Reggel felkelek. Próbálom nyitva tartani a szemem a Bibliám fölött, elkészülök és lesétálok a tanterembe – lehetőleg nem papucsban (mivel a kollégium pár méterre található a tantermeinktől). Egy imádsággal megkezdődik a tanítási nap, majd fejest ugrunk a teológiai tudományokba, mint egy gyorssodrású folyóba.

Évezredek fejleményei, felfedezései, nagy és kis emberek kérdései, válaszai, megoldási javaslatai. Én pedig nem maradhatok érintetlen. Nem tudom magam függetleníteni attól, amit tanulok. Arról az Istenről tanulok, aki a legjobban szeret és arról az emberről, aki én vagyok, vagy aki mellettem ül a padban. Mindezt úgy, hogy nekem kell válaszolnom a feltett kérdésekre. Vagy kérdeznem. Nekem kell döntenem, fejlődnöm, változnom, megérnem a hitemben, az értelmemben. Ha Augustinus, Luther, lelkész dédapám és ezer másik elődöm megrágta, megharcolta a „nemes harcot”, volt bátorsága a dolgok mélyére menni az igazságért, nekem is ezt kell tennem. De nem is „kell”, hiszen ez egy lehetőség. A legnagyobb lehetőségem. A jelenem és jövőm lehetősége.

Én adom a végső választ, de nem vagyok egyedül a keresésben, a zörgetésben. Nem egyedül találok megnyugvást. Jézus nem azt mondja „jöjj”, hanem „jöjjetek!” (Mt 11,28). Hálás vagyok, mert az első év végére már olyan évfolyamban tanulhattam, ahol nemcsak barátokat, de testvéreket is találtam. A közös órák, szolgálatok, utazások (utóbbi kettő gyakran egybeesik, a teológusnapokon magyarországi és határon túli gyülekezeteket látogatunk meg) és a kollégiumi együttélés az egyik legnagyobb áldása a teológus-hallgatói létnek. Bár a nagyváros kétségtelenül képes elidegeníteni, és individualista módon „befordítani” az embert, ezen a kisebb egyetemi karon olyan társaim vannak, akik a magánéleti problémákban is segítenek, és akiknek én is segíthetek (Péld 17,17).

Az egyetemi közösséghez diáktársak mellett hozzátartoznak professzoraink is. Egészen más dolog úgy végezni a tanulmányaimat, hogy tudom, tehetek fel kérdéseket, lehetek értetlen, mert van, aki értővé tesz, hogy ezáltal higgyek. Ritkítják a kérdőjeleimet a tudományok területén, és fordultam már hozzájuk személyes gondokkal is az elmúlt szemeszterek alatt. Hallom a tudásukat, látom a hitüket, ugyanazt hisszük. Ugyanabban inkább, mint az apostolok, csak esetleg máshogyan. Kapcsolódom – talán ez a másik kulcsszó a lehetőség mellett. Kapcsolódás. Lehetőség Istentől. Lehetőség, hogy kapcsolódjak Őhozzá a tantárgyakon keresztül, professzoraim, hallgatótársaim és az élet által, amit itt, a budapesti teológián élhetek. Így történik meg a csoda, hogy belesimulhatok az Ő tervébe.

Krisztován Márton

A felvételi időszak végéhez közeledve a református felsőoktatásban tanuló diákokat kértük meg, hogy meséljenek arról, miért szeretik intézményüket. A szerző  második évfolyamos teológia, lelkész szakirányos hallgatója a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának.