– Össze lehet hasonlítani az adventet és a böjtöt? Miben más és miben azonos a két várakozási, felkészülési időszak?

– A karácsony és a húsvét egyaránt az Isten titka. Csoda, amelyet az ember igazából nem érthet meg. Karácsonykor arra csodálkozunk rá, hogy az Isten emberré lett, húsvétkor pedig helyreáll a világ nagypénteken felborult rendje. Mindkét ünnep alapjaiban határozza meg a hívő ember világról és benne az emberről alkotott képét. Talán azért alakult ki az a hagyomány, hogy éppen a húsvét (ezen kívül az ortodox világban karácsony) előtti felkészülés része a böjtölés. Mert a csodát értelemmel nem lehet felfogni, de önmagunkat felkészítve, megtisztítva részesei lehetünk a titoknak. Természetesen minden lelki készülődés nélkül is eljön az ünnep, de annak megélése egészen más minőségű akkor, ha intenzív felkészülési időszak előzte meg.

– Mintha a reformátusoknál is az rögzült volna, hogy a böjt annyit jelent, hogy nem eszünk húst. Milyen böjtje lehet ma egy reformátusnak?

– Azt nem tudom, hogy „egy reformátusnak" általában milyen böjtje lehet, csak arról tudok beszámolni, hogy mi a családunkban hogyan gondolkodunk erről. A böjt számunkra nem elsősorban a táplálkozáshoz kötődik, általánosabb értelmű. Azt jelenti, hogy önként lemondunk valamiről egy nagyobb jó érdekében. Felismerjük, ami aktuálisan a leginkább elválaszt Istentől, és nem félünk meghozni ennek következtében a gyakorlati döntéseket. Az elmúlt évtizedekben volt példa arra, hogy nem néztünk tévét, máskor édességet nem ettünk, vagy éppen alkoholt nem fogyasztottunk feleségemmel a böjt idején. Általában együtt böjtölünk. A húsevésre visszatérve: ez sokkal inkább gyakorlati kérdés a számomra, sosem éreztem benne a kísértést, a hitpróbát. Nem gondolom, hogy közelebb kerülnék Istenhez, ha nem ennék húst. Amikor azonban tévénézés helyett beszélgettünk, együtt imádkoztunk esténként, az erősítette az Úrral és egymással való kapcsolatunkat is.

– Kell-e tartani a negyvennapos böjtöt?

– Szerintem nem kell, hanem szabad, és ez jelentős különbség. De úgy gondolom, a keresztyén ember egész életstílusára jellemző az önkorlátozás. Ez azt jelenti, hogy nem teszek meg mindent, amit pedig megtehetnék, nem vásárolok, nem fogyasztok annyit, amire pénzem, lehetőségem lenne. Mert nem csupán a mában és nem csupán a mának élek. Gyakorlati példa erre, hogy amióta a gyerekeink felnőttek, és már nem velünk élnek, alig termelődik szemét a lakásban. Igaz, szelektíven gyűjtjük a hulladékot, de heteken keresztül nem telik meg a kuka. Ugyancsak túlmutat a negyvennapos időkereten az a tapasztalat, hogy vannak az életben olyan hosszabb időszakok, amelyek megint csak jelentős önkorlátozással járnak. A gyereknevelés sok-sok öröme mellett tagadhatatlan, hogy jelentős lemondásokkal teli időszak volt az a csaknem húsz év, amíg felnőttek a gyermekeink. Emlékszem, három kicsi gyerekkel nap mint nap buszozva mennyire vágytam akár egy használt Trabantra a kilencvenes évek második felében, de ez akkor elérhetetlen álomnak számított. Legalábbis nekünk. Nem tudatosan vállalt „böjt" volt ez, hanem egyszerűen szegénység. Abban viszont tudatosak voltunk, hogy az anyagi nehézségek nem tántorítanak el bennünket a gyermekvállalástól, és mindent megteszünk, hogy a gyerekek semmiben ne szenvedjenek hiányt. Aztán eltelt ez az időszak is, és ahogyan a gyerekek növekedtek, családunk anyagi helyzete is stabilizálódott. Harmadik gyerekünk születése után eljött az idő, amikor a nagycsalád vállalása már nem jelentette automatikusan a szegénység vállalását is. Az eredeti kérdésre visszatérve: több évben megtapasztalhattuk a húsvét előtti negyvennapos böjt áldásait. Ám voltak évek, amikor erre nem figyeltünk oda, és ilyenkor általában szegényebb volt az ünneplésünk. Összefoglalva: nem kell, hanem szabad tartani a negyvennapos böjtöt, tudva, hogy ennek áldásai gazdagítanak bennünket.

– A Tiszántúlon mennyit változott a böjt fogalma vagy gyakorlata?

– Fogalmam sincsen. Tudatosan kerülöm a böjti – és minden más – népszokásról szóló beszámolókat. Talán azért, mert nagyon zavar, hogy a televízióban, helyi és országos lapokban mindig csak ezeket a népszokásokat emlegetik az egyházi ünnepek kapcsán. Mintha ez volna a lényeg. Ez a kommunikáció azt sugallja, hogy a Krisztus-követés csak hagyományőrzés. Szerintem ez nagyon rossz és hamis üzenet. Nem a néphagyományt, az evangéliumot kell továbbadni.

– És az ön gyülekezetében?

– Debrecenben élünk, a nagyerdei gyülekezet tagjai vagyunk a családommal. A város egyik legnagyobb református közössége a miénk. Sok felnőttként megtért tagja van az egyházközségünknek. Bőven tíz fölött van azoknak a bibliaköröknek, ifjúsági csoportoknak a száma, amelyek heti rendszerességgel tartják alkalmaikat. A böjti időszakban részben a szószékről hangzik tanítás minden évben, de a gyülekezeti újságunkban is mindig megjelenik témaként a böjt. Természetes, hogy a kiscsoportokban is előkerül a kérdés. Sokan és sokfélék vagyunk, természetes, hogy máshová kerülnek a hangsúlyok gyülekezetünk tagjainak gondolkodásában, kegyességi gyakorlatában. Sokféleképpen lehet böjtölni, de véleményem szerint mindenképpen érdemes valamilyen módon. Az, hogy mikor, milyen módon és intenzitással, sokféle tényezőn múlik.

– A családi közösségben milyen szerepe van a böjtnek?

– Véleményem szerint meghatározó. A családban sajátítjuk el azokat a mintákat, értékeket, amelyek végigkísérik életünket. A böjtről is a családban hallunk először, vagy sokáig sehol. A szülők, felnőttek értékítélete, böjthöz való viszonyulása életünk első tizenhárom-tizennégy évében minden más hatást felülír.

– Milyen szerep jut a böjtnek az ön családjában?

– Nem keresztyén családban nőttem fel, tehát a böjttel kapcsolatos szülői minták átvételének folyamatáról, annak nehézségeiről és áldásairól nem tudok beszámolni. Nálunk otthon nem volt téma sem a hit, sem a vallás. Feleségemmel mindketten egyetemista korunkban tértünk meg. Viszont gyermekeink kicsi korától kezdve mindig sokat beszélgettünk velük az aktuális keresztyén ünnepekről. Megbeszéltük, hogy mit ünneplünk, miért és hogyan. Ahogyan egyre nőttek, egyre több és komolyabb kérdésük lett. Sokszor beszélgettünk ezekről. Látták, hogyan böjtölnek szüleik, és láttak jó mintákat a gyülekezet sok hozzánk hasonló családjában is. Amikor eljött az ideje, maguk is felismerték a böjt hasznosságát, és elkezdték gyakorolni. Ennek mi szülőként örültünk, és bátorítottuk gyerekeinket. Volt, hogy együtt, közösen böjtöltünk, és arra is akadt példa, hogy utólag mondták el, hogyan és miért böjtöltek az adott évben.

– Hogyan készíthet fel a böjt a nagyhétre?

– A nagyhét a böjti időszak csúcspontja. Ahhoz, hogy ezt átéljük, mindenképpen szükség van felkészülésre a megelőző hetekben. Ha ez nincs, akkor marad a hosszú hétvége, a sonka, tojás, locsolkodás vagy a „csokitojást tojó nyúl", amely értelmetlen és nevetséges képzavar. A nem keresztyén világ menekül a húsvét elől. Ezért vannak tele ilyenkor mindig a szállodák. Feltételezem, hogy sokan vannak, akik nem csupán a tolakodó locsolkodókkal, hanem elsősorban Krisztus feltámadásának evangéliumával nem tudnak mit kezdeni. Pedig sokan vágynak a biztonságra, elfogadásra, Isten gondviselő szeretetének megtapasztalására. A mai tanítványok feladata az, hogy érthetően és hitelesen képviseljék életük Urát.

– Melyek azok a böjtről szóló írások a Bibliában, amelyek ön szerint segíthetnek megérteni a lényegét?

– A szinoptikus evangéliumok szinte szó szerint egyező módon írják le Jézus szavait, amelyekkel azokat szólítja meg, akik követni szeretnék őt. „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt." (Mk 8,14–15) Igaz ugyan, hogy Krisztus követése önmegtagadással, kereszthordozással jár, mégis egyedül ez jelenti az élet választását. Ugyanez az önmegtagadás figyelhető meg a tékozló fiú példázatában szereplő atya magatartásában. Mekkora önfegyelem kell ahhoz, hogy az ember ne szaladjon a saját vesztébe rohanó fia után? Mekkora önmegtartóztatásra van szükség, hogy tiszteletben tartsa fia rossz döntését is? A szabadságához ragaszkodó ember legfeljebb saját kárából hajlandó tanulni. Isten pedig tiszteletben tartja a saját képére és hasonlatosságára teremtett ember szabadságát. De a veszteségek, amelyeket rendre elszenvedünk, mégis csak ideiglenesek, és felülírja őket a megtalálás öröme. „Együnk és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek." (Lk 15,23–24) A böjt tehát nem cél, hanem fejlődésünk, megszentelődésünk egyik útja.

– Hogyan lehet megélni a mai világban a böjt hétköznapiságát?

– Úgy tűnik, hogy a világ nem igazán ismeri a böjt gyakorlatát. Legfeljebb a léböjtkúráról tud, de ez inkább egészségmegőrző vagy fogyókúra jellegű, és nincs köze Istenhez. Az önvizsgálatra, bűnbánatra indító böjttel nem tud mit kezdeni az olyan ember, aki szerint az a legfontosabb, hogy jól érezzük magunkat, aki szerint minden dolog legfőbb mértéke az ember. A bűn nem létezik, a megbocsátás pedig annyit jelent, hogy önmagunknak kell megbocsátani. A fogyasztói társadalom számára idejétmúlt, idegen és rémisztő a böjt gyakorlata.

– A böjt semmit sem ér, ha nincs benne a lélek. Különben nem más, mint diéta. Hogyan lehet megtölteni tartalommal a böjtöt?

– Nem vagyunk egyformák, sőt minden évben más-más lelkiállapotban, élethelyzetben érkezünk el a böjti időszakhoz. Én nagyon örülök annak, hogy a református egyház nem köti gúzsba részletes előírásokkal tagjait, hogy mikor mit és hogyan tegyenek vagy ne tegyenek böjtben, de egyértelműen bátorít a böjt gyakorlására.

Hegedűs Bence, fotó: Kalocsai Richárd

Az interjú megjelent a Reformátusok Lapjában.