– Gazdag gyülekezeti életről számol be az ön által szerkesztett, negyedévente megjelenő Új Kéve, az északi magyar protestáns gyülekezetek lapja. Hogyan kezdődött a svédországi élete, szolgálata?

– ‘87 novemberében kerültem ki Svédországba, a kisfiammal együtt menekültként. 1988 februárjában hívtak meg először szolgálni a stockholmi gyülekezetbe. Bő fél évvel ez után intézkedett az akkori egyházi vezetés, hogy Stockholmba költözhessek a menekülttáborból. A szolgálatom elején eleinte vonattal, aztán az egyház egyik szolgálati kocsijával mentem oda, ahová a főnököm, Koltai Rezső nagytiszteletű úr küldött. Az ő nyugdíjazása után, 1990-ben kértek fel arra, hogy átvegyem az egész svédországi szolgálatot. Ez akkoriban öt svédországi és egy norvégiai gyülekezetet – Stockholm, Malmö, Göteborg, Helsingborg, Västerås és havi egy alkalommal Oslo – valamint két svédországi prédikálóállomást jelentett Eskilstunában és Sölversborgban. Arra is megkértek, hogy szerkesszem az elődöm által indított lapot, az Új Kévét, amely annak idején egyetlen négyrét hajtott A4-es nyomtatvány volt.

– Hogyan fogadták?

– A nyolcvanas évek végén sok, velem egy időben kiérkezett erdélyi menekült is volt az országban, akik között híre ment, hogy van egy viszonylag fiatal – harminchét éves – lelkész is itt. Sok fiatalember került ki akkor családostól Erdélyből – néhány év leforgása alatt körülbelül négyezren –, és ilyen egyszerű megkeresések voltak, hogy tudnék-e keresztelni. Sokan olyan helyen éltek, ahol nem volt magyar gyülekezet, templomot kellett bérelni. Azt kértem, hogy hozzák össze a településen élő magyarokat, hogy gyülekezetbe kereszteltessen az a gyermek, és a magyar közösségben is hangozzon az Ige. 

– És ezekből az eseményekből gyülekezetek születtek.

– Az egyik legemlékezetesebb eset az az általam sokat idézett halmstadi alkalom volt, amikor felhívtak és megkérdezték, hogy tudok-e keresztelni. „Gyermeket kell?” „Igen.” „Van ott gyülekezet?” „Nincs.” „Van ott templom, amit el tudtok intézni, hogy ott tartsuk a keresztelős istentiszteletet?” Néhány nap múlva hívtak, hogy igen, de van egy kis probléma: igazság szerint két gyermeket kellene keresztelni. Az adatfelvétel után pár nappal megint hívtak, hogy volna igazság szerint még két gyermek. Úgy emlékszem, végül hat gyermeket kereszteltünk. Megérkeztem Halmstadba, hatalmas gyülekezet fogadott, messze száznál többen voltak egy nagyon szép bérelt templomban, pár hónappal karácsony előtt. A gyerekek között csecsemő és négy-ötéves gyerek is volt. Aztán valaki megkérdezte: meg lehet-e olyan gyereket keresztelni, akinek valamelyik szülője nincs megkeresztelve? Visszakérdeztem: miért, van itt ilyen? Erre odalépett hozzánk az egyik édesapa. Akkor azt mondtam: „Felnőtt keresztelésénél a legfontosabb kérdés: te személy szerint akarod, hogy meg légy keresztelve?” „De mennyire szeretném, ha volna rá mód és lehetőség, mert mindig éreztem, hogy nem tartozom egészen oda ahhoz a közösséghez, ahová szeretnék” – felelte. Vele kezdtük a keresztelések sorát. Ez a férfi azóta hűséges presbiterünk, a gyülekezet elkötelezett tagja. A keresztelők után megkérdeztem: ha már ennyien összegyűltünk, és itt ennyi magyar van, tarthatnánk-e itt máskor is istentiszteletet? Így alakult meg Halmstad, valamivel később, egy temetés kapcsán Ljungby. 

– Ma három országban végez szolgálatokat. Svédországban havonta, Finnországban és Észtországban negyedévente vannak alkalmak, összesen tizenöt gyülekezetben. Miért fontos a kivándoroltaknak, hogy magyar gyülekezetbe járjanak? Hogyan viszonyulnak az asszimilációhoz?

– Nagy különbség mutatkozik abban, hogy ki mikor miért vándorolt ki idegenbe. Például elég, ha az 1946–47-es, úgynevezett parasztemigrációra gondolok. Amikor Magyarországon még közvetlenül a háború után polgári kormány volt, akkor államközi szerződés útján hatszáz család került ki Svédországba, akiket a mezőgazdaságban és az erdőgazdálkodásban alkalmaztak a svédek – ezer-hétszáz főről beszélünk összesen. Az akkori magyar nagykövetség lapot szerkesztett nekik, az Északi Tudósítót, amelyet el is juttattak hozzájuk Lappföldtől Dél-Svédországig bárhová. Amikor 1948-ban megtörtént a kommunista hatalomátvétel, akkor ezeknek az embereknek felkínálták az ottmaradás lehetőségét, amellyel a többségük élt is. A következő nagy hullám az ‘56-osoké volt, a legtöbben 1957 nyaráig kerültek ki, mintegy nyolcezren, de vannak, akik tizenkétezerről beszélnek. Az ő gyermekeik, unokáik igen nagy számban vegyes házasságot kötöttek: ez lehetett az egyik oka annak, hogy sokan inkább a beolvadást választották, mintsem a hagyományokhoz, kultúrához, nyelvhez, identitáshoz kötődést. Sokan, akik akkor kikerültek abból a pokolból, úgy gondolták, hogy oda nincs visszatérés, és nagyot csalódtak a nyugati világban, amely magára hagyta a magyar forradalmat.

– Mennyire tudott kapcsolódni az ‘56-osokhoz?

– Az ‘56-osok bizonyos helyeken egyesületekbe vagy gyülekezetekbe tömörültek. Igen intenzív, nagyszámú katolikus gyülekezet is létezett – hiszen a magyarság kétharmada katolikus, így a kivándoroltak között is nagyon sokan voltak. Nagyszerű emberek, szellemi nagyságok is voltak közöttük. Ma a harmincötezer fős svédországi emigráns közösségnek legjobb indulattal is csupán egyötöde ragaszkodik valamilyen formában az identitásához. Amikor megismerkedtem az ötvenhatosokkal, azokat ismertem meg, akik igenis hűséggel ragaszkodtak magyarságukhoz.

– Csillogó szemekkel beszél róluk – nagy magyar élet lehetett ott akkoriban.

– Igen, és ez nem merült ki a duhajkodásban. Értékes beszélgetéseket, előadásokat szerveztek, a rendszerváltozás után pedig valóban felpezsdült a svédországi magyar szellemi élet. Csodálatos helyzetbe kerültem az egyetlen svédországi magyar protestáns lelkészként. Kezdettől fogva nagyon szerettem a szolgálatot, amelyet végezhettem. Az emigráció igen értékes részével ismerkedtem meg, azzal, amely utolsó erejéig igyekezett megtartani identitását. Ugyanők mondták el, hogy az ő leszármazottaik közül sokan már nem tartották meg magyarságukat. Az ‘56-ban kikerült magyarokat a svédek végtelen nagy szeretettel és büszkeséggel fogadták. Élvezték, hogy van egy olyan kis közösség itt Európában, amely a nagy, hatalmas medvével szemben is fel tudja venni a harcot. Szerették őket. Ráadásul kevés ötvenhatos jött a családjával együtt, ezért nem magyar házastársat választottak. Ilyen értelemben érthető, hogy azt az identitásukat választották, amelyben otthon is érezték magukat. Ezért van, hogy a generációváltással általában a közösség egyharmada marad meg az eredeti identitásánál. Harminc éve vagyok ott, saját szememmel láttam, mit jelentett a négy nemzedék szám szerinti, döbbenetes fogyása, és azt is, milyen égető szükség van a magyar nyelvű közösségekre, civil egyesületre és lelkészi szolgálatra. Nekünk transzcendens küldetéstudatunk van, és nemcsak embereknek kell elszámolnunk életünk értelméről, eredményeiről…

– Foglalkoztatta valaha a visszatérés gondolata?

– Amikor valaki nekiindul a világnak, ez az első kérdése: visszatérek-e még valaha? Harminc év múltán is tudom, hogy egyetlenegy szülőföldem van: Erdély – de nem Románia. Óriási a különbség. Én Romániát hagytam el, nem Erdélyt. Édesapám evangélikus lelkész volt, Diósgyőrött született, őt Túróczy Zoltán nyíregyházi püspök a Magyarországhoz visszatért Észak-Erdélybe nevezte ki. 1944. augusztus 23-án érkezett meg Marosvásárhelyre, ahol alig három hétig szolgált magyar fennhatóság alatt. Egyszer még visszatérhetett Magyarországra, de akkor már tudta, hogy visszamegy a lányhoz, akit megszeretett, akkor is, ha a határ újra leereszkedik. Hat gyermekük született – édesapám hitte, hogy neki Isten ezt a helyet jelölte ki. Én is ebben az összefüggésben hittem el, hogy most éppen Svédországban vagyok szolgálatban. Amikor elindultam, meg akartam szabadulni attól a fojtogató, félelmetes helyzettől, amelyben volt olyan teológustársam – Veszelovszky-Hadházi Ivánra gondolok –, akit mai napig tisztázatlan közúti balesetben tüntettek el, és ugyanebben az időben történt az, hogy kukában feltrancsírozva találtak meg egy lelkészt. Nem arról van szó, hogy ijedős ember voltam, inkább az, hogy ha volt valaki mögött valaki nagy, akár külföldön élő, híresebb ember, az nyugodt szívvel élhette a világát, de a kisemberek féltek. Én féltem attól a rendszertől. De nem a félelem volt, ami kivezényelt. Egy pillanatig sem volt honvágyam – természetes volt, hogy hova tartozom, és hova fogok visszatérni.

– Hogyan lesz a babiloni fogságból babiloni küldetés? A kint élő magyarok annyifelől jöttek, annyiféle okból, annyiféle sebbel: milyen gyülekezetté tudnak ők formálódni?

– Ez már a lelkészi szolgálat jellemzőihez tartozik: nagyon különböző helyekről származó, különféle háttérből jövő emberek között kell jól éreznem magam, őket kell vezetnem, képviselnem. A svédországi magyarok a mai Magyarországról, Erdélyből és a Délvidékről jöttek, de néhányan a Felvidékről és Kárpátaljáról is érkeztek – az észtországi magyarok például mind kárpátaljaiak. Kétharmaduk katolikus, aztán jönnek a reformátusok, evangélikusok, unitáriusok, néhányan szabadegyházak tagjai, de utóbbiak nem is jönnek a mi istentiszteleteinkre. Öt ország, három felekezet – húsz különböző identitás, de még meg sem néztük egyházkerületenként: más a székelyföldi és az alföldi magyarság. Mások a tradíciók, az énekek – ezért, amikor összeülünk, éneket választunk, összesen tíz-húsz olyan ének van, amelyet mindenki ismer. Sokféle emberrel találkozom, nem törekedhetek arra, hogy belőlük uniformizált massza legyen: mindenki tartsa meg a maga identitását.

– Szolgálata harmincadik évfordulóján, 2017-ben kitüntetésben részesült. Mit jelent ez önnek?

– Jól esik, hogy volt odafigyelés, ami testet ötlött kitüntetésben, és köszönettel is tartozom ezért. Nekem az igazi kitüntetés, ha arról van szó, hogy egyáltalán vannak, akik tudják, mennyire fontos munkát végzünk. Sajnos amellett, hogy állami szintről magas elismerést kaptam, a mindig hangoztatott és igen szép egységünk felmutatása mellett mégiscsak a valóságban úgy tűnik, hogy megoldhatatlan kérdés előtt állunk a diaszpórával kapcsolatban. Nyugdíjba szeretnék menni, de mindenütt lelkészhiány van, a tehetséges szolgáló idehaza is elkél. Ez az ellentmondás egy kérdéssel oldható fel: akik elmentek közülünk, mindegy, miért és mikor, még hozzánk tartoznak, még a mieink, vagy nem? Ha számolunk velük, és azt mondjuk, ők a mieink, akkor olyanokat is nevelünk, akik a világszórvány után mennek.

A hazai egyházak és a diaszpóra

Molnár-Veres Pál a Nyugat-Európai Magyar Protestáns Gyülekezetek Szövetségének (NYEMPGYSZ) elnöke, mely 2018-as közgyűlését és konferenciáját Észtországban tartotta augusztus 30. és szeptember 2. között. A közgyűlés fő témája a nyugat-európai magyar protestáns gyülekezetek és a Kárpát-medence magyar protestáns egyházai közötti kapcsolat továbbfejlesztése volt.

– Mire lenne szükség?

– Állandó, helyben lakó lelkészre, aki nem akar ottmaradni, hanem öt-tíz év után hazatér. A fő kérdés az, hogy számítunk-e rájuk, mert ma is folyamatosan érkeznek ki magyarok szerencsét próbálni, tanulni, töltekezni. Én azt mondom, jöjjenek minél többen, omoljon össze a nyugati világról alkotott ideálképük, szedjenek össze tudást, tőkét, és hazajőve virágoztassák fel szülőhazájukat. Ezzel azonban foglalkozni kell. Nagyon értékes emberanyag él odakint, akikből mind a hazai egyházak, mint a haza nagyon sokat profitálhatna. Szégyentelennek tartom, hogy ehhez Magyarországról kérjünk segítséget egy jóléti államban, de szükség van valakire, aki viszi tovább a szolgálatot, és arra is, hogy legyenek munkatársaik, mert ez a magányos szolgálat garantáltan szétszedi a családot. Kis időre, ilyen lelkészváltásos patthelyzetekre szükség van az anyaországi segítségre.

Bagdán Zsuzsanna, fotó: Vargosz