Tolcsván kis lélekszámú a református egyházközség, mindössze száz tagja van. „Amikor tizenkét évvel ezelőtt idekerültem, akkor rendeztük meg először az új kenyér ünnepét, amelyet úrvacsorával szenteltünk meg, addig nem volt hagyománya ennek" – mondja Antal Mariann, a fiatal lelkész. „Meghitt volt és bensőséges, amikor az asszonytestvérekkel közösen készültünk az új kenyér ünnepére. A Gyarmati Lajos pékmester által készített gyönyörű, kerek kenyeret az úrasztalára tettük és nemzetiszín szalaggal átkötöttük. Egy másik kenyeret is kaptunk, amelyet szépen felszeleteltünk, és a borral együtt az úrvacsoravételkor szolgáltattam ki. Egy új ünnep lett a gyülekezet életében, az új lisztből készült új kenyér ünnepe. Ugyanúgy a gyülekezettel közösen döntöttük el azt is, hogy advent első vasárnapján is legyen úrvacsoraosztás. A nép kezdetben minden újat nehezen fogad, viszont egy idő után már a magukénak érzik" – emlékezik vissza jóleső érzéssel a kezdetekre Mariann.

Mint megtudtam, Antal Mariann Budapesten az angyalföldi református gyülekezetben volt segéd-, majd beosztott lelkész, ahol kiváló tanítómestere volt. „Lelki jó atyám, Szloboda József példaértékűen alakította ki minden egyes ünnep miliőjét. Mindent, amit tudok, tőle tanultam. Ma is kikérem a véleményét, tanácsát mindenben" – meséli jó szívvel vendéglátóm. Majd arról beszél, amit szüleitől tanult. „Édesanyám mindig azt mondta, átélvén a háború viszontagságait, hogy kenyér, só mindig legyen otthon. A mai napig nem tud úgy lefeküdni, hogy kenyér ne legyen a házban. A kenyeret kidobni akkor sem volt szabad, ha leesett a földre. Olyan jó volna, ha a mai fiatalok is megbecsülnék a mindennapi kenyerünket!" – foglalja össze a gondolatait a kenyérről a lelkésznő, aki az idén már nem Tolcsván, hanem új szolgálati helyén, a Miskolc-Vasgyári Református Egyházközség templomában hirdet Igét.

A parókia teraszán ültünk le beszélgetni, ahonnan nagyon szép panoráma tárult elénk. Kicsit elszorul a szíve Mariannak, amikor arról beszél, hogy itt ment férjhez, itt született két gyermekük, létrehozott egy kedves gyülekezetet, sok jó barátot szereztek, és most új helyen vár rá a gyülekezetépítés.

Elköszönök, de mielőtt mennék, körbenézek, látom, ahogyan a szőlőtáblák sorjáznak a hegyoldalakon, látom a falu házait, és közben érzem a friss pékáru illatát, amely Gyarmati Lajos sütőmester szemben lévő portájáról jön. A déli harangszó után érkeztem hozzá, már a szobájában pihent.

„A kenyér a Mindenható ajándéka, a boldogság, a természet gyöngyszeme"

Ekképpen foglalta össze a mester, hogy mit jelent számára a kenyér. Fél évszázada dolgozik a szakmában, ki más tudná jobban megmondani, hogy milyen a jó kenyér? „A jó kenyér az, amelyhez készítője hozzáadja a szívét, a lelkét, és örömét leli benne. Alkotás. A szobrász szobrot készít, a pék kenyeret. Nincs két egyforma kenyér, mindegyik új alkotás, amely boldogságot ad. Főleg amikor megkóstolják és ízlik, amikor dicsérik a készítőjét. Ez a szakma olyan edzetté tesz, hogy minden más kihívás mosolyogva teljesíthető. Sok lemondással jár, mert a nap huszonnégy órájában egész embert kíván" – mondja derűsen az életműdíjas pékmester.

Gyermekkora kenyérsütési élményeiről is beszélgettünk. Kokadon született, a román határ mentén. Nagyszülei mindig nagy várakozással várták az aratás idején, hogy milyen lesz az új búzából őrölt liszt és az abból sütött kenyér. „Ha a természet úgy akarta, hogy megfelelő volt az idő a búza beéréséhez, akkor az abból őrölt lisztből nagyon szép, csodálatos fehér kenyereket sütött nagymamám a búbos kemencében. Nagyon élveztem a kenyérsütést, mert a kemencébe mi, gyerekek hordtuk be a venyigét, a kukoricaszárat. Mindent eltüzeltünk, ami égethető volt. Szerettem a parazsat nézni, a lángokat csodálni, mert olyan meseszerű volt. Megvolt a munkánk jutalma, mert a vakarékból mindig csinált valamit a nagymamám. Legjobban a bodagot szerettem, amit a maradék tésztából, maradék tepertőből gyúrtak össze, és jóval hamarabb kisült, mint a nagy három-négy-ötkilós kenyér, amelynek a kisütési ideje két-három óra is volt. Arra emlékszem, hogy mindig szép, fehér, óriási cipókat sütöttek. Mostanában azt szokták mondani, hogy nincs rossz liszt, csak kevésbé jó pék. Ebben van ugyan némi igazság, hiszen a rossz lisztből is lehet jobb kenyeret csinálni, de én nagyon kevés adalékanyagot használok. A teljes igazság, hogy igazi jó kenyeret csak jó lisztből lehet készíteni" – szögezi le a mai pékmester, aki szintén egy pékmesternek fia. Édesapja már az '50-es években magánpékséget nyitott, de azt a Rákosi-korszakban elvették tőle. Ennek ellenére kis megszakításokkal az egész életét a pékségben töltötte.

Szülei nem akarták, hogy ezt a nehéz munkát válassza a gyermekük, de mégis pék lett Gyarmati Lajos. 1962 szeptemberétől Sátoraljaújhelyen kezdte el tanulni a szakmát – ennek már ötven éve. Sok örömét lelte és leli ma is munkájában. 2011-ben életműdíjat kapott a Magyar Pékszövetségtől, és immár tizenkét éve a Magyar Pékek Fejedelmi Rendjének rendfőhelyettese. A Pékszövetséggel közösen elindították a kenyérfesztivált, hogy minél többen megismerjék a hagyományos kenyérkészítést. Az ország különböző helyszínein mutatják be szakmájukat.

Ott jártamkor az udvar végében már ott sorakoztak a hordozható kemencék, amelyeket a Lánchíd bal oldalán állítanak fel augusztus 20-án, István király és államalapításunk ünnepén. „Mint ahogyan a színész elvarázsol minket a színpadon, én a fateknő, a gyúrótábla és a kemence előtt teszem ugyanezt. Maradandó élményt nyújtok az embereknek, ahogy befűtöm a kemencét, bedagasztom a kenyeret, kisütöm a szép, gömbölyű, fehér cipókat. Az illat, az íz nagyon megfog mindenkit, ezáltal szerintem az emberek kötődése kicsit más lesz a kenyérhez, jobban megbecsülik, ezért is tartjuk a bemutatókat" – beszél egyre csillogóbb szemmel a szakmájáról Gyarmati Lajos.

A jó kenyérért messziről eljönnek

Komáromban a Magyar Pékek Fejedelmi Rendjével megalapították a Kenyérmúzeumot, amelynek a motorja Baltás Zsuzsa rendfőnök asszony volt, a tagok pedig segítették a szakmatörténeti kiállítás megvalósítását.

Érdekelt, hogy az Alföldről, Kokadról hogyan került Hegyaljára a sütőmester. „Édesapám időközben Megyaszón nyitott magánpékséget, és amikor a katonaságtól leszereltem, együtt dolgoztunk. A jó kenyérért az emberek messziről is eljönnek, így jöttek Tolcsváról is minden pénteken személygépkocsival. Amíg sült a kenyér, beszélgettünk. Mondták, milyen jó bor van náluk, egyszer kóstoljuk meg, milyen az igazi hegyaljai bor. Édesapámmal lementünk a pincékbe, megkóstoltuk a világ legjobb borait. Aztán a jó bornak, a hegyek látványának, a Tisza, a Bodrog és a Tolcsva-patak vizének nem lehetett ellenállni. Úgy döntöttem, hogy letelepedek, létrehozok itt egy pékséget. A jó borhoz jó kenyér dukál. A szerencse is mellém szegődött, mert sikerült ezt a házat megvenni, amely a családi otthonom és a vállalkozásom székhelye is egyben. Ez történt 1973-ban, és azóta mindig csinálunk valamit, mindig bővítünk, fejlesztünk. Mert nemcsak a jó pap, de a jó pék is holtig tanul" – vallja a mester.

Búcsúzóul megmutatja a sütőüzemben az új termékeket, amelyeket fia, aki utódja lesz a szakmában, Budapestre szállít, onnan teríti szét a megrendelő az ország minden pontjára. Kicsit büszkélkedik azzal is, hogy unokái, akik most náluk nyaralnak, szívesen látogatják a pékséget is.

Végül azt tudakoltam Gyarmati Lajostól, hogy szerinte megfelelő helyen van-e napjainkban a kenyér megbecsülése. „A kenyér régen a méltó helyén volt, aztán leszállt onnan, mert könnyen jutottak hozzá. Amiért az emberek nem dolgoznak meg, azt nem tisztelik. Bízom benne, hogy az emberek nemcsak a kenyeret, de minden mást jobban fognak becsülni, mert rájönnek: a létünk értelme az, hogy becsüljük egymást, a környezetünket, a munkánkat és az egész életet."

Karcsai Nagy Éva

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja augusztus 19-i számában.