Nem véletlenül küzdöttek annyit az egyházatyák az óegyház idején a Szentháromság megértéséért. Van, amikor úgy érzi egy-egy keresztyén közösség élményük, tapasztalatuk nyomán, hogy most éppen a Szentháromság első személyének a korszaka, „Atya-korszak" van. Ilyenkor fölültetik őt a mennyei trónusra, egy kicsi „kis Fiú" ott van alatta, a Szentlélek pedig galambformában hátul bujdokol. Néha „Fiú-korszakot" látnak az emberek, amikor csak a Megfeszítettel foglalkoznak, a Feltámadottal soha. Most lehet, hogy valakinek úgy tűnhet, hogy éppen Szentlélek-korszak jön, de ez csak a mi tapasztalati vagy gondolatvilágunkban lehet az.

Azért látják így sokan, mert az isteni élményekre várnak?

Miért ne lehetne az Atyával kapcsolatban élménye az embernek? Tessék megnézni a teremtett világot! Szinte extázisba lehet jönni a természet szépségén! A 12. században egy Joachim del Fiore nevű calabriai szerzetes írt egy prófétás könyvet, amelyben azt állította, hogy Krisztusig Atya-korszak volt, aztán jött a Fiú-korszak, és jövendölgetett, hogy talán a 15. században majd jönni fog a Szentlélek-korszak. Majd utána, amikor a Lélek is elvégezte a magáét, akkor eljön a teljesség. Ez tévedés volt. A régi egyházatyák úgy mondták, hogy a Szentháromság személyei között perikorézis van, azaz áthajol az egyik munkája a másikba, így munkálja a Szentháromság az ember üdvösségét, a világ fenntartását és az Isten országa eljövetelét. Vannak természetesen hangsúlyok, különbségek is. Ennek a titoknak a megértéséhez csak alázattal juthatunk el, mert sem az eszünk, sem a szívünk nem tudja fölfogni az isteni véghetetlenséget. Megmondták ezt a régiek is: a véges nem tudja a véghetetlent fölfogni. Maradjunk a képeknél! A háromszög geometriai ábra, amely talán segít megérteni a Szentháromság személyeinek egymáshoz való viszonyát. Augustinus hozta a legtöbb képet, de minden esetben ő maga fűzte hozzá, hogy ezek olyanok, mint amikor egy ragyogó, kivilágított terembe nézünk be: káprázik a szemünk, mert kívülről, a sötétből nézünk be. Valamit látunk, valamit sejtünk. Ahogy a régiek mondták, most teológia van, most magyaráznunk, gondolkodnunk, értelmeznünk, töprengnünk kell. Jórészt egyébként a saját megértésünket magyarázzuk, és ez a teológia igazi feladata. Az üdvösségben már nem lesznek ilyen kérdések, ott majd dicsőítjük a Szentháromság Istent a maga teljességében.

Ha valaki bejönne az utcáról és megkérdezné, kicsoda a Szentlélek, mit válaszolhatnánk neki?

Nem válaszolnék arra, hogy ki a Szentlélek. Krisztusról beszélnék, mert a Lélek Krisztusról beszél. Az úgynevezett élménykeresztyének jelentős része lemondani látszik arról, hogy Krisztus ismerete felől ismerje meg Istent. Ők rögtön utaznak a szív felé. Kálvinnak van egy megdöbbentő mondata Mária énekéről: szerinte Máriának először az értelmével kellett megértenie az isteni kinyilatkoztatás nagyságát, hogy aztán felgyulladjon szívbeli bizalma, és az megerősített, megalapozott bizalom legyen. Ezzel Kálvin megjelöli azt az irányt, hogy a lélek ugyan nem az ész, de a léleknek van elmét megvilágító, gondolatot átrendező, helyes irányba állító munkája az ember életében. Egyébként ki a Lélek? Aki által fennáll a világegyetem. Aki lebeg a vizek fölött, a káosz fölött, és a zűrzavarban rendet csinál. Aki fölállítja az összerogyott embert és elindítja. Aki meggyógyítja a beteget. Aki megmondja a szívünkben, mit imádkozzunk, hogy jól imádkozzunk. Aki kiált helyettünk is, ha már elfogyott a szavunk. Augustinus azt mondja: az Atya a szeretet, a Fiú az, akit az Atya szeret, a kettő között a Lélek maga a szeretet. Nem szellem, nem elvonatkoztatás, nem isteni intellektus, nem konvertálható világerő vagy kozmikus hatalom, hanem személy.

Nagyon nehéz ma megértenünk azt, hogy személy, mert azt értjük alatta, hogy individuum.

Ez végzetes szócsere. A személy szót Tertullianus egyházatya vezette be a nyugati gondolkodásba a latin persona szóval. Ez nem individuumot, azaz elkülönült, önmagában megálló valakit jelent. A szó eredeti jelentése az, hogy szerep, de a legjobb értelemben. Szerep csak ott van, ahol van másik ember. Én mint individuum lehetek önmagamban, nem kell hozzá senki más. A személy feltétlenül a közösség része. A Szentháromság személyei közösségben vannak. Azt a létrelációt vagy létezésviszonyt jelenti a személy szó, amit mindig csak a másikkal való viszonyban tud az ember megérteni.

Kálvint a Szentlélek teológusának szokták mondani. Miért volt számára annyira fontos ez a kérdés?

Kálvin elkezdte olvasni a Bibliát, tüzetesen, alaposan magyarázta, és nagy csodálkozással állapította meg azt, hogy nincs igaza Joachim del Fiore-nek. Látta azt is, hogy nincs igaza a saját kora rajongóinak sem, akik azt mondták, hogy lehelt egyet a Lélek pünkösdkor, aztán ezerötszáz évig pihent, de most megint fújt egyet. A Lélek a teremtéstől kezdve mindig, mindenütt ott van. De sosem élhetett az Isten népe rend, külsőséges megnyilvánulási formák nélkül. Fölmegy a lelkipásztor a szószékre, emberi szavakat szól. Kinyitjuk a Szentírást, betűk vannak benne. Hogyan lesz ebből élet? Úgy, hogy a Lélek a szívünkben bizonyságot tesz. Ha ez elmarad, akkor a szó szó marad, a prédikáció szép retorikai teljesítmény lesz, a bizonyságtétel személyes vallomássá változik, nem ér el a másik szívéig. A Lélek a nagy közvetítő. Maga Isten tuszkol engem oda a Szentlélek erejében pártfogóként a saját kegyelmi, királyi széke elé.

Fekete Ágnes, fotó: Füle Tamás

Az interjú megjelent a Reformátusok Lapja 2015. május 24-i számában.