A helyi református gyülekezetben hagyomány, hogy Pünkösdhétfőn Sarródon, a Kócsagvár udvarán tartanak szabadtéri istentiszteletet, azt követően, hogy Pünkösd vasárnapján a gyülekezet konfirmandusai ünnepi istentiszteleten tesznek konfirmációi fogadalmat, és válnak ezáltal felnőtt egyháztaggá. A pünkösdhétfői szabadtéri istentiszteletek alkalmain a soproniak mellett a környék szórványban élő reformátussága is nagy számmal van jelen. Az idei istenisztelet igehirdetője Filotás Julianna lelkész volt. A prédikáció leiratát az alábbiakban olvashatják:

Lekció: 1Kor 2,6-16
Hanem hirdetjük, amint meg van írva: "Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett", azt készítette el az Isten az őt szeretőknek. 10Nekünk pedig kinyilatkoztatta Isten a Lélek által; mert a Lélek mindent megvizsgál, még Isten mélységeit is. 11Mert ki ismerheti meg az emberek közül azt, ami az emberben van? Egyedül az emberi lélek, amely benne lakik. Ugyanígy azt sem ismerheti senki, ami Istenben van, csak Isten Lelke. 12Mi pedig nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istenből való Lelket, hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk. 13Ezeket hirdetjük is, de nem emberi bölcsességből tanult szavakkal, hanem a Lélektől jött tanítással, a lelki dolgokat a lelki embereknek magyarázva. 14A nem lelki ember pedig nem fogadja el az Isten Lelkének dolgait, mert ezeket bolondságnak tekinti, sőt megismerni sem képes: mert csak lelki módon lehet azokat megítélni. 15A lelki ember azonban mindent megítél, de őt senki sem ítéli meg. 16Mert ki ismerte meg úgy az Úr gondolatát, hogy őt kioktathatná? Bennünk pedig Krisztus értelme van. 

Textus: 1Kor 2,12
Mi pedig nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istenből való Lelket, hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk.
A jól ismert pünkösdi történet szerint Jeruzsálem utcáin azokban a napokban óriási volt a felfordulás. Az aratási ünnepre sokan érkeztek zsidók és idegenek, közelről és távolról, a szétszórtságból. Színes forgatag, öröm és ünnep jár át mindent. A megszokottban nem kis felbolydulást keltett az, amiről Lukács evangélista beszámolt: szélhez hasonló zúgás hallott a sokaság, s közben tüzes lángnyelvek szálltak rá Jézus követőire, akik erővel és bátorsággal megtelve a megfeszített és feltámadt Krisztust hirdették a tömegnek. Mindenki a maga nyelvén értette a beszédüket, és az egész valahogy nagy erővel hatott. De míg egyesek életében egészen új kezdődött, addig mások szerint az apostolok berúgtak. Mindenesetre senki sem mondhatta, hogy nem történt semmi. Valami érződött, valami hallatszott, valami elkezdődött. Egyeseknek ez minden volt, másoknak meg semmi.

Persze, feltehetjük a kérdést, hogy mi, amikor ezt a történetet halljuk Lukács bizonyságtételeként, akkor mit kezdjünk vele? Hogyan kapcsolódik az a határozott „valami”, a Szentlélek kitöltetése, hozzánk, akik ma itt vagyunk ezen az istentiszteleten és találkozón? De tegyük fel a kérdést olyan módon is, hogy hogyan lehetséges az, hogy egy egyszerű halászember, Péter olyan beszédet mond, aminek következtében tömegek ismerik el megrendülve és bocsánatért kiáltva, hogy ők azok, akik megfeszíttették azt a Jézust, akit Isten feltámasztott, és mindenek örök bírájává tett? Hogyan lehetséges, hogy ma mi is ugyanerről teszünk bizonyságot (az úrvacsora liturgiája során is); elismerve, hogy mi is felelősek vagyunk Isten Fia halálért, és hogy Jézusért bűnbocsánatot kaptunk, s vettük a Szentlelket, és minden újjá lett számunkra? Hogyan lehetséges, hogy ugyanaz ma is megtörténhet, mint régen? Pál apostol a korinthusi gyülekezetnek erről a titokról ír.
A korabeli világot, éppen úgy, mint a mait, rendkívül foglalkoztatta az ismeret kérdése. Sőt, mondhatjuk bátran, a tudás megszerzése mindig is az ember sajátja volt. S ez vonatkozott és vonatkozik egyszerre a technikai-tudományos ismeretekre, de a vallás és filozófia által nyert és kikutatott ismeretre, vagy más néven bölcsességre is, melyek mindegyike ígéretekkel kecsegtet bennünket. Az előbbiektől hatalmat, gyorsaságot, könnyebb életet várunk. A bölcsességben pedig békességet, az élet értelmét, lényünk célját, és az élet-halál nagy kérdéseit keressük. Ugyanakkor furcsa kettősségben él korunk. Mert miközben elérhető a világ minden információja ma már néhány kattintással, közben egyre kevésbé érzi és tudja az ember, hogy mi végre van a világban, s hogy hol van mindebben a helye. Furcsa módon mégsem az jön mindebből, hogy az ember elvallástalanodna, hanem éppen ellenkezőleg. Számosan keresik a bölcsességet, az élet lényegét, valami transzcendens, valami spirituális élményt, vagy éppen a vallást. Persze az is kétségtelen igazság, hogy ez a keresés nem feltétlenül jó irányba indul el. Nemrégen tanúja voltam, hogy egy csoport megérkezve Bakonyba GPS-szel elvonult egy völgybe a fák közé, és ott sámándob segítségével egy titkos újpogány szertartáson vettek részt. Egyik kézben GPS, a másikban sámándob. Racionális és irracionális milyen különös módon megfér a ma emberének életében is!
De talán éppen ez a verseny az, amiben élünk, érthetjük meg leginkább mindazt, amit Pál mond az Isten titkos bölcsességéről. Ez azonban nem azért titkos, mintha csak a beavatottak tudhatnának, hallhatnának róla! Isten bölcsessége azért titkos, azért rejtett, mert ember ki nem találhatta volna céljait: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az őt szeretőknek.” Mi is ez a titok? Az, hogy Isten az ő egyszülött Fiát, Jézus Krisztust adta ebbe a világba, sőt, kereszthalálra, azért, hogy mindenki, aki elfogadja őt, aki rábízza magát, aki odaadja magát neki, új életet nyerjen. Miért titok ez? Nem azért, mert bárki előtt is elrejtett a tény; nincs benne semmi titok, kétezer éve mindenhol, minden körülmények között hirdetik Jézust. De mégis titok, mert ki gondolná, ki tudná befogadni, kinek nyilvánvaló, hogy Jézusban Isten mindent nekünk adott?
De ki az, aki el tudja mondani az embernek, le tudja előtte leplezni ennek a nyilvános eseménynek, Jézus megfeszítésének a valós jelentőségét? A Szentlélek. Pál egy példát is hoz, s az embert állítja fókuszba, hogy általa rámutasson valamire Istennel kapcsolatban. Mert hiszen, ki látja, hogy mit érez egy ember úgy igazán legbelül? Ki látja, mire gondolok, hogy mi zajlik bennem? Ki tudja ezt? Egyedül csak én – hiszen igazán senki sem lát belénk.

S ki látja Isten terveit? Ki lát bele az Ő szívébe? Ki érti meg az Ő szerelmét? A Lélek az, aki kijelenti – a mi lelkünkben. A Szentlélek az, aki leleplezi Isten szívét – a te és az én szívemben. A Szentlélek az, aki Jézus Krisztus halálát és feltámadását, ami másnak bolondság és botrány, neked és nekem bölcsességgé, erővé, életté teszi. Így születik a lelki ember. Ugyanaz a Lélek, ugyanaz a Krisztus munkálkodik, cselekszik, találkozik velünk és formál minket – mégis más és más módon. Ez a jeruzsálemiek története. És ma milyen történetek születnek? Valaki mesélte, hogy hosszú évtizedek harcos ateizmusa után, ürességétől kergetve, a konyhában hajnalban a Bibliát olvasva így kiáltott fel: „tudsz-e még valamit velem kezdeni hibáim, bűneim ellenére?” És ekkor olyan melegség és szeretet öntötte el, hogy negyvenéves fejjel úgy zokogott ott a konyhában, mint egy kisgyerek. „Akkor éreztem, tudtam meg, hogy nekem ezt az utat kell járnom” – írta. Vannak ilyen mai bizonyságtételek, s magunk is elbeszélhetnénk ezeket egymásnak. S ezek is mind ismeretről szólnának. Titkos és elrejtett, mégis érthető, elérhető bölcsességről, tudásról és tapasztalatról. Pál azonban nem csak erről a titokzatos munkájáról ír a Szentléleknek, hanem arról is, hogy mindennek folytatása van! Mert a Lélek ajándékozni akar, mozdítani, formálni akar minket. Átalakítani azt, amit még a lehetetlenség, tehetetlenség, lemondás vesz körül.

A teremtésről szóló történetben, Bibliánk legelső sorait olvasva halljuk, minden kietlen és sivár volt még az idők hajnalán. A mélység felett sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek felett.
A vizeknek ebben a leírásban különös szerepe van. Ezek a vizek itt az ősi káoszvizek, amelyek pusztítást, rombolást hordoznak magukban, rendetlenséget, káoszt, és ilyen módon Isten-ellenes erőt és hatalmat jelentenek, mert életellenesek. A víz erejét megéreztük mi is most a napokban, azt a képességét, hogy tönkre tud tenni életeket, otthonokat, megélhetést, s hogy akár életeket is elvesz.
Ezek a káoszt okozó vizek, átvitt értelemben az életünk részét képezik. Van valami hatalom, ami munkál bennünk, ami pusztít, rombol: közösségeinket, kapcsolatainkat, s magunkban is megleljük a nyomát.
Az a „de” szócska azonban nagyon fontos itt! Bármilyen reménytelennek, kilátástalannak látjuk is magunkat, helyzetünket, kapcsolatainkat, bármennyire is erőt vesz rajtunk a káosz mindent elborító árja: Isten Lelke számára ez nem akadály, hogy valamit kimunkáljon. A teremtéstörténet úgy folytatódik, hogy az Isten szólt, és a káoszvizek engedelmessé válva immáron az élet terévé lehetett, sőt magává az élet bölcsőjévé válhatott. Az Isten Lelke a szent tervet megvalósította, és így van ez, ez az ígéret a mienk is. Isten Lelke szerető tervvel és hatalommal kész bennünk munkálkodni, kész minden látszat ellenére nagy dolgot vinni végbe rajtunk és általunk. Előtte nincs akadály. Kedves Testvérek! Ezért az áldásért, ajándékért imádkozzunk, hogy Ő reményt mutasson akkor, amikor minden elveszettnek tűnik, hogy amikor elfáradunk, legyen bennünk újra erő az elinduláshoz, hogy amikor tétovázunk, vagy kétségbe esünk, vagy éppen a halál szele megérint bennünket, akkor hihessük, a Szentlélek éltető ereje mindezzel szemben is hatalmasabb. Ő az, aki meggyógyít és megelevenít. Legyen áldása rajtunk mindannyiunkon! Ámen.
***
Az istentiszteletet mindig kötetlenebb közösségi együttlét is követi: látogatás a Fertő-Hanság Nemzeti Parkban, közös piknikezés. Idén az istentisztelet utáni program része volt a sarródi tájház megtekintése, ahol a hely jellegzetes kézműves tevékenységeket is mindenki kipróbálhatta.

B. Tóth Éva