Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívtak, nem volt velük, amikor megjelent Jézus. A többi tanítvány így szólt hozzá: Láttuk az Urat. Ő azonban ezt mondta nekik: Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem. Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: Békesség nektek! Azután így szólt Tamáshoz: Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő! Tamás pedig így felelt: Én Uram és én Istenem! Jézus így szólt hozzá: Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak, és hisznek. (Jn 20, 24-31)

Létezik-e vagy sem? Igaz-e vagy hazugság az egész? Tényleg azt mondta? Tényleg úgy gondolta? Tényleg feltámadt? Tényleg feltámadunk?

Feszítő kérdések. És a hiányzó bizonyosság.

Tamás, az ember. Valaki, aki „hitetlen”, aki kételkedik. Aki bizonyosságot akar. Valójában persze nem is ő a fontos, hanem az ajándék. A bizonyosság ajándéka. A személyes találkozás ajándéka.

A történetben a bizonyosság egyszerűen Jézus személyében érkezik. A jó pásztor eljön, mert fontos neki Tamás. Tud róla, nem feledkezett el róla, és mint eltévedt bárányért, utána jön. Hiszen szereti.

Jézus eljön és így köszön nekik: „Békesség nektek!” A korabeli köszönést: „Shalom!” – különös, új tartalommal tölti meg a feltámadott Úrnak, a Békesség Fejedelmének valóságos jelenléte. Jézus, miután újra megjelenik a tanítványoknak, azt a békességet hirdeti, amelynek alapját engesztelő halálával teremtette meg. Tamásnak is szól az a köszöntés, amely az üdvösséget, a boldog életet ajánlja fel.

Jézus bizonyosságot ad: meg lehet őt tapintani. Ott vannak a sebek. Minden valós és látható. De milyen különös: a találkozásban, a materiális bizonyosságban nyilvánvalóvá válik, hogy az igazi bizonyosság jelenléte, személye.

A bizonyosság valóságában Tamás hitvallást tesz. A feltámadt Jézus teste tapintható, érzékelhető, jelzi a kereszthalál nyomait. Tamást olyan élményben részesíti a feltámadt Úr, amelynek következménye ez a hitvallás. Az előtte lévő Jézust, aki a kereszten meghalt, de a halálból feltámadt, Urának, Istenének nevezi. „Én Uram, és én Istenem”. Ezzel érkezünk el János evangéliumának a csúcspontjára. Míg Mária Magdaléna arról tett bizonyságot, hogy látta az Urat, vagyis arról, hogy a megfeszített Jézus feltámadt, Tamás hitvallása egyszerre hirdeti, hogy a feltámadt Jézus valóságos ember és valóságos Isten.

Persze sokak számára csupán „csodahit” a Tamás hite. Mégse becsüljük le ezt a hitet. Egy út kezdete ugyanis ez. Tudjuk, hogy minden ember alaptémája a bizalom. A kis csecsemő akkor érzi biztonságban magát, ha látja, tapasztalja, érzi, tapintja, szagolja az anyát. Aztán ahogy nő, meg kell tanulni, hogy akkor is van anya, ha épp nem látja, nem tapasztalja. És ha kiált, ha sír, akkor bizonyos időn belül újra ott lesz és válaszol neki. Ez a fejlődés útja.

Meg vagyok győződve róla, hogy a hitbeli fejlődésünk útja is ez: talán nagy bizonyosságokat és csodákat, jeleket, jelenlétet tapasztalunk az elején Istennel kapcsolatban. Különleges és bensőséges a kapcsolat vele. Aztán növekszünk és meg kell tanulnunk bízni Benne akkor is, ha nem érzékeljük, tapasztaljuk Őt, vagy ha nem azonnal, vagy nem úgy felel a kiáltásunkra, imádságunkra, ahogy várnánk.

Láthatunk jeleket, láthatunk csodákat. És kapunk bizonyosságot is, de ahogy fejlődünk a hitben, meg kell tanulnunk ezektől függetlenül is, feltétel nélkül bízni! Legyőzve a kételkedést hitvallást tenni, és hinni újra és újra: „hiszek Uram, bízom benned, ha nem is érezlek, látlak, ha nincs is csoda, tapasztalás…”

Hálával tölt el, ha csodát látunk, de már nem ettől függ, hogy hiszünk-e vagy sem! Nem attól függ már a hitünk, hogy hogyan reagálnak mások a szolgálatunkra, vagy hogyan értékelik a hitbeli fejlődésünket. Nem szorulunk rá a folyamatos külső pozitív megerősítésekre, nem kellenek újabb és újabb extrém megtapasztalások, Istenélmények, mert már nem ettől függ a hitünk. A bizonyosság a belső, személyes kapcsolatból fakad Jézussal, amin belül meg lehet bármit fogalmazni, meg lehet bármit kérdezni és lehet csak lenni, lehet kételkedni is. Hiszen Ő mindeközben megtart.

Legyünk úton a hitben húsvét után is. Fel kell nőnünk, járnunk kell az utunkat. Egyénileg is és közösségileg is. Hitben járhatunk és a bizonyosságot, az erőt nem a láthatókból, hanem a láthatatlanból meríthetjük.

Thoma László, fotó: Kalocsai Richárd

A szerző a gazdagréti református gyülekezet beosztott lelkésze.