Hogy áll a farsanghoz, mint megrögzött református és Rajna-vidéki?

Be kell vallanom, hogy általában az ilyen kérdésekben nálam a Rajna-vidéki jelző érvényesül hangsúlyosabban. Eddig mindig nagyon irigyeltem a Rajna-vidékieket a farsangjukért. Ez jó esély számukra, hogy humorral nézzenek szembe azzal, ami körülveszi őket. A mindennapok kényszeréből kiszakadhatnak a „kilengések" irányába, aminek felszabadító hatása van – ezt mindenképp rögzíteni kell, habár az ilyen érzelmi kitörések vitathatatlanul ellentmondásosak is. Fiatalkoromban ez másképp volt: akkoriban a farsangra úgy tekintettünk, mint egy gyanús katolikus eseményre, amitől egy valamirevaló protestáns szigorúan távolságot tartott. Sokat szenvedtem ettől és hamisnak is tarom ezt a hozzáállást. Hogy egy másik példát hozzak: a „petárda helyett kenyeret" jelmondatban minden benne van, amit a protestantizmusban nem szeretek. Aktívan ettől függetlenül nem veszek részt a farsangi mulatságokban. Már csak az aktuális lakhelyem miatt sem: remélem megbocsátja, akit ez sért, de Wuppertalban a farsang inkább erőltetett és mesterkélt, mintsem autentikus és pozitív.

Tartott már valaha humoros farsangi prédikációt?

Farsangi beszédet még nem tartottam, de sok éve moderálok egy humoros záróestet, ami állandó mozzanata minden EKD-zsinatnak. Itt átélheti az ember – éppen a heves zsinati viták miatt –, hogy milyen felszabadító erő és kapocs a közös nevetés – kiváltképp, ha közösen nevetünk saját magunkon. Azt mondják rólam, hogy nem lennék alkalmatlan az ilyen szórakoztató események moderálására. Sőt, az ilyen események arra ösztönöznek, hogy a humorral, mint erőforrással egyszer alaposabban is foglalkoznom kellene. Ebből született meg egy kis irományom „Humor a lelkigondozásban" címmel.

Rózsahétfőt (azaz a húshagyó kedd előtti hétfőt) követi a Hamvazószerda és a böjt ideje. Aktívan böjtöl, vagy részt vesz az egyház hét hetes „nélkülöző" akciójában?

Igen, csinálom. Lemondok az alkoholról. És éppen ez az a sokak által választott kerete a bőjtnek, amit én üdvözítőnek és segítőnek érzek. Az egész akcióban mindenekelőtt azt helyeslem, hogy segítségével a külsőségek értékét újra felfedezhetjük. Tehát nem úgy, mint ahogy az a protestantizmusban szokásos, hogy az utat belülről kifelé tesszük meg, azaz a belső tartásunktól, irányultságunktól a tettekig, hanem sokkal inkább kívülről befelé: a szabályozott cselekvéstől a belső változásig. Hogy az ebben rejlő lehetőségeket teljesen kiaknázzuk, nos, attól még távol állunk.

Van mit bepótolnunk tehát. Hozzátartozik ehhez az is, hogy nekünk, reformátusoknak jót tenne, ha az egyházi ünnepkör; a húsvét, mennybemenetel, pünkösd, advent és karácsony ritmusának a gyülekezeti életbe is inkább teret engednénk?

Ezt éppen így gondolom. Új református liturgiánkban pont ezért sokkal nagyobb súlyt adtunk az egyházi évnek, mint az a korábbi gyakorlatban történt. És úgy tűnik, sikerült úgy végrehajtanunk a liturgiai reformot, hogy a bibliaközpontúságunk és az „Isten vándorló népének" képében megnyilvánuló alapvető bibliai időértelmezésünk sem vesztett közben jelentőségéből. A mi hagyományunkban sok olyan figyelmeztető hang él ma is, ami ehelyütt a „Baal kultusz", az egyház „elbálványosításának" veszélyétől óv. Ezt a figyelmeztetést komolyan kell venni, de az ünnepi naptárunkra, az egyházi ünnepkörök ritmusára kihegyezni ezt a kritikát – nos ebben nem látom a logikát. Maradandó jó tanács, hogy az ember ne akarjon okosabb lenni a Bibliánál. Izrael hite arra tanít minket, hogy segít, ha az (öröm)üzenetet évszakokhoz is kötjük, így egyfajta ciklikusságban is lehorgonyzunk. Mindeközben az üzenet tartalma épphogy nem veszít jelentőségéből. Ellenkezőleg...

Fordította Jónás Balázs

Forrás: www.reformiert-info.de