Mélyen sajnálom, hogy az idei karácsonyi film ilyen kései vitát váltott ki. Azt még jobban sajnálom, hogy nem teológiai, és létünket érintő gondolatok mentén folyik a vita. Nekünk nem a filmről, hanem küldetésünkről, életünkről kell beszélgetnünk! Sürgősen el kell gondolkodnunk azon:

Mi az, hogy misszió?

Az a misszió, hogy akárhol, akármi módon kiejtsük Jézus nevét? Az a misszió, hogy bebizonyítjuk, „milyen jó fejek vagyunk"?
Érthető, hogy egyre többen avíttnak érzik az egyházi nyelvet, és új utakat keresnek, de tegyük fel a kérdést: Hogyan helyes ez?
Hol van Isten megismerésének a forrása?

Kálvin sokat foglalkozik ezzel a kérdéssel. Ne menjünk bele a részletekbe. Kálvin azt állítja a Biblia alapján, hogy két csatorna létezik erre: Isten szava és a teremtett világ. A képi világ nem lehet ilyen csatorna. Elveti azt a gondolatot, hogy bármiféle vallásos kiábrázolás, szobor vagy festmény, (vagy film?) vallásos megismerés eszköze lehet.

Ami a legérdekesebb ebben az álláspontjában, hogy bár tájékozatlan volt a keleti, ortodox megközelítés tekintetében, minden bizonnyal életében nem látott ikont, mégis nagyon hasonló érvrendszert épített fel, mint amit Keleten mondtak. Ott is nagyon fontos teológiai okfejtés alakult ki, amely azt mondja, a kép nem imádat, nem Isten pontos megismerésének a tárgya, csak tisztelet tárgya, csak kapu, nem megérkezés. Istent tilos ábrázolni. Az ikon nem valóságos ábrázolás, hanem nagyon szigorú szabályok melletti, ihletett megjelenítése a szentséges földön látható valóságának. Minden ikonban benne van valami, ami kiemel a térből és időből, miközben anyag is egyben.

A film egy idő-sűrítmény. A film az idő művészete: Idő sűrítés ez az alkotás, és a látszat művészete is, hiszen a szemünk lassúsága miatt látjuk mozogni a filmet. Tarkovszkij ír a filmművészet kapcsán arról, hogy ez az idővel való modernkori küzdelem alapvető kifejezőeszköze: Itt az idő megállításának, újrajátszhatóságának a kérdése merül fel. Mivel alapvetően a szemünk illúziójára épít, ezért kérdéses, vajon alkalmas-e arra, hogy igazságot, megértett valóságot átadjon. Bármennyire elfogytak a szavaink, bármennyire lejáratódott minden verbalitás, minden narratíva, nekünk csak a szó marad az igazság hordozója. Isten Igéje ez a csatorna: a megértett és továbbadott szó. (Mai vizuális világunkban égetően fontos lenne erről a kérdésről sokat-sokat gondolkodnunk.)

Ebből az is következik, hogy a szó egy adott nyelven szólal meg. Nyelvtudás nélkül nem lehet a szót meghallani. Isten Igéje egy adott nyelven szólal meg. Aki ezt nem tudja, nem érti, ahhoz nem fog eljutni az üzenet. Jézust sokan nem értették. Ennek ezer oka volt. Ma is sokan nem értik, ennek is ezer oka van. Nekünk úgy kell közelednünk hozzájuk, hogy akarják megérteni ezt a nyelvet: szeretetünkkel, személyes odafordulásunkkal. De egy laza mozdulattal nem lehet ezt a nyelvi problémát átugrani. Más szavakkal:

Isten Igéje azt mondja: „Nézzétek az ég madarait, a mező liliomait. Nem vetnek, nem aratnak, Mennyei Atyátok mégis jól tartja őket." Aki nem tudja, mi az a virág, mi a rét, az soha nem fogja ezt a mondatot megérteni. A flaszter nyelvére ez nem lefordítható. Jézus nyilván nem kánaáni nyelven, nem egy zárt nyelvi rendszerben beszélt, mégis minden nyelvnek van egy határa, van egy pont, ami azon nem mondható el.

Kálvin egyik fő érve a hit tárgyi eszközei tekintetében, akár az úrvacsora, akár a képek kérdése esetében, hogy mi magunk vagyunk az ikonok, mi magunk vagyunk a Krisztus valóságos teste. A misszió tehát egyetlen eszközt használhat: az én testemet, az ember megélt hitét. Azonban mit látunk ma? Meghirdetjük a szegények karácsonyát, beszélünk arról, hogy ne csili-vili legyen az ünnep, miközben fényszórók alatt megyünk be a puha, meleg, habos kakaóval megterített karácsonyi műsorra.
Amikor Krisztus üzenetét filmen keresztül mondjuk el, a személyesség utolsó mozzanatát is elengedtük.

Kérdés: a misszió iránya a mi technikai eszközökkel elárasztott világunkban nem éppen az, hogy a valóságos embereket, a valóságos találkozásokat keressük?

Filmeket gyártanak millió-szám. Soha nem leszünk ebben a műfajban amúgy sem jók. Jézus mondanivalója nem mondható el a személyesség kihagyásával. Benne vagyunk a médiában. A peremén vagyunk. Nekünk az a célunk, hogy e világ közepére kerüljünk? Nyilván a mai korban mindenki naponként megharcolt küzdelme, hogy gépekkel üzen, hogy gombokat nyomogat. de ez a dilemma maradjon dilemma. Legyen napi imánk: Uram, egy személytelen eszközt nyomogatok, igyekszem valaki felé, akit nem látok, száz és száz emberrel vagyok így kapcsolatban, akit nem ismerek igazán, de áldd meg őket valóságosan, ne ilyen virtuálisan, mint ahogyan ez a kapcsolat sajnos a mindennapokban megvalósul!

Napi döntések előtt állunk. Kevés az idő. Kevés a pénz. Nekünk napról napra valóságos emberek valóságos arcát kell magunk előtt látnunk, és a személytelen helyett a személyes mellett döntenünk. Talán ezek a döntések segítenek abban, hogy ne essünk a virtuális világ csapdájába.

Nagyon nagy kár, hogy a bírálatok egy ilyen esztétikai fogalommal érvelnek: ez giccs. Most ne elemezzük a giccs kategóriáját. Nem lehet egy ilyen politikailag is nagyon rossz emlékű, furcsa jelzővel elintézni ezt a kérdést! (Úgymond a „kapitalista polgár" ízlésvilágát írták le ezzel a jelzővel sokan.)

Inkább kérdéseket kellene feltennünk: Néhányat hadd tegyek föl most így utólag a filmmel kapcsolatosan:

Karácsonykor mindenki útra kelt, aki Jézust látni akarta. Nem az ölükbe született Jézus sem a pásztoroknak, sem a királyoknak. Hosszú és nehéz lelki-szellemi folyamaton kellett végigmenniük, mire Betlehembe értek. Nem a parkolóból kellett a vécébe sétálni kényelmesen. Ez egy nagyon fontos üzenete az evangéliumnak. Nincs fáradozás nélkül megértés.

Jézus Betlehemben született. A Bibliának ez fontos üzenete, még akkor is, ha egyes tudósok valami történetkritikai magyarázatot biggyesztenek mellé azt állítva, Jézus nem is Betlehemben született. Ez a kutatási eredmény vallásunk tartalmát nem érinti. A mi megváltónk Betlehemben született. Nem az út szélén, hanem Dávid városában. Ez a szakralitás helye. Nem mindegy és nem véletlen ez a hely. Éppen az a lényege ennek az üzenetnek, hogy bár minden olyan esetlegesnek tűnik a történetben, valójában éppen Isten tudatos, akaratlagos szándéka teljesült be.

Az, hogy nem volt hely számára, ez nem a profanitás világát hozta el, hanem a Teremtés világát. Nem kuplerájban született, nem is a lakótelepen, hanem az állatok között, a természetbe ágyazottan. Jézus életét végig kísérik a természeti képek. Bár iparos ember volt, de nem iparos példákat hozott. Ő a természet nyelvét választotta ki, mert ezen a nyelven tudott az igazságról beszélni! Később lehet, hogy voltak körülötte, de ő egy megszentelt, hagyományokat hordozó, "kiválasztott" világba jött el.
Sok kérdést fel lehet vetni, azonban egyetlen egy dolog van, amiről igazán érdemes beszélni:

Mi a misszió?

Meggyőződésem: Nem az, hogy úton-útfélen Jézus nevét, személyét, történeteit a „világ"nyelvén elmondjuk, hanem az, hogy a mi életünk válik megélt evangéliummá. Nem filmmé, hanem megélt evangéliummá. Ezért szükség van minden valós emberi gesztusra. Ezért járunk a hegyre valóságos emberek valóságos éhét betölteni. Ezért küldünk csomagokat a börtönbe. Ezt a valóságot adja meg Isten!

Fekete Ágnes