„Ezután kivitte őket Betániáig, felemelte a kezét, és megáldotta őket. És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe. Azok pedig leborulva imádták őt, majd nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe; mindig a templomban voltak, és áldották Istent." Lukács 24, 50-53

Valóban csak egy szombatnapi járóföld. Kevesebb, mint 1 km távolság az, ami az Olajfák hegye és Jeruzsálem között van (Apcsel 1,12). Erről a hegyről, mondja el Jézus földi, hallható emberi hangon utolsó eligazító szavait, bátorítását tanítványainak. Ez a hegymagasság, közelség és egyben mértékadó távolság a helye és alkalma a felkészítésnek, amely a nem sok várakozás múlva teljesedő pünkösdi csodára készít elő. Amely egyszerre az új kezdete, s egyben a megkezdett régi folytatása is. Az Olajfák hegyéről jelképesen, de valóságosan is át lehet látni a közvetlen közelségű Sion-hegyre, amelyre a szent város épült, ahol az együtt eltöltött tíz nap után a Szentlélek által folytatódik az egyház alakulásával Isten országának a végsőkig tartó korszaka.

Az Olajfák hegyéről felemeltetett Jézus szavainak hatóereje azonban nemcsak Pünkösdig érvényes, hanem azt követően az egyház teljes idejére. Valójában Pünkösd az áldozócsütörtökön megadott irányultságnak lendületet, rajtjelet ad. Ez az irányultság visszavonhatatlanul kettős. Egyrészt felfelé húzza és fenn is tartja az ember figyelmét oda, ahova visszatért Jézus. A menny valósága felé. Ami ezután következik, az már csak a menny valóságával összefüggésben értelmezhető. Ezen túl a dolgok értékét nem lehet helyesen meghatározni a menny nélkül. S valóban így látjuk a korai keresztyének közgondolkodását és egyéni viselkedését: István vértanú megnyilatkozásában, Pál apostol sok módon tett nyilatkozataiban, az első gyülekezetek következetes Krisztus követésében. Amit tettek, és amit nem tettek, az mind ennek a felfelé irányultságnak a függvényében értelmezhető. Elhitték, be is tartották a megváltás ténye következményét, „nincs itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük". Az úton levő Egyház mindig akkor hasonlított leginkább Istentől rendelt önmagára, amikor menetrendjében ezt az első sorban szerepeltette, s ennek függvényében tette a dolgait, vagy kerülte el azt, amihez minden elvárás, külső ösztönzés vagy belső ösztöne ellenére nem volt köze.

Azonban az Olajfák hegye későbbiekre kiható másik iránya éppen a földi valóságba vezet. Ahogyan a mennybe felemeltetett Úr visszaküldi övéit küldötte által: a mennyei valósághoz való kitörölhetetlen kötődéssel a földi realitásba irányít. Egyszerűen, ahogyan mi ma mondjuk, az életbe. De másként. Hiszen a menny realitása a megváltás Krisztusban elvégzett tényére épül. Ezzel a felfelé irányultsággal az út átvezet a fizikailag éppen szemben levő hegyre, ahol lenti viszonyok között az együtt maradás, a kitartó imádkozás, a közösséggyakorlás és a kenyér megtörése naponként elkötelezett gyakorlatának jutalmaként kapják meg ünnepi formában Jézus ajándékát, a Szentlelket. S mindaz, ami ezután történik az ennek a nélkülözhetetlen Szentlélek jelenlét-ajándéknak a szent függőségében történik. Azóta is. Ez a kettős irányultság az egyházlét sok esetben kézzel foghatóan is meghatározó velejárója: mennyei valóság a földi realitások között.

Az Olajfák hegye nem magas hegy. Éppen olyan magaslat az emberi megtapasztalhatóság számára, amelyben ez a kettős irányultság megerősödést nyer. Jól látható a szent város, nincs messze Jeruzsálemtől, de szükségszerűen kellő távolságban van, éppen annyira, hogy az átmenetelhez újabb elhatározás szükséges. Éppen annyi út, hogy megtétele során a kettős irányultság átgondolására legyen idő egyénileg és tanítványi közösségben is.

A tanítványok a mennybemenetel titkát megértve, hagyják el ezt a helyet, s mennek odaát, hogy beteljesüljön rajtuk Jézus ígérete, s maradjon bennük, majd a szavukra megtérőknek ez az élhető élethez szükséges kettős irányultság. Földi realitások között, a menny valóságának tudatában.

Gaál Sándor

A szerző a Nyírségi Református Egyházmegye esperese. Írása korábban megjelent a Református Tiszántúl 2015/2. számában.