A győri börtönnek nemcsak azért van jó kapcsolata a református egyházzal, mert a helyi református lelkész hosszú évek óta jár be a fogvatartottak lelki gondozása céljából, hanem azért is, mert látogatást tettek már itt református teológusok, tartottak itt lelkészgyűlést lelkészek, járt már itt a Pápai Református Teológiai Akadémia rektora és tanszékvezető professzora. Látogató volt a püspökségen az intézet vezetője és lelkésze, de a teológusok közül is töltötte már hallgató az intézet területén missziós gyakorlatát. Ez a régi kapcsolat az idei adventben újabb – talán minden eddiginél fontosabb – elemmel bővült.

Az adventi beszélgetés intézetünkben hagyománynak számít. Volt vendégünk Ittzés János, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnökpüspöke, Szemerei János, a Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület püspöke és most a 2014-es esztendőben Steinbach József, a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke tette nálunk tiszteletét. Mint minden korábbi alkalommal, most is Harcsás Judit újságíró, a Győrplusz rádió műsorvezetője volt a beszélgetés irányítója.

E legutóbbi alkalom abból a szempontból is különlegességnek számít, hogy a református püspök a jelen levő körülbelül 40 fő fogvatartotti résztvevő számára diameditációt tartott. A vetített fotók mindegyike az egyházvezető személyes alkotása. Mindaz pedig, ami képek szemlélése közben, szóban elhangzott, egyfajta látásmódot tárt a hallgatóság elé: azt a látást, ahogyan a keresztény ember néz a világra. Ugyanaz van a szeme előtt, mint másnak: egy fa, egy vonat, vagy bármilyen egyszerű tárgy, élőlény. De amit a hittel néző ember lát, az sokkal mélyebb és sokkal több: látása azokhoz az emberekéhez hasonló, akik a „rongyos istállóban", „széna közt fekvő és barmok közt nyugvó" egyszerű csecsemőben képesek voltak meglátni a világ Megváltóját.

A beszélgetés és a diameditáció arra mutatott rá, hogy a hitben élő ember a hétköznapiban, a mindennapiban is képes meglátni a csodát; a nagyon is földhöz kötöttben, egyszerűben a mennyei üzenetet. Az evilágit nézi, mint mindenki más, de messze túllát azon, amit pusztán a szemünk láthat. Az ő számára minden túlmutat önmagán: Isten szól általa.

Boldog ember az, akinek megadatik az ilyen látás. Az ilyen szemléletű ember számára nincs két külön világ: Földi és Égi, immanens és transzcendens, világi és egyházi. Minden egy és együtt létezik, körülvesz minket. Így van ez még a börtönben is, csak szem kell hozzá, hogy meglássuk, fül, hogy meghalljuk. Sokak tapasztalata az, hogy rácsok mögött is megadatik a csoda. Egészen biztos, hogy több is, mint aminek meglátására képesek vagyunk.

Az adventi beszélgetés és diameditáció után a fogvatartottak közül egy tehetséges ifjú saját képzőművészeti alkotását adta át, amit az előadó püspök örömmel, megbecsüléssel és csodálattal fogadott. A képen egy asszony látható, aki ad: kenyeret, életet nyújt a néző felé. Áldást, vagyis adást akart láttatni az alkotója, mert érzi, hogy adni: csoda.

Ilyen jellegű csoda az is, hogy vannak a börtönben emberek, akiket adásra, ajándékozásra indít egy belső hang. Képesek adni a szabadságuktól megfosztottak is. Belekóstolhatnak abba az örömbe, amit az adni tudás gazdagsága jelent. A börtön falain kívül gyűjt adományokat az Angyalfa program és a Mécses szeretetszolgálat, akik az összegyűlt játékokat, könyveket rászoruló fogvatartottaknak ajándékozzák. A rabok válogatják, csomagolják és adják át személyesen gyermekeiknek a látogató fogadás ideje alatt.

De nem csak saját hozzátartozóik felé élhetik át az adni tudás örömét! Már harmadik éve gyűjtenek Győrben tartós élelmiszeradományt a rabok, hogy azt a Vöröskereszten vagy a Katolikus Caritason keresztül, rászoruló családok kaphassanak meg karácsonyi ajándék formájában. Különös élmény lehet: aki azért „ül", mert valamit erőszakkal elvett, most önként ad.

Mindenki kap és ad is: Rácsokon túlról érkezők jönnek, hogy adjanak. Rácsokon belül élők gyűjtenek, hogy örömöt okozzanak. Mert csak az képes adásra, és ebből fakadó örömre, aki – fogsága ellenére is – megajándékozottnak érzi magát. Így lehet megtanulni, hogy az adni tudás egyfajta gazdagság következménye. Aki pedig adni nem képes, – lehet bármilyen vagyonos – az a lehető legszegényebb. Aki erre a rácsok mögött ráérez, annak remélhetőleg könnyebb lesz majd visszailleszkedni az őt – remélhetőleg előítélet nélkül - visszafogadó társadalomba.

Jánosa Attila lelkész
Fotó: Győr-Moson-Sopron Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet