– Születése óta Nagykőrösön él. Hogyan telt gyermekkora ebben a különleges városban?

– Bár akkoriban teljesen más volt a rendszer, szüleim és nagyszüleim ennek ellenére is megélték a hitüket és a közösséghez tartozást a mindennapokban, ezt adták tovább nekem is. Ugyan gyermekkoromban, amikor konfirmációs előkészítőre kellett volna mennünk, néha elszöktünk moziba. Az iskolában megismerhettük Arany János szellemiségét, ami azóta is meghatározza életemet. Emellett sokat sportoltam, a foci volt akkoriban a legfontosabb, így a csapatban is közösségben lehettem és segíthettem társaimat.

– Milyen a kapcsolata szülővárosával?

– Számomra Nagykőrös jelent mindent. Nagyszüleim Erdélyből, illetve a Partiumból költöztek ide Trianon után, de már ők is otthonuknak tekintették a várost. Büszke vagyok rá, hogy a mai napig ö-zve beszélek, ha előadok, igyekszem figyelni, hogy ne így legyen, de nekem ez a természetes kifejezésmód. Óriási ajándék például, hogy Arany László nemcsak Nagyszalontán, hanem a mi városunkban is gyűjtött verseket és történeteket, így fennmaradhatott egy ö-ző nyelvjárásban megismert mese „Aranszakállú embör” címmel, melyet ebben az esztendőben tervezünk kiadni. Örülök, hogy ezzel is bemutathatom, milyen értékei vannak ennek a csodálatos városnak.

Suba Lajos 1954-ben született Nagykőrösön, 1980-ban lett a szülővárosa gimnáziumának kollégiumi nevelőtanára, 1983-ban átkerült a gimnáziumba középiskolai földrajz és testnevelő tanárnak. 1992-ben a gimnázium akkori igazgatója felkérte a kollégium vezetésére, öt évvel később pedig a Nagykőrösi Református Egyházközség megbízta a gimnázium igazgatói feladatainak ellátásával. 1977-ben kötött házasságot, felesége matematika-fizika szakos középiskolai tanár, két gyermekük született. Suba Lajos 17 év tanári, majd 20 év igazgatói munka után 2017-ben vonult nyugdíjba.

– Pályaválasztáskor miért a testnevelés-földrajz tanári szakok mellett döntött?

– Abból a tanári karból, akik engem tanítottak, két ikon motivált: Schleiszner János történelem, és Molnár Ferenc testnevelő tanárok. Édesapám szerette volna, ha műszaki irányban kezdem el a felsőfokú tanulmányaimat, de úgy éreztem, annyira szeretem a földrajzot és a sportot, hogy nem is tudnám ezek nélkül elképzelni az életemet. Pályám során tanítványaimnak felhívtam a figyelmét a természet szépségeire és a mozgás fontosságára. Kezdő tanárként a sporttal könnyen tudtam motiválni a fiatalokat. Több sportágban is eredményesen szerepeltek növendékeim a diákolimpiákon.

– Mikor átvette az Imre Sándor-díjat, a méltatásában elhangzott: sokáig elérhetetlen álomnak tűnt, hogy igazgató legyen. Miért látszott ez ennyire távolinak?

– Megmondom őszintén, a gimnáziumban hármas átlagú diák voltam, ezzel az osztályban hátulról a harmadik. Reál tagozatos osztályunk nagyon jó képességű  tanulókból állt, én mégis komolyabb figyelmet fordítottam a sportra. Így lettem csupán közepes, ami akkoriban nem jelentett bejutást az egyetemre. Azonban nem adtam föl, nagyon hálás vagyok Istennek, hogy mégis így alakult az életem. Az egyetem elvégzése után harminchét évig tanítottam, ebből húsz éven keresztül igazgatóként. Amikor a diákjaimmal beszélgettem, mindig elmondtam nekik: nem számít, hogy én vagy más milyen eredménnyel minősíti őket az iskolában. Csak az a fontos, hogy a felkészülésük során tegyenek meg mindent a céljuk eléréséért.

– Mit tartott még fontosnak a diákok nevelésében?

– Pedagógiai programom célja az elkötelezettség, a műveltség és az igényesség továbbadása: legyünk elkötelezettek a hazánk és a felekezetünk iránt, műveltek minden irányban és igényesek beszédünkben, megjelenésünkben. Arra próbáltam vezetni a nálunk tanuló diákokat, hogy mindezeket éljék meg közösségben és ők is adják tovább, mert így találják meg a helyüket az életben. Az a cél vezérelt, hogy a diákok a református szellemiséget és lelkiséget kapják meg iskolánkban.

– Az előző tanév végén vonult nyugdíjba. Mik a tervei a következő évekre?

– Már jó néhány éve foglalkozom helytörténettel és iskolatörténettel, ezt szeretném közzé tenni. Sok lehetőséget nyújt 650 éves városunk múltjának és értékeinek kutatása, amely az oktatásról is sok érdekességet kínál, például Imre Sándor, egykori dunamelléki tanügyi előadó nagykőrösi látogatásai. Az ezekkel kapcsolatos fontos információkat próbálom minél több emberhez eljuttatni a helyi sajtó és különböző konferenciák segítségével. Emellett az életemben komoly szerepet játszik a kertészkedés, a sport és a balatoni kirándulások. A legfontosabbak természetesen az unokáim, próbálok nekik mindent megadni, amit nekem is megadtak a „nagymamák” és szüleim.

– A tavalyi évben több előadást is tartott Arany János nagykőrösi éveiről. Az Ön életében milyen szerepet játszik a költő munkássága?

– Számomra már az kegyelmi ajándék, hogy „Arany János iskolájában” nevelőként, tanárként, internátusvezetőként majd igazgatóként dolgozhattam. A költő 9 évet töltött Nagykőrösön, ami abban korban nem számított kevésnek. Bár kortársai hamarabb távoztak, neki fontos volt a város – ahogy nekünk, ott élőknek is. Szerették és tisztelték a tanulók, ez pedig számomra is minta. Egy öregdiákunk egyetemista barátja 2008-ban a gimnáziumnak adományozta Arany meggyfabotját, mely egy eredeti, 1863-as képen is látható. Hálával gondolok arra, hogy az én igazgatóságom alatt kerülhetett hozzánk ez az ereklye, amelyet lehet, hogy kőrösi évei alatt kapott. Arany versei végigkísérték életemet, mind nagykőrösi diákként, mind pedig tanárként. Azokat az üzeneteket, melyeket az önkényuralmi időkben megfogalmazott, illetve amit a nevelés terén tett, úgy éreztem, tanítóként nekem is tovább kell adnom.

– Ahogy Arany Jánosnak, úgy Önnek is fontosak a református értékek. Hogyan éli meg reformátusságát a mindennapokban?

– Különleges és csodálatos dolog számomra a hit. Bevallom, a kapcsolatomon Istennel akkor kezdtem el mélyen gondolkozni, amikor a gyermekem konfirmált. Bár ez már a ’90-es években történt, mégis akkor értettem meg igazán, hogy Isten segített eddigi utamon. Édesanyám a 87. évében jár, kitűnő egészségnek örvend, hálás vagyok az Úrnak, hogy láthatta, ahogy abból a közepes kisdiákból a gimnázium igazgatója lett. Én csak szolgáltam, végeztem a nekem szánt feladatot, amiben úgy éreztem, hogy a legtöbbet tudom adni a köznek és a hazának, de ebben lelkipásztoraim és a nagykőrösi gyülekezet is végigkísért, támogatott – ahogy a gimnáziumot is, hogy valódi református intézmény lehessünk. Mindig volt kinek elmondanom örömeimet és bánatomat, de azt is tudom, kinek tartozom köszönettel. SDG!

Farkas Zsuzsanna, fotó: Dimény András