Az egész világot átfogó imaláncot a 19. század vége óta évről évre megszervezik. Március első péntekén minden évben más és más ország asszonyai dolgozzák ki a tematikát, mutatják be országukat, életüket, fontos témáikat egy liturgiás füzetben, amely alapján bármilyen közösségben megszervezhető az alkalom a legpuritánabb, felolvasós formától a kosztümös előadásig. Csak a szervezők kreativitására, idejére van bízva, hogy milyen dekorációkkal, zenei elemekkel, jelmezekkel és ételekkel készítik elő az eseményt. Mindezt azért, hogy az együtt imádkozókhoz minél közelebb kerüljön az a kultúra, ahonnan az imanapi liturgia jön.

Budapestről Kápolnásnyékre rövidebb az út, mint a székesfehérvári börtön kapujából az udvarról nyíló, apró pincekápolnáig, állapítottuk meg Veresné Simon Idával és Szénási Jonathan Sándor börtönlelkésszel a hosszas beléptetés után. Az imanapon összesen négy nő vett részt, de az ökumené teljes mértékben megvalósult: a református szolgálattevőket szabadkeresztyén, római katolikus és izraelita rab is hallgatta.

Négy résztvevő pontosan olyan kevésnek tűnik, mint az Egyiptomban élő, mindössze 12% keresztyén, lefordítva azonban mindkét szám több, mint gondolnánk: a 12% több mint tízmillió lelket takar, és az intézményben lévő női fogvatartottak közül összesen ketten gondolták úgy, hogy inkább a zárkájukban maradnak. Egyiptomról, ami a Bibliában a rabság vidéke, ahonnan szabadulni kell, az alkalmon más szemszögből hallhattak a résztvevők: a szabadulás, a megmenekedés földjeként mutatkozott be a Nílus termékeny völgye. Különös volt ez a párhuzam, rabság és megmenekedés olyan nők között, akik előzetes letartóztatásban vannak, egyikük már huszonegy hónapja.

Az egyiptomi asszonyok a samáriai asszony történetét választották az imanap igei gerinceként. Ez a történet, Jézus provokációja egyben az első olyan történet, ahol megmutatkozik: a megváltás műve nemcsak a zsidókra, hanem minden népre egyaránt vonatkozik. Ennek az üzenetnek először egy asszony volt a hírnöke, aki gyorsan megértette, ki az a férfi, akivel a kútnál beszélget.

A liturgia után még pár szót váltottunk a falatnyi sütemények mellett. Kifele gyorsabb volt az út, már az ügyeletes tiszt is mosolygott, talán nemcsak a tömény édesség miatt. „Nincsenek arab nők a börtönben" – mondtam még előző nap a szír férfinak. Testben nem is voltak, de lélekben igen. Velük dicsértük együtt a Szabadítót.

Bagdán Zsuzsanna

A cikk megjelenik a Reformátusok Lapjában.