Baranyából…

„A Pataky és a Pilisi család, édesapám és édesanyám családja 1920-ig egy országban lakott” – kezdi a családmesét Pataky Ferenc, akinek édesapja siklósi, édesanyja vörösmarti volt. „Csak aztán jött Trianon, és a két baranyai település közé határt húztak” – teszi hozzá szomorúan az egyházelnök. Mint mondja, a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz kerülő magyar falu lakóinak ezután még megszólalni sem volt szabad az anyanyelvükön. „A cigánybanda is a pincében muzsikált, nehogy meghallják a hivatalosok” – meséli. Pataky úr édesanyja is, aki 1923-ban született, csak szerb iskolába járhatott, ahol nem értették, amit a tanító diktált nekik, de ők szóról szóra leírták és bemagolták azt. „Bár sokan ma is nehezen beszélik a nyelvet, nyolcvan-kilencven évesen is felmondják az akkori leckét szerbül” – érzékelteti a helyzet abszurditását a messzire szakadt hazánkfia.

Édesapja Dél-Baranya visszacsatolásakor, 1941-ben pályakezdő borászként Siklósról került hegybírónak a drávaszögi faluba. „A hegybíró háza pedig átellenben volt a Pilisiékével, akiknek volt két szép lánya. Az egyikük lett az édesanyám” – idézi fel a mesébe illő családi históriát Ferenc. Aztán néhány év múlva odaért a front, és Patakyéknak vissza kellett térniük az anyaországba, így a svájci egyházelnök már a mai Magyarország területén, a szomszédos Kölked dédszülői házában látta meg a napvilágot 1946-ban.

Itt egy későbbi történetet oszt meg velünk. Már svájciként egy vacsorán Ruedi Reich-hal, a Zürichi Kantonális Egyház mai elnökével beszélgetett, aki megkérdezte tőle, hogy Magyarország melyik szegletében született. Gondolván, hogy a svájci emigránsok nagy része fővárosi, ezért a helvétek többsége úgyis csak Budapestet ismeri, csak annyit válaszolt, hogy ő aközé a kevés magyar közé tartozik, akik nem pestiek. De a svájci lelkipásztor nem tágított, és pontosabb választ akart. Erre megtudta, hogy Ferenc baranyai. És kiderült, hogy Ruedi Reich tudja, hol van Baranya. „Pécsett született?” – faggatózott tovább a mai svájci egyházelnök, majd mikor a busók Duna-menti városának neve ismeretlenül csengett neki, azt mondta: „Mohács neve nem rémlik, de van a Duna mellett egy kis falu Baranyában, Kölked, azt nagyon jól ismerem.” Mint kiderült, a kommunizmus éveiben többször járt ott lelkészkonferencián. „Kölked a világ vége, a határ előtti utolsó falu, így kiesett a hatóságok látóteréből, és viszonylag nyugodtan folyhatott ott az eszmecsere” – magyarázza csodálkozó tekintetünket látva a település Svájcba szakadt szülöttje.

Baranyába…

Az újra felállított határ eleinte átjárható volt, de ahogy a titói Jugoszlávia politikája eltávolodott Moszkvától, egyre szigorúbban őrizték. Patakyék már pécsi lakosokként a siklósi nagyszülőkhöz is csak a határsávba belépésre jogosító engedéllyel mehettek, arra még csak gondolni sem mertek, hogy az ismét Jugoszláviához került vörösmarti rokonokat meglátogathatnák.

Az édesapa a siklós–villányi hegyközség utolsó választott hegybírájaként a hegyközség megszüntetésével a Pécsi Állami Gazdasághoz került. „Így lettünk pécsiek” – emlékezik a svájci magyar egyházelnök. A családot azonban 1955-ben nagy tragédia érte. A fiatal édesapa tébécét kapott, és bár egyházi kapcsolatok révén sikerült Hollandiából penicilinhez jutni, sajnos későn érkezett meg az orvosság. A forradalom egy év múlva tehát már árván érte a családot. „Nagy szegénységben voltunk, egyedül, távol a nagyszülőktől. Édesanyámnak egy fizetésből kellett eltartania engem és a húgomat” – érzékelteti akkori helyzetüket Pataky Ferenc.

Ebben a helyzetben, a forradalom napjaiban jelentkezett egy ismeretlen ember, a vörösmarti Pilisi nagypapa levelét hozta. A család hogyléte felől érdeklődött, és Jugoszláviába hívta őket. Megírta, hogy a levél kézbesítőjében megbízhatnak, és ha a disszidálás mellett döntenek, rábízhatják magukat. Az öreg megbecsült borosgazda volt Vörösmarton, és – nem mellesleg a jó borának köszönhetően – jó kapcsolatai voltak a belügynél is. Patakyék a határt Mikulás éjjelén lépték át, nagyon hideg, havas decemberi éjszaka volt az. „Sztoj!” – ezzel a kiáltással léptek eléjük rejtekhelyükről a géppisztolyos jugoszláv határőrök, amitől az akkor tízéves Ferenc halálra rémült, és szó nélkül kapta a magasba a kezét. Végül minden rendben volt. „A mai napig előttem van, hogy nagyapámékhoz érve az ablakban látom unokahúgom cipőcskéjét, benne a virgáccsal és a csokoládéval” – mereng el a svájci magyar egyházelnök egy pillanatra.

Ekkor már volt Vörösmarton magyar nyelvű oktatás, nem úgy, mint a két háború között, így az általános iskolát ott fejezte be 1960-ban. Ezután az újvidéki magyar gimnáziumba került, ahol 1964-ben leérettségizett, majd vegyészetet tanult.

Vörösmarttól Zürichig

Svájcba távoli rokonok csábították, és bár eleinte nem akart felkerekedni, a munkanélküliség elől menekülve mégiscsak ott kötött ki. 1973-ban turistaként érkezett az üveghegyek országába, de akkor már tudta, hogy nem megy haza. Édesanyja és nagyszülei gyermekkorában a nyári szünetek idején egy vörösmarti németajkú tanítóhoz járatták nyelvet tanulni. „Amíg a többiek a Dunán fürödtek, én a „der, die, das”-t magoltam Rumpf Kálmán bácsi kertjében. Ez a tudás aztán Svájcban könnyebbé tette a munkakeresést, ahol pont akkoriban korlátozták a külföldiek munkavállalását a vendéglátás és az egészségügy területére.

Pataky Ferenc végül az utóbbi ágazatban, a Zürichi Egyetemi Klinika laborjában kapott munkát, és azóta is ott dolgozik: ma egy kutatólaborban mikrobiológiával foglalkozik, sőt kutatócsoportja és a Pécsi Egyetem közötti együttműködésben is részt vállalt.

És vissza?

De nem csak a munka köti az egyházelnököt az óhazához. Bár szerényen azt mondja, hogy ők csak turistaként járnak Magyarországon, ezért nem ismerik a hétköznapi viszonyokat, azért hamar kiderül, hogy jól tájékozottak. A televíziót bekapcsolva magyar műholdas csatornák műsorai futnak, és az interneten is magyar oldalak nyílnak meg a böngészőben, sőt amíg lehetett, a zürichi nagyállomáson a napi magyarországi sajtót is megvették rendszeresen.

A családfő feleségével, lányával és fiával rendszeresen tölti a szabadságot a Kárpát-medencében. Jól ismerik az egész országot, különösen szeretik Pécset, és Ferenc édesanyját is rendszeresen meglátogatják a Jugoszlávia felbomlása után Horvátországhoz került Vörösmarton. Patakyék segítenek is, ha tudnak. Rendszeresen gyűjtenek a falujuknak: volt, amikor több száz iskolai széket osztottak szét a Baranya-háromszög magyar iskolái és gyülekezetei között, a vörösmarti református templom felújítása pedig, ha lassan is, de befejeződött. Ferenc büszkén mutatja a vörösmarti nagyapja nemrég felújított présházáról készített képeket is, és óvatosan azt is felveti, hogy nyugdíjas éveire feleségével talán majd Pécsre költözik.

Kiss Sándor

(A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2009. január 10-i számában.)