Miről és hogyan vitatkozunk?

Bő egy hete érzem annak felelősségét, hogy református hívőként, „hivatalból” is értelmező értelmiségiként hozzászóljak A fiú című filmről kialakult vitához. Veszélyesnek tartom ugyanis a nyilvánosságért kapkodó néhány egyházi testület, vezető és ismert lelkész helyenként méltatlan nyilatkozatait, agresszív írásait. Azt, hogy a sokszor reflektálatlan állásfoglalások és cikkek a különböző nézőpontok találkozásának aligha megvalósuló esélyéről árulkodnak. Melyek gyakran egymás kiindulópontjait már a vita előtt, komolyabb mérlegelés nélkül elutasítják.

Az ilyen megszólalásoknak az a fő kockázata, hogy nemcsak a filmre vonatkoznak, hanem az egymással vitázók teológiai, egyházpolitikai és erkölcsi felfogását is támadják, rejtetten vagy kimondva.

Egyrészt az olyan szöveghelyek veszélyesek, amelyekből például kiderül, hogy a dunamelléki püspök előre jelezte a zsinat elnökének, hogy az „csúnya levelet” fog kapni, utóbbi viszont tudatja is ezt mindannyiunkkal. Másrészt azok a filmmel szembeni érvelések kockázatosak, amelyek ugyan teológiai jellegűnek tűnnek, ám hermeneutikailag gyakran ingatag megközelítéseiket – figyelmetlenül – esztétikai, kegyességi, egyházpolitikai és ideológiai szempontokkal keverik össze.

Egy-egy türelmetlen, (akár az üdvösségből is?!) kirekesztőnek tűnő felhördülés mögött olyan megfontolások is állhatnak, amelyek talán éppen lényegüknél fogva nem fogadhatják el a tőlük eltérő teológiai és kegyességi attitűdök létezését. Amelyek saját látásukat nem értelmezhetik alakítható álláspontként a vitában, sokkal inkább az egyetlen kitüntetettként.

Születtek azonban okosan és szelíden érvelő, valamint magára a vita jellegére is reflektáló cikkek, blogbejegyzések és Facebook-hozzászólások. Hála Istennek, több oldalról is. Ezek – szintén éppen saját felfogásuk lényege miatt – képesek érvényesnek tartani és elfogadni a velük szembenállók teológiai látását, kegyességi gyakorlatát, bibliaolvasási és filmértelmezési módszereit is. Mert úgy vélik, hogy mindannyian Krisztus útján járnak, s együtt örülhetnek (az úgyis tőle és általa elnyert) üdvösség ajándékának.

Fontosnak tartom ezeket az írásokat. Nem hagy azonban nyugodni egy külső nézőpontból megfogalmazott gunyoros mondat, amelyet a címben idézek az Index.hu december 13-i cikkéből: „Kiakadt az egyház saját Jézus-filmjén”.

Azért látom veszélyesnek, ha mi magunk „akadunk ki” a saját „Jézus-filmünkön”, mert akkor ennek van hírértéke a sajtóban, az egyházi és azon kívüli közbeszédben. S eltereli a figyelmet az Evangéliumról. Különösen akkor, ha olyan, még akár az egyházszakadás lehetőségét (!) is implikáló mondatokat fogalmazunk meg (az indulat hevében átgondolatlanul? vagy rejtett szándékkal?), mint például Sípos Ete Álmos: „Nem érkezett-e már el annak az ideje, hogy szervezett formában adjanak hangot elégedetlenségüknek a hitvallás ellenes tanokért, amik egyházi médiánkban egyházunk hivatalos állásfoglalásaként jelennek meg?”

Nem gondolom, hogy önmagában lenne baj a szakadásokkal, vagy éppen a nagy belső vitákat generálni vágyó írásokkal. Egy ilyet például maga Sípos Ete Álmos is megfogalmazott 2011-ben a Parokia.hu honlapon, ez esetben tudatosított szándékkal és precízen (Törésvonalak a Magyarországi Református Egyházban).

Az egyháztörténettel sokat foglalkozva én is érzékelem, hogy gyarlóságunk következményeként törések időnként úgyis bekövetkeznek, s Isten akár meg is áldhatja a reformációt. (Ám nemcsak az új ág lehet jó, hanem a régi törzs is megújulhat!) Sokkal inkább az a baj, ha mindezt nem elég tudatossággal tesszük, s utólag döbbenünk rá, hogy heves és figyelmetlen megszólalásunk akár szándékunk ellenére is hozzájárult az intézményes vagy lelki szkizmához, amellyel így éppen a missziót veszélyeztetjük

Hangsúlyozom, egyik vitázó személy vagy testület esetében sem kételkedem abban, hogy ne az evangélium szerinti hitre segítés módjának megtalálása lenne az alapvető szándékuk. De azt is el kell fogadnunk, hogy – mivel reánk, gyarló emberekre bízta Isten az ő ügyét – mindegyik, még a legbiblikusabbnak vélt, imádságban megharcolt teológiai megfontolásunk, kegyességi gyakorlatunk és egyházpolitikai ügyködésünk is hibásan valósul meg.

Ám azért abban is bízhatunk, hogy mégis, mindannyian érhetünk el tényleges (a mennyei statisztika szerinti) „eredményeket”. Akkor is, ha ezeket a miénktől eltérő látásúak nem mindig tudják vagy akarják felismerni (sokszor mi magunk sem). Ám az Úr képes bármelyikünk – zavarosnak tűnő vagy letisztulnak hitt – kegyességi gyakorlatát és teológiai rendszerét is eszközként felhasználni az országa építésében.

A misszió felelőssége: minek (?) a nevében akarjuk hirdetni az Evangéliumot?

A krisztusi mintákat követő vitastílust és az Evangéliumot különbözőképpen hirdetők kölcsönös (szívből jövő s nyilvánossá is tett) megbecsülését látom tehát az egyik fontos tényezőnek. Ám ennél is lényegesebb egy másik elem. Az, hogy folyton tudatosítanunk kell a Krisztus által ránk bízott misszió felelősségét is.

Átgondolatlannak vélem ugyanis, ha A fiú című filmet és annak zsinat-elnökségi támogatását bíráló vitázóknak az az egyik fő tétele, hogy csak olyan „karácsonyi üzenetet” hajlandóak elfogadni, amely az egész Magyar Református Egyház nevében szól. Még a (nemcsak mostani hozzászólásaiban, hanem mindig) árnyaltan gondolkodó Köntös László is azt írja, hogy akkor „örült volna jobban” A fiúnak, ha „valamely műhely munkájaként, vagy alkotói filmként jelent volna meg”, s nem állítanák róla, hogy a teljes reformátusság nevében.

Néhány hozzászólás megjegyzéseit fölerősítve mondom: tényleg az a kérdésünk, hogy minek a nevében történik a misszió? Hogy a leegyszerűsítően „liberális”-nak gúnyolt teológiai irányzat vagy a „fundamentalistá”-nak bélyegzett szemlélet nevében? Hogy a Dunamelléki Egyházkerület esperesi-gondnoki testülete nevében, a zsinati elnökség vagy az egész zsinat nevében, pusztán művészi elgondolásként vagy éppen az egész Magyarországi Református Egyház nevében, „felhatalmazással”, „közös” „hivatalos álláspontként”?

Elsősorban nem az a baj, hogy a vita ilyen állításait megfogalmazó résztvevők is jól tudják: sajnos jelenleg aligha reális, hogy az éppen általuk megmutatott törésvonalak különböző oldalain állók együttesen, egymás hátát lapogatva jóváhagynak egy karácsonyi kampányfilmet. Azt követően, persze, hogy egyházpolitikai, bibliaértelmezői és kegyességi nézeteik filmnyelvi megjelenítésének közös nevezőjéről folytattak árnyalt teológiai vitát, esztétikailag is precízen elemző baráti polémiát, egyháztagjaik véleményét is előzékenyen figyelembe véve. Csak e bekezdésben szóltam ironikusan.

A probléma szerintem az, hogy a kérdés legtöbbször nem úgy merült fel a vitában, ahogyan azok az egyszerű hittanos gyerekek is meg tudták volna fogalmazni, akikről például Görgey Etelka beszélt, szintén missziói szemléletű hozzászólásában. Ők talán így mondanák: „de hát nem Krisztus nevében missziózunk mindannyian?” Sokféle református kegyességi irányhoz, illetve más felekezetekhez tartozva, eltérő célzatú elhívásokkal – tehetjük hozzá.

Beszéljünk tehát végre a film kapcsán (és minden más fórumon is) a misszió módjairól. Gondoljuk át a különböző területek és társadalmi rétegek egymás közötti felosztását. Vitázzanak a sokféle karizmáról és eltérő missziói lehetőségekről a református lelkészeink egymás között. Kapcsolódjanak be az egyháztagok, s kérjünk visszajelzéseket a Krisztushoz még nem tartozóktól. És fogadjuk el a többi keresztyén felekezet egyenrangú szerepét, feladatait, s a misszió kérdésében mindig egyeztessünk és működjünk együtt velük.

Még akkor is, ha, mint nálunk, reformátusoknál, úgy náluk sincsenek többen jelenleg, akik tényleg hisznek a közös felelősségben. Pedig A fiú című kampányfilmhez hasonló jó és ihletett ötlet gyakran a katolikusok, evangélikusok, baptisták és mások missziói tervében szokott megfogalmazódni. Gondolkozzunk tehát közösen, egymást erősítve!

Minden csalódottságunk ellenére azért megnyugtató lehet, hogy a vitában megszólalók egyikét sem kell emlékeztetni az első korinthusi levélre. Arra a részre, amikor az apostol inti a város gyülekezetét, hogy ne versengjenek azon, kicsoda Pálé, kicsoda Apollósé, kicsoda Kéfásé. Itt Pál nem csupán azt hangsúlyozza, hogy mindenki Krisztusé, s a növekedést Isten adja. Hanem az is fontos, hogy ő maga egyáltalán nem akar, pláne látványosan, szembeállni a hívek szerint vele ellentétes irányzathoz sorolt kollégáival. Pedig mindannyian más teológiai látást követnek és eltérő kegyességi tradíciót örököltek. A missziót csak (a lényegi dolgokban való) egyetértésben tudják krisztusi módon, üdvtörténeti szempontból eredményesen végezni.

 

Mi „tellett” tehát tőlünk, reformátusoktól, az advent elmúlt néhány napjában, hetében?

Mit üzentünk A fiúról zajló polémiával Krisztus-képünkről?

S mit gondolhat minderről a film által elsődlegesen megcélzott közönség – a felekezetekhez nem tartozók, a hitben nem járók, a keresők, az érdeklődők? Azok, akiknek egyébként (eddigi személyes tapasztalataim és a kommentárok nagyobb része szerint) tetszett a film. Amely tetszés talán csak annyit jelent, hogy a mag nem az útfélre esett, s majd lassan kicsírázik.

Mit üzentünk továbbá a hívők felé? Valóban A fiú című film fog bennük kárt okozni? Nem inkább néhány vezetőnk és lelkészünk rémisztő megszólalásai?

Pedig főképp arra kellene szelíden rámutatnunk, hogy miért nem elsősorban azoknak a keresztyéneknek szól e mostani kampánymisszió (film)nyelve, akik – alkati, kegyességi, szociológiai, műveltségi hátterük miatt – esetleg megrökönyödnek miatta. Forduljunk feléjük azzal a Pál apostoli nyitottsággal, amely ugyan megenni is képes a bálványáldozati húst, ám tiszteletben tartja a botránkozó (lelkészi és egyháztagi) véleményeket, s bölcsen kéri az erősebbektől: „ez a szabadságotok valamiképpen megütközést ne váltson ki az erőtlenek között”. (1Kor 8, 9)

E lelkület szerint azonban nem arra kell bíztatnunk bárkit is, hogy ne nézze meg a filmet. Hanem hangsúlyozzuk: azoknak, akik nyitottak erre, segítünk az értelmezésben. Én magam, illetve rögtönzött interpretációimon keresztül más is eljutott oda, hogy most már sokkal jobban tetszik és mélyebben érthető A fiú, mint eleinte. Nem csupán a honlap, a film is, önmagában.

Az arrogáns hangnem, a „minek a nevében” kérdésére fókuszáló érvek és a missziói vakság miatt eleinte még úgy véltem, hogy kárt okozott a filmről való vita. Mostanra azonban felismertem, mégsem kell annyira aggódnunk. Inkább az Úr kegyelmére gondoljunk: „tetszett Istennek, hogy az igehirdetés [értsd: teológiai látásunk, kegyességünk, megfogalmazásaink és az egész polémiánk] bolondsága által üdvözítse a hívőket”. (1Kor 1, 21)

 

Dr. Fazakas Gergely Tamás
irodalomtörténész, presbiter