„Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked" (Ján 19,11).

A böjti időszak számomra egy lehetőség, hogy Jézus Krisztus szenvedéstörténetében felismerjem a Vele való nagy találkozás lehetőségét. A legtöbb ember arra vágyik, hogy kitörölje a szenvedést az életéből: fut előle, vagy valamiféle csodaszert, gyors „orvosságot" keres ellene. Hiszen a legmélyebb szenvedés óráiban éljük át, hogy nem tenni, egyszerűen csak lenni kell, a lehető legjobb önmagunkként! „Most nem teszek semmit sem, csak engedem, hogy szeressen az Isten. S míg ölel a fény, és ölel a csend, és árad belém, és újjáteremt, míg nem teszek semmit sem, csak engedem, hogy szeressen az Isten" – idézhetjük Túrmezei Erzsébetet. Nagy segítség, ha találunk valakit, aki segít nekünk, hogy rátaláljunk saját belső forrásainkra, aki reményt ébreszt bennünk, hogy felfedezzük és megtaláljuk a szenvedés, betegség és fájdalom tapasztalatában a neki szóló jelentést, és célt: „akinek van »miértje«, majdnem minden »hogyant« kibír" (F. Nietsche).

Jézus szenvedéstörténetének van egy vonala, amit így fogalmazhatunk meg: szemtől szembe való találkozások. Azért adta Jézust az Atya a világnak, hogy amikor Ővele találkozunk, egy csapásra tisztába jöhessünk azzal, kik is vagyunk és hol állunk. Ez történt, amikor a kigúnyolt, megcsúfolt Jézus hátratekintett Péterre, és találkozott a tekintetük. Péter Jézus szelíd szemében, fájdalmas tekintetében egészen másnak látta meg magát, mint addig. Ilyen szemtől-szembe találkozás az is, amikor Jézust a főpap vallatja, s egyik szolgája arcul üti. Senki nem utasítja rendre a túlbuzgó szolgát, vagyis lényegében mindenki egyetért azzal, amit tesz. A főpap, a legfőbb szellemi vezető, közvetlen fizikai erőszakot alkalmaz, és Jézus szelídségével találja magát szemben. Elgondolkozhatna ezen. Íme, ott áll előtte a szenvedő Igaz, ahogyan Ézsaiás próféta megírta, milyen is az igazán izraelita: kisebbségben, fegyvertelenül képviseli az igazságot az Úr szenvedő szolgájaként. Ilyennek kellene lenni Isten gyermekeinek, mert hiszen az izraelita szó azt jelenti: „Isten harcosa", „Istenért harcoló": aki megküzdi a földi ember küzdelmét azért, hogy egyáltalán tudja, mit is jelent Isten gyermekének lenni. Erről a fajta zsidóságról, erről a szellemi küldetésről szól az Ószövetség, nem pedig evilági hatalomról. A főpap tehát ott áll szemben a szenvedő Igazzal, és rádöbbenthetne, hogy neki magának is ezen az úton kellene járnia. De elszalasztja a pillanatot, és nincs több lehetősége. Pilátus is szemtől-szembe találkozik Jézussal, és ő is találkozhatna önmagával. De a nagy pillanatban, élete döntő pillanatában is megmarad a szerepében: ő prokurátor, a világhatalom helyi képviselője, helytartó. Mindnyájunk életében vannak minősített pillanatok, amikor sok minden eldől, évekre, évtizedekre, sőt az örökkévalóságra nézve is. Életünk valóságos folyamata és drámája nem légüres térben, hanem a bennünket körülvevő események folyamatában történik. Körülményeink adottságok, amelyek egy része irányítható, vagyis lehetőséget kínál az alakításra, változtatásra. Megrendítő és fájdalmas tudásunk az, hogy az emberek gyógyítanak, és az emberek rombolnak. Mi emberek hatunk egymásra, mint ahogyan a nap és a fagy hat a zöld mezőre. 

Ha meggondoljuk, az említett történetben, mind a három találkozásban történik valami vertikális, valami függőleges. Valami olyasmi, amiben az ég összekapcsolódik a földdel. De amíg Péter megrendül ebben a találkozásban és megújul az élete, addig a főpap és Pilátus bezárják a szívüket, az ő életükben marad minden a régiben. Íme, az elszalasztott kegyelmi pillanat, a meg nem értett, fel nem fogott, eljátszott lehetőség. Tükör nélkül nem tudhatjuk, milyenek vagyunk, mások szeme kell ahhoz, hogy megláthassuk önmagunkat. Ehhez persze belátás szükséges. „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat. Légy egy fűszálon a pici él, s nagyobb leszel a világ tengerénél" (József Attila). Mindannyiunk számára ismerősek azok a helyzetek és emberek, akik elutasítják a valódi találkozást. Pedig a találkozás életünk leg-lényege, az élet iskolája nem korlátozódik csak önmagunkra. A felnőtt személyiség, a választásra és döntésre képes emberi lény nem az, akinek nincs többé szüksége a másikra, hanem az, aki a másikra figyelni képes és megajándékozza azt találkozásainak felhalmozott tapasztalataival. Példa erre azoknak az embereknek az élete, akik a koncentrációs táborokban nem a saját megmenekülésükkel törődtek, hanem a társaikéval, és készek voltak a legcsodálatosabbra, a másik ember iránti szeretetben való odaadásra, készek a meghallgatásra és az őszinte beszédre.

Ezért igénknek döntő és középponti üzenete, így szól: „Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket!" (Zsid 3,15) Amit így is mondhatnánk: ha Isten elkészít nekünk egy pillanatot, amiben felismerések rejlenek, akkor két kézzel ragadjuk meg azt, és el ne játsszuk, mert olyan pillanat többé talán nem adatik. „Áron is megvegyétek az alkalmatosságot, mert a napok gonoszok" – olvassuk a Károli-fordításban (Ef 5,16). Pilátusnak nem volt más bűne, mint az, hogy az maradt, aki volt. Ez a bűn: állapot, az hogy kiestünk az Isten közeléből, és jól elvagyunk. Állapot: istentelenség, Isten nélkül való élet. A cselekedetek csak követik ezt. Isten mindenkinek felkínálja a lehetőséget, hogy helyrezökkenjen az élete. „Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet." (Lk 19,10) Ezt az elveszetett jött megmenteni, azért jött, azért adta oda az életét, hogy mi is éljünk. Ez a visszazökkenés ott kezdődik, hogy egységre, harmóniára jut az ember élete az élő Istennel.

Révész Jánosné

A szerző a református telefonos lelkigondozói szolgálat missziós lelkésze.