A keresztyén ünnepeink sorában mostohagyermekként tekintünk az újkenyér és újbor alkalmaira. Olyan arckifejezéssel várjuk őket, mint azokat a rokonokat, akik illedelmességi látogatásra érkeznek hozzánk. A kényszeredett mosolyra, a bizonytalankodó kézfogásra, a megérkezés után az ajtóban toporgásra magyarázat lehet a termőföldet inkább eladni, beépíteni, sorsára hagyni és nem megmunkálni, bő termésért imádkozni akaró új, urbanizált nemzedék. Tévedés ne essék, a városi és falusi élet vallásszociológiai megkülönböztetése nem tartja távol a vidéktől ezt az embertípust. Hasonló feszengést, nyüglődést érzek – nem a magas teológia színterén – a gyülekezetek pünkösdvárásában, az ünnep szív szerint történő birtokbavétele során. A szentesti gyermekműsorban magát mórikáló unoka ölébe tartja a „kisjézust" jelképező babát, a virágvasárnapi bibliadrámában egy bártor suhanc meglovagolja a szamarat, nagypénteken a gyülekezet keresztet ácsol, húsvétkor a lelkész bevezet a templomba egy bárányt. Érzékszervi mintát biztosítanak, a múlt jelenbe furakodó illúzióját adják ezek a színpadias kellékek, amelyek mintegy visszaigazolják a média keltette „szent frászt". Ünnepeink közönsége – szándékosan nem gyülekezetet írok – olyan tömény, nagy dózisban kapott élményközpontú szuggesztió alatt áll, aminek eredménye lehet csődület és katarzist remélő sokadalom.

A pünkösdi Lelket szelencébe vagy palackba gyömöszölve felmutatni botorság lenne, és még nem rendelhetők az online boltok polcairól a lebegő lángnyelvek vagy a hajunkat az arcunkba fúvó szelek, extra zúgással. A tréfát félretéve egy időre, a világi kommunikációtól és kapitalista ideológiától nem átitatott, rossz ragadványoktól mentes ünnepünk lehetőséget ad arra, hogy a Szentlélek kiáradására és az Egyház megalakulására fordítsuk figyelmünket. (Graystone – Sharpe – Turner, 2005.) Talán nem véletlen, hogy pont a pünkösd vár arra, hogy a gyülekezetek, hívő közösségek, gyülekezetvezetők és lelkészek „felfedezzék" magunknak; ami nem korszerűvé, hanem biblikusan – időszerűvé tételt jelent. A pünkösd olyan lelki tartalmak, hitbeli megtapasztalások, váratlan fordulatok hordozója, amelyek a modern emberhez történő közeledést könnyebbé, kevésbé hivatalossá, és eredményesebbé teszik.

A XXI. század emberének gondolkozásában egyre inkább az tudatosul, hogy a vallás és a spiritualitás két különálló valóság. Többnyire a spirituális igényekkel fellépő személyeknek volt vagy van jelenleg is kapcsolatuk valamilyen felekezettel, de a személyes hitbéli megtapasztalások hiányában „spirituális turistákká" válnak. Nagyfokú ezoterikus, spirituális érdeklődés jellemzi a társadalmat, amit valamilyen úton-módon igyekszik kielégíteni. Ez a komoly bázissal rendelkező, „egekre nyitott" közeg elsődleges „felvevőpiaca", befogadója lehetne a pünkösd szakrális, határozott iránymutatással bíró és korszerű üzenetének. A kereső egyének egyben a legveszélyeztetettebbek is, akik a lélek mindenféle szelére fogékonyak, vagyis arra, amivel éppen találkoznak. Könnyen összekeverik a különböző lelki erőtereket a Szentlélekkel és a szuperbia (dölyfösség) vagy a konkupiszcencia (kívánság) megszállottságába esnek. (Szathmáry, 2005.)

A spiritualitást befelé forduló, a belső értékekre koncentráló, önmegvalósító gondolkodás jellemzi. Szükséges feltárnunk a kereső lelkek előtt magának a fogalomnak a gyökereit, amelyek az újszövetségben összpontosulnak, ahonnan a buddhizmus és a hinduizmus is csupán kölcsönözte. Egészen a XII. századik a spirituális szó a Szentlélekben való életet jelentette. Az újszövetségi spiritualitás, ami a pünkösdben egy különleges belsőséges kapcsolatot, a Szentlélekben való egységet hozta el túl az erkölcsi megtérésen, „misztikus" dimenziókat tárt fel. (Sheldrake, 2008.)

Előfordulhat, hogy nem áll mindenki előtt világosan és tisztán a politikum szerepe a vallással kapcsolatban. Lehet, többen felháborodásuknak adnak hangot, amiért a címben az egyház megalakulásának ünnepe összemosódik a politika szóval. Pedig az emberek véleményt alkotnak a vallásról, ünnepeinkről és a pünkösdről is pusztán az alkalmakon való részvételükkel, vagy a tüntető távolmaradásukkal. Ennek a gondolatnak a továbbvitele csupán a profán politikum mezejére terelne minket, aminek a bevezetésben elegendő teret biztosítottunk.

A Kr.e. V. században a politika és a vallás még nem vált el egymástól a görög városállamokban. A polisz fogalmában egyszerre érezhetjük a szakrális és a politikai jelleget, mert ez a településforma szervezeti és vallási alapon jött létre. Olyannyira egybefonódott a kettő, hogy sok esetben profán vétségekért elítélt személyt szakrális jóvátételre köteleztek, így a templom kasszájába fizette be a büntetést. A „tűzbe teszem érte a kezem" kifejezés eskü formula volt a görög jogban, ahol a tűz szintén a szakrális összefonódást jelezte.

Természetesen a történelem más korszakaiban, amikor a keresztyénség pozícionálta magát, lett volna mód a Szentlélek vezetését kérni, de nem így alakult. 1122-ben a wormsi konkordátummal az egyház önálló politikai tényező lett a császárság mellett. Ez új dimenziókat nyithatott volna a politikai morál területén. A szakrális értékek viszonyítási, életvezetési pontként történő felragyogtatása sajnos elmaradt. (Pethő, 2007.)

Ezeket az irányvonalakat figyelembe véve próbáljuk a pünkösd politikumát megragadni. Az első mozzanat, amivel szembesülünk a tanítványok elszeparált, bezárkózott helyzete. A magánszféra intim környezetében vannak, hívők egymás között. Az én-te kapcsolatra összpontosítanak, amiben az emlékek és a személyes Istentapasztalatok játsszák a főszerepet. Ezt töri meg a pünkösd spiritualitása, amikor a zártságból a nyilvánosság elé lépnek. A saját történetük itt válik szakrális politikummá, mivel a világi hatalom halálos nyomása ellenére, nyilvánosan hirdetik a feltámadott Krisztust. Közzéteszik azt, amit egyesek örökre el szerettek volna tusolni, és dialógust kezdenek Krisztus áldozatának következményeiről. A szakrális politikai program bemutatását Péter koordinálja, mert ameddig az egzisztencia szintjén marad a jézusi gondolat, addig semmilyen konfliktussal vagy társadalomkritikai következménnyel nem jár. A pünkösdi spiritualitás az önreprodukció vidékéről a pozitív ösztönzés területére érkezett. (Metz, 2004.)

Max Weber szerint, aki politizál, az hatalomra tör. Való igaz, hogy a tanítványok maguktól nem kezdeményezték volna, hogy az utcára vigyék saját keresztjüket, Jézus követését. A világi hatalom mellett, aki katonákat állíttat a sírhoz, hogy el ne tűnjön a megfeszített teste, és elfogathatja a tanítványokat, hogy ne tanítsanak Jézus nevében, most egy új erő jelenik meg, amely egy óra leforgása alatt háromezer „katonát" toboroz. A Machiavelli által megfogalmazott igazságot, hogy a politika nem lehet transzcendens érték realizálása, a pünkösdi politikum alapjaiban cáfolja meg. A Lélek kitöltése a tanítványokat felhasználva a bűnbánatot és az újjászületést munkálta, ami az emberek szívében a világi hatalom helyébe Krisztust ültette.

A különböző nemzetiségű emberek, akik hallgatták Péter prédikációját és megkeresztelkedtek, egy új állam sarokköveit fektették le. Érdekes következtetésre jut Hugo Grotius az ókori nemzetközi kapcsolatokról értekezve, amikor azt írja, hogy a Rómában üzletelő karthágói kereskedő nem saját magát képviseli, hanem rajta keresztül, mint politikai egység, Róma és Karthágó kerül kapcsolatba egymással. Amikor a tanítványok bizonyságtételét a pártusok, médek, elámiták, rómaiak, zsidók, krétaiak és arabok elfogadták, mind saját nemzetük nagykövetei voltak. Isten királysága adott a pünkösd spiritualitásában nemzetközi csúcstalálkozót. Isten népe a Lélek szabadsága következtében az államhatárok ellenére is egységes nemzet. (Pethő, 2007.)

A Szentlélek különleges megtapasztalását a tanítványok le sem tagadhatták volna, annyira nyilvánvalóvá lett a viselkedésükön. A rab paradigmáját a misszionárius paradigmája váltotta fel az életükben. Eddig a Jézus iránt táplált érzéseik leláncolták őket, most a Lélektől megittasulva mások láncait oldják el. A Lélek vezetése minden politikai ideológiánál tartósabbnak és hathatósabbnak bizonyul. A tanítványok nem csak retorikára használták a jézusi szavakat, mint sok mai politikus, akik átnéznek a társadalom problémái felett, hanem a most feltételei között élték meg az eljövendőt, így győzve le a Lélek által a világot. (Merz, 2004.)

Szalay László Pál

A szerző református lelkipásztor