A reformáció üzenete számunkra ma is, hogy az igére és a Szentírásra figyeljünk, abból ismerjük meg Istent és lássuk meg a magunk tálentumait. Innen egyenes út vezet ahhoz, hogy megtaláljuk, mire rendelt minket Isten ebben a világban. Így mutatkozik meg számunkra is az a kálvini gondolat, hogy a munka istentisztelet; az embernek pedig, akit Isten vezérel, mindenben öröme van, amit cselekszik. Ugyanakkor ebben a folyamatban a hívő ember nem feledkezhet meg arról, milyen felelőséggel tartozik másokért. Elkeserítő, hogy manapság már nem figyelünk oda a körülöttünk élőkre és olykor önmagunkra sem, ezért újra meg kell tanulnunk megállni, elcsendesedni és a kereszt felé fordulni: Jézus Krisztus egyszeri és tökéletes áldozata emlékeztet, hogy nem megtört, hanem megváltoztatott és megszabadított emberek vagyunk, akiknek vele járva már semmi sem eshet nehezére.

Beszélnünk kell a csodáról és az élet gyönyörűségéről, ha ugyanis az ember nem látja meg a létezés csodáját, minden értelmetlen. Csodálatosak vagyunk mi keresztyének és mi magyar keresztyének, mert szolgálatunk jó rendben halad – és bár vannak, akik ezt nem értik, nekünk az Úr útján kell maradnunk. A történelem tanít: évszázadok múltak el kitartásunkkal és hűségünkkel, sokszor tett már olyat ez a nép, ami megelőzte korát és ha le is törték lelkesedésünket, mi akkor is felálltunk és folytattuk feladataink elvégzését alázattal, kitartással. Észre kell vennünk, hogy ahova az Úr növekedést, áldást ad, ott tovább kell munkálkodnunk és hálát kell adnunk. Amikor pedig munkánk után a párnánkra hajtjuk a fejünket, bízunk, hogy reggel felkelünk és hálát adunk, ha ez meg is történik – így fekszik és ébred a keresztyén ember, aki bizalommal jár a keskeny, kacskaringós úton, melyen az Isten mindig megmutatja gyönyörűségét.

Éljük meg újra, hogy nemcsak a vasárnapi istentiszteletre öltünk ünnepi ruhát és figyelünk egymásra, hanem a hétköznapokban is meg kell hallanunk a segélykérő szót – vagy éppen a csendet. Beszélnünk kell arról, hogy a világ tele van agresszióval és kegyetlenséggel, de arról is, hogy Isten teremtése szép és gyönyörűséges. Talán ezt azért nem látják még sokan, mert mi, keresztyének vagyunk túl csendesek és nem teszünk elég hangosan bizonyságot arról, aki ide helyezett bennünket.

Pedig Benne bízva láthatjuk meg azt a csodát is, hogy nem magától kerül étel asztalainkra és a gondoskodásért hálával tartozunk. Könnyen megszokjuk a kényelmet; jó sorsunkat; azt, hogy mások elismernek vagy, hogy már semmiért sem tartozunk köszönettel, mert minden garantált. Azonban hiába gondolkodik így a világ, mi tudjuk, hogy a szeretetet és a közösséget nem a külső erők garantálják, hanem a Krisztushoz való ragaszkodásunk. Hozzá tartozni egy olyan lehetőség, amely mindig előttünk van és amire bármikor igent mondhatunk. Alázatra van szükségünk ahhoz, hogy a Krisztustól rendelt utunkon haladhassunk és néha a pofonokat is el kell viselnünk – de soha sem azért, hogy hősöknek tűnjünk, hanem hogy megerősödjünk.

Nem elég csupán a reformáció hónapjában elmondani, hogy az Isten igéjéről szóló tanítás az életünk része, amelyben naponkénti foglalkozást igényel a hála, hogy erősödhessünk hitben, reményben és szeretetben. A hívő ember nem komor és szomorkodó, aki a templomból kilépve egyszerűen folytatja hétköznapjait, hanem képes arra, hogy életén keresztül mutassa meg: Krisztus keresztje valóban ott áll elmúlás és rom felett. Ezért kell hálát adnunk, mert ha nem tennénk, Isten nem lenne láthatóvá sem számunkra, sem pedig mások számára.

Azért van körülöttünk ennyi csoda, amely növekszik, terem és gyarapszik, hogy meglássuk: az Úr csodásan működik. Néha nem látszik jól az út, de tudjuk, hogy áldások várnak rajta, ezért ne mulasszunk el hálát adni imáinkban és tetteinkben, hogy Krisztus egyháza élő maradhasson – mert ez az egyház mi vagyunk.

Szenn Péter, fotó: Szarvas László

Az írás megjelent a Reformátusok Lapja 2019. november 10-i számában.