal mondjuk: Bizonyára senki!

Ámen