Keresztyén hitünk szerint Isten emberré lett az első karácsonyon. Mennyire volt ez újszerű gondolat a maga idejében?

Attól függ, honnan nézzük. Önmagában az, hogy Isten – finom teológiai kifejezéssel élve – testet ölt, az antik világban nem lehetett újszerű gondolat, hiszen a görög mítoszok, az istenmesék mind-mind arról szólnak, hogy az olümposzi istenek bármikor tetszésük, kényük-kedvük szerint alakokat öltenek, megjelennek, emberi dolgokba keverednek Ráadásul az akkori világ tele volt istenpanteonokkal, szobrokkal, képekkel, kiábrázolásokkal. Tehát az evangéliumnak az a nagy híre, hogy Isten testté lett s közénk jött, első hallásra nem volt meglepő. Az már annál inkább, hogy miért tette ezt.

Miért?

Isten azért lett emberré, hogy az emberi sorsot magára vegye. Nem színjátékról, nem isteni kísérletről, vagy egy „megmutatja az Isten, hogy mire képes" akcióról volt szó, hanem az emberrel való teljes sorsközösség vállalásról, hisz még a halált is „megízlelte" értünk (Zsid 2,9). Ez az újszerűsége, vagy ha szabad azt mondani, a teljes fölfoghatatlansága, forradalma a karácsony üzenetének, hiszen az alakot öltő pogány istenek halhatatlanok, mi több, nem ismerik a szenvedést. Ezzel szemben – az ószövetségi gyökerekből táplálkozva – a keresztyénség azt hirdeti, hogy a teremtő Isten, aki végtelenül fölötte áll mindennek, belép az emberi világba. Ahogy Pál apostol írja a rómaiaknak és a korinthusiaknak is: Krisztusban az új Ádám, a második Ádám érkezik el közénk. Isten újrakezdi az emberrel a történelmet, de nem úgy, hogy mindent megszüntet, ahogy karácsonykor a gyerek, aki megkapja a játékot, kirak belőle valamit, és ha nem tetszik neki, szétszedi darabokba, majd újra összeteszi, hanem a megváltó halálon és a feltámadáson keresztül kezd újat az emberrel.

Ezzel az új gondolattal mit tud kezdeni az ember?

Ebben az újban van benne minden. A részekkel: a születésünkkel, a növekedésünkkel, mindazzal, ami belefér hetven, nyolcvan, száz esztendőbe, s még többé-kevésbé a halálunkkal is tudunk valamit kezdeni. De mit kezdjünk a mindennel? Mit kezdünk azzal, hogy a Krisztusban testet öltött Isten kinyitja az ember életét a halálból a feltámadás által az örökkévalóságra? De hadd fordítsam meg a kérdést így: mit akar velünk kezdeni az Isten? Ez a keresztyénség nagy üzenetének a legbelső magva: azzal, hogy Krisztus testet öltött, valóban Isten kezd valami újat az emberrel. De az ember odaszánja-e magát erre az isteni munkára, rábízza-e magát Istenre? Megengesztelődünk-e vele, odavisszük-e magunkat a szent isteni életrendbe vagy nem? – ezek a puszta gondolatokon túlmutató nagy kérdések.

Saját korában, környezetében mennyire volt váratlan Jézus születése?

Általában nem tudtak vele mit kezdeni, mert a messiásváradalmaik más irányúak voltak. Messiást vártak; így is ünnepeljük karácsonyt, ezt is énekeljük a karácsonyi énekeinkben: amit Isten megígért a szent atyáknak, amit előre kiábrázolt a szertartásokban, az ószövetségi életrendben, amit a próféták újra meg újra sokféle módon elmondtak, azt Isten az idők teljességében Jézus Krisztusban egyszerre valósággá tette.

Milyen Messiást vártak a zsidók?

Mikor a bebörtönzött Keresztelő Jánoshoz eljutott Jézus tanításának, s az általa véghezvitt csodák és szabadítások híre, János üzent neki, s azt kérdezte Jézustól: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?" (Lk 7,19) Az Adventus egy messiási cím, azt jelenti: akinek el kell jönnie. Keresztelő János kérdésében a meghökkenéstől kezdve a csalódásig sok minden benne foglaltatik. Ő arról prédikált, hogy jön az, akinek szórólapát van a kezében, aki megtisztítja az Úr szérűjét (Lk 3,17), tehát rend lesz. Eljön az isteni jó rend: beteljesülnek az áldások, melyeket Isten Ábrahámnak ígért, s melyeket rajta és leszármazottain keresztül az egész világ örököl. Ezek a várakozások olyan evilágias, földies képzeteket is szültek, hogy történelmi kombinációk fogják elhozni a megoldást: jön egy messiáskirály, egy felszabadító, egy nagy törvényadó, vagy egy tökéletes és szent főpap, aki helyreállítja a kultuszi rendet az istentiszteletben, meghozza népének a szabadságot, s ezen keresztül Isten áldása kiáradhat az egész világra. Ezzel szemben Keresztelő János azt látta: dehogyis teszi Jézus a fák gyökerére a fejszét, hogy kivágjon minden terméketlen fát (Lk 3,9); mi több, ráakasztják a gúnynevet, hogy ő a bűnösök barátja (Lk 7,34). Fölfoghatatlan, érthetetlen volt ez számára.

Ugyanakkor az első keresztyének a zsidóság köréből kerültek ki.

Gondolhatunk Pál és a többi apostol vitájára: meddig terjed a szabadítás jó híre? Milyen életrendet von az maga után? Aki megtér az úr Jézushoz, az belép a zsidóságba, vagy éppen a zsidóság lép ki önmagából? Meg kell-e tartani az Ószövetség kultuszi rendjét? Az Apostolok cselekedeteiből tudjuk, hogy nagyon hamar eldőlnek ezek a kérdések, de a leírás tömörsége mögé óriási dilemmát kell odagondolnunk. Nagyon szépen és mélyen ír erről Pál apostol a római levélben: megvonta-e az Úr a régiektől az ígéreteit, elfordult-e a népétől? Nem. Isten a történelembe rejtve munkálja azt a nagy üzenetet, hogy Krisztusban nincsen barbár, nincsen görög, nincsen zsidó, nincsen férfi, nincsen nő (Gal 3,28). A krisztusi szabadítás, megváltás, isteni munka mindezeket az emberi és történelmi adottságokat, meghatározottságokat felülmúlja.

Ez a karácsony üzenete? Jézus születésében ezt ígérte nekünk Isten?

Nemcsak ígérte, meg is valósította, hiszen a feltámadással azt az üdvözítő munkát, amit Pál az elégtétel vagy megbékítés munkájaként, János apostol az isteni szolidáris, a gyermekké fogadó szeretet munkájaként, Jakab az isteni, tökéletes életrend abszolút helyreállításaként, Péter apostol pedig a nagy világtörténelmi elrendezés nyitányaként fogalmaz meg, mindezt Isten a feltámadásban bepecsételte. Krisztus azért lett emberré, azért vállalta a halandó ember sorsát, s azért halt meg, hogy föltámadjon. És az Ő föltámadása, ahogy Pál írja, bizonyítéka és a pecsétje annak, hogy van halottak feltámadása. Vagyis az ígéret beteljesítésében Isten ad még egy ígéretet. Ő így szokta.

Feke György, fotó: Vargosz

A címlapon az idősebb Peter Bruegel festményének részlete, mely Keresztelő Szent János prédikációját ábrázolja. A kép másik központi alakja Jézus Krisztus, akire a próféta mutat.