Alapige: Apostolok cselekedetei 1,1-11 
Heidelbergi Káté: XVIII. Úrnapja 

Sokan tudják itt azt, hogy a szokásos heti csütörtöki bibliaórákon a négyszáz éves jubileumát ünneplő Heidelbergi Káté kérdéseit szoktuk tanulmányozni. Ma is csütörtök van, a mennybemenetel napja, vegyük elő hát ősi hitvallásunkat! Nézzük meg benne, mit tanít református egyházunk négy évszázad óta a mennybemenetel titkáról! Íme a 46., 47., és a 49. kérdés. Vegyük hát sorra!

Először magát a mennybemenetel tényét veszi vizsgálat alá a 46. kérdés: „Hogy érted azt, hogy felméne a mennyekbe"? Sok hívő ember zavarba jönne, hogy mit is válaszoljon reá. És figyeljétek meg, milyen egyszerűen adja meg a választ: „Hogy Krisztus a földről tanítványainak szemeláttára emelkedett fel az égbe, és a mi javunkra ott van, míg majd ismét eljön, hogy ítéletet tartson elevenek és holtak felett." Nem magyaráz semmit, nem fejtegeti a titkot, nem akarja bebizonyítani, hogy de igen, így és így történt, hanem egyszerűen, szinte alázatosan, majdnem szó szerint utána mondja a szemtanúk bizonyságtételét, ahogyan a Bibliában leírták a mennybemenetel csodáját. Ott is, a Bibliában, csak ilyen röviden tesznek róla említést az apostolok. Mintha csak azt mondanák, hogy ezen nincs mit csodálkozni, nincs mit magyarázni, fejtegetni. Ez természetes, magától értetődő. Annak a Jézusnak az életútja, Aki a menyből jött, a mennybe kellett hogy vezessen. Nem is lehetett volna másként. A magától értetődő dolgokat nem kell bőlére eresztve magyarázni. Az is magától értetődő, hogy a keresztyén ember, aki az evangélium szerint hitt és élt a földön, az is a mennybe jut. Az evangélium útja mindig a mennybe torkollik. Ezt nem kell részletesen bizonyítani. A halálos ágyon sem! Ez természetes. Ezért mond a Káté is – mint már láttuk, a mennybemenetel tényéről csak ennyit: „Krisztus a földről tanítványainak szeme láttára emelkedett fel az égbe."

Persze, én azt is tudom, hogy a mai hívő embert nem elégíti ki egy ilyen mondat. Mert bennünket ilyen kérdések foglalkoztatnak: Mi az a menny, hol van, miként illeszkedik bele abba a teljesen megváltozott világképbe, amit a tudomány ma a világról alkot, hogyan képzelhető el Jézusnak a mennybemenetele, stb. Nos, én már nagyon sokat magyaráztam, de nem restellem újra elmondani, hogy a mennyet ne valahol messze, a csillagvilágokon túl képzeljük el. Hanem úgy, hogy a menny a teremtett mindenségnek az a láthatatlan része, ahonnét az Isten látja és igazgatja a mindenséget. Az a magasabb rendű, egészen más dimenziójú szellemi világ, amit mi az érzékszerveinkkel fölfogni, érzékelni nem tudunk, csak a hitünkkel. És ez a menny nem messze van, hanem „fölötte" van, minőségileg fölötte ennek a látható világnak. Tartja, hordozza, és hatásaival átmeg áthatja ezt a mi földi világunkat, meg a csillagok világát. Ide ment föl Jézus, helyesebben a tanítványainak a szeme láttára láthatatlanodott bele ebbe a magasabb rendű, szellemi életformába, Isten és a magasabb rendű szellemi lények, vagyis az angyalok és megdicsőült lelkek örök világába. Ha egyáltalán el akarjuk képzelni a mennybemenetel titkát, hát valahogy ilyenformán képzeljük el! És semmiképpen sem úgy, hogy emelkedett mindig feljebb és feljebb, túl a felhőkön, csillagokon, és végül fölemelkedett az égig. Semmiképpen sem így! Hanem úgy, hogy beleláthatatlanodott az örökkévalóságba, a bennünket mindenütt körülvevő, hordozó, éltetőmennyei világba!

De mindenféle elképzelésnél fontosabb, amit Káténk a továbbiakban mond: „A mi javunkra van ott, míglen ismét eljövend, ítélni élőket és holtakat." Azt jelenti ez, hogy Jézus mennybemenetele nem szökés, menekülés volt a Földről, nem disszidálás – mert éppen nem arról van szó, hogy most már sorsára hagyja ezt a földi világot, hogy Ő csak a menny dicsőségét élvezze, hanem szinte egy lélegzetvételre említi a mennybemenetelét és az újra eljövetelét a Földre. Úgy ment a mennybe, hogy vissza fog jönni a Földre. Nem végleg, csak ideiglenesen van ott, és ott is a mi javunkra, hogy ott is elvégezze mindazt, ami szükséges ahhoz, hogy ez a Föld újra a mennyei világosság ragyogásába kerüljön, hogy ez az elveszett provincia, e Föld újra visszacsatoltassék Isten mennyei világához.

Tehát Jézus személye mintegy összeköti a mennyet a Földdel. A Föld és a menny egybetartoznak, együtt jelentenek egészet. Mind a kettő fontos. Nincs igazuk azoknak, akik egyszerűen kikapcsolják életükből a mennyet, a mennyei távlatokat, akiknek az egész horizontjuk nem terjed túl a Földön, akik azt mondják: ez a földi lét a minden. De éppen úgy nincs igazuk azoknak sem, akik pedig megvetik a Földet, és csak egy édeskés mennyei váradalomban olvadoznak, a misztikusok, a rajongók, akiknek nincs látásuk arra nézve, hogy ez a Föld is az Úré! Nemcsak a menny! Nos hát, éppen ez a nagyszerűa Heidelbergi Kátéban: összeköti a kettőt egymással. Nem a Föld a minden, de nem is a menny! Hanem a kettő együtt. Káténk mintegy meghúzza a vonalat a Földről a mennybe, és azután a mennyből megint vissza a Földre. Isten nem megsemmisíteni akarja ezt a földi teremtettséget, hanem megváltani, megújítani! Jézus az, aki a Földet és a mennyet újra egyesíti egymással. Ezt jelenti Káténknak ez a mondata: „A mi javunkra van ott Jézus a mennyben, míglen ismét eljövend ítélni eleveneket és holtakat."

Önként vetődik fel az a kérdés a hívő ember lelkében, amit Káténk a továbbiakban föl is vet így: „Hát nincs-e velünk Krisztus mind e világ végezetéig, amint azt nekünk megígérte?" (HK 47. k-f.). – Igen, ha a mennyben van, mi pedig a Földön, nem jelent ez elválást Tőle? Hiszen azt ígérte, hogy velünk marad a világ végezetéig. – Nos, Káténk felelete így hangzik: „Krisztus valóságos ember és valóságos Isten. Emberi természete szerint nincs többé e földön, de istenségére, fenségére, kegyelmére és Lelkére nézve soha sem távozik el tőlünk." Ma ezt egyszerűen így mondanánk: De igen velünk van, csak nem látható módon, hanem láthatatlanul. Mint ahogyan az a bizonyos menny, ahova fölment Jézus, nem messze van, hanem itt van körülöttünk, hordozza, áthatja ezt a látható világot, úgy Jézus sincs messze, hanem itt van, közvetlenül velünk, mindig, mindenütt, hordoz, körülvesz. Éppen ez a mennybemenetel felséges titka, hogy éppen ezáltal kerül Jézus egészen közel hozzánk, éppen így válik mindenütt jelenvalóvá, éppen így tud abból a másik dimenziójú létformából belehatni mindig és mindenütt ebbe a földi világba. Tehát igenis velünk van, minden napon! Minden nap újra itt van Jézus. Minden örvendetes vagy szomorú napnak a kezdetén és végén Ő áll ott! Senki ne féljen attól, hogy holnap már nem lesz itt Jézus! Nem kell aggódnom amiatt, hogy azokat a gondokat, problémákat, amelyek holnap meg holnapután várnak rám, hogyan fogom majd elviselni, megoldani? Mert ott lesz Jézus is! Velem lesz! Az a fontos csak, hogy én keressem minden napnak már a kezdetén a Vele való közösséget, kapcsolatot. Az Ő ígérete áll: „ímé én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig." 

De Káténk még tovább kutatja Jézus mennybemenetelének az áldásait. Íme, a következő (49.) kérdés így hangzik: „Mit használ nekünk Krisztus mennybemenetele?" És így felel: „Először, hogy Ő a mennyben az Atya színe előtt nekünk Közbenjárónk. Másodszor, hogy a mi testünk a mennyben biztos zálog nekünk afelől, hogy Ő, mint a mi Fejünk, minket tagjait szintén fel fog venni oda. Harmadszor, hogy Ő viszontzálogul Lelkét küldi alá nekünk, akinek ereje által nem a földiekkel törődünk, hanem az odafelvalókkal, ahol Krisztus van, ülvén Istennek jobbján."

Tehát először: „Ő a mennyben az Atya színe előtt nekünk Közbenjárónk." Emberi viszonylatban is nagyon jól tudjuk, amikor valakinek jó közbenjárója van valahol: olyan jóakarója, aki egy jó szót szól mellette illetékes helyen, aki ismeri őt mindenestől, aki szívén viseli az ember sorsát. Nos hát, ilyen közbenjárónk van nekünk a legfőbb helyen, ahol legmagasabb szinten intézik a dolgainkat: a mennyben, Isten trónja előtt. Jézus a mi ügyvivőnk, kezesünk, közbenjárónk az égben. Ez azért olyan nagyszerű, mert senki más nem lenne alkalmasabb erre, mint Ő, aki fölvette magára az emberi természetet, testet, életet, ismeri a gyengeségeinket, kísértéseinket, szívén viseli a sorsunkat, könyörülő szeretettel áll mellettünk. Nem felejt el bennünket a mennyben, sőt! Hogy milyen lehet ez a közbenjárás, úgy elképzelem magamnak, hogy Jézusnak a puszta jelenléte a mennyben már maga is közbenjárás érettünk: imádság és szavak nélkül! Maga Jézus egy nagy közbenjáró imádság! Ő maga. Az, hogy Ő a mennyben van, az maga is állandó emlékeztető az Isten színe előtt arra, hogy minden elvégeztetett! A mi imádságaink is Ő rajta keresztül jutnak el Istenhez. Ő az összeköttetés! Ő képvisel bennünket, embereket Isten felé és Ő képviseli Istent felénk, emberek felé. De sok váratlan és kéretlen áldás száll alá a mennyből olykor egyikőnk-másikunk életére, ami mind ennek a közbenjárásnak köszönhető! Tehát: Ő a mennyben az Atya színe előtt nékünk közbenjárónk!

„Másodszor, hogy a mi testünk a mennyben bizonyos zálogunk arra nézve, hogy Ő mint a mi Fejünk, minket, tagjait, szintén felvisz majd önmagához." – Jézus tanítványai húsvét után nem szellemmel találkoztak, hanem egy olyan testben járó Jézussal, Akit felismertek, hogy ez Ő, Akit szemükkel láttak, fülükkel hallottak. Jézusnak a feltámadott teste, a megdicsőült teste egészen hasonló a halála előtti testéhez, rá lehetett ismerni, de mégis valahogy más is volt ugyanakkor, zárt ajtókon át jelent meg és tűnt el, tehát nem anyagi szövedék volt, hanem valamiféle lelki test! Lényegileg ugyanaz, minőségileg más! És ebben a testben látták Őt a tanítványok beleláthatatlanodni az örökkévalóságba. Tehát az a Jézus van ott a mennyben, Aki az emberi testünket is hordozta, Aki asszonytól született, Aki a mi testünkből való test és vérünkből való vér volt. Tehát a mi emberi testünk van ott már most a mennyben, megdicsőült formában, de fölismerhető személyes minőségben. És ez a tény mintegy záloga annak, hogy mi is így leszünk majd ott: lelki testben, fölismerhető formában, személyes minőségünkben. Tehát: „a mi testünk a mennyben bizonyos zálogunk arra nézve, hogy Ő szintén felvisz majd önmagához." Mint a mi Fejünk, minket, tagjait.

És végül: „Harmadszor, hogy Ő viszontzálogul Lelkét küldi alá nekünk, akinek ereje által nem a földiekkel törődünk, hanem az odafennvalókkal, ahol Krisztus van, ülvén Istennek jobbján." Most csak annyit ebből, hogy mi is az odafennvalókat keressük, ahol Krisztus van. Mit jelent ez? Semmiképpen sem valamiféle lelki menekülést ebből a való világból, ahol konkrét feladataink vannak. Sem valamiféle rajongó mennyországba vágyakozást, elmenekülést valamiféle édes kis misztikumba, hiszen minden nap újra hív bennünket a kemény munka, amit el kell végeznünk. Hanem azért keressük az odafennvalókat, hogy belevigyük azokat ebbe a világba, az emberek közé.

Tudjátok-e, hogy amikor valaki igazán lélek szerint imádkozik, mindannyiszor maga is mintegy oda lép be lélekben a mennybe, mert az igazi imádság nem egyéb, mint Isten mennyei trónja előtt való megjelenés. És amikor azután fölállunk az imádságból, szinte visszatérünk a mennyből – vissza, ide a földre. Ezért keressük az odafennvalókat. És mi minden van odafenn? Ott van a békesség, harmónia. Nos hát, ebből a békességből hozunk magunkkal valamit, és visszük bele a házunkba, a gyülekezetünkbe, a társadalmunkba. Tehát nem jövünk vissza üres kézzel. Odafenn van a tisztaság, a szentség. Ebből is hozunk magunkkal valamit, bele ebbe a szennyeződött világba. És odafenn van az öröm, a jóság, a szeretet... S így mindig egy darab mennyet hozunk magunkkal a földre.

Azt mondtam az elején, hogy Jézus nem menekült a Földről, hanem azért ment el, hogy előkészítse a Földet a teljes megújulásra. Ímé, az Ő mennybemenetelének az ünnepe egészen a földre irányítja vissza a figyelmünket. Jézus mennybemenetele éppen figyelmeztet, hogy jó erősen álljunk meg ezen a földön, gyakorlati módon, józanul! A mennybemenetelt ünneplő emberek nem rajongó figurák, hanem olyanok, akik erőt kaptak, arra, hogy munkálkodjanak a földön az Úr dicsőségére és az emberek javára. Nem azt keresik, ami a földön egyébként is megvan, hanem azt keresik, és azt akarják belehozni a földi életbe, ami itt nincs meg: a menny szépségét és jóságát!

Ámen.

Elhangzott 1963. május. 23-án, áldozócsütörtökön. Joó Sándor (1910-1970) neves református igehirdető, a Budapest-Pasaréti Református Egyházközség alapító lelkésze volt. Fennmaradt igehirdetései olvashatók, egy részük meghallgatható a joosandor.hu oldalon.

Forrás: joosandor.hu