Volt ott egy prófétanő is, Anna… és már nyolcvannégy éve özvegyasszony volt. Nem távozott el a templomból, mert böjtöléssel és imádkozással szolgált éjjel és nappal” (Lk 2,36-37)

Általános iskolai éveink valamelyikében, valamikor az 1970-es évek végén egyik reggel az internátus ebédlőjében futótűzként terjedt a diákok között egyetlen suttogva továbbadott mondat: ma nagypéntek van! A reggeliző tányérokon kiporciózva feküdt az akkor már boltokban hiánycikknek számító felvágott, de mi demonstratíve nem ettünk belőle. Ez tűnt fel a szakácsnőknek, akik jelentették a nevelőnőnek, ő az igazgatóhoz rohant, az ebédlőből pedig senkit sem engedtek ki. Az igazgató vöröslő fejjel jelent meg, végigkiabálta az asztalsorokat, de a diákok lesütött fejű konokságát nem sikerült megtörni. Nagypéntek volt, a hagyományban élőknek természetesen, de nekünk, reformátusnak különösen is fontos nap: az egyetlen, amin böjtöltünk, legalábbis, amikor tudatosan nem ettünk semmiféle zsírosat. Mély hagyomány volt ez, amely meghatározta egész közösségek értékrendjét. Mert mi ott, talán valamiféle serdülőkori lázadással is párosultan, különböző falvakból jőve a gyermeki léleknek mégis olyan elköteleződését mutattuk, amelyben az otthonról hozott hiteles örökség erősebbnek bizonyult az akkor ideológiai hatalmat is képviselő tekintélynél.

Ez a régi történet nem a nagypéntek, hanem a böjt, mint Istenre emlékeztető mozzanat miatt vált fontossá számomra a későbbiekben. S talán valamit a hagyomány erejéről is elmond. Egyházi hagyományunkban nem előírás a böjt – személyes döntés alapján sokan vállalhatják –, de mégis ünnepeljük böjtfő vasárnapját, sok helyen hagyományosan a naptári év első úrvacsorás alkalma. Ez a vasárnap jel az időben, hogy következik hat hét, amely beletorkollik a megváltás nagyheti eseménysorába: a Krisztuskirályság-megaláztatás és győzelem misztériumába. Addig megérthetjük, abban az egy hétben viszont érezhetően élhetjük újra, hogy mit tett értünk Isten Fiában, aki értünk jött, helyettünk szenvedett és miattunk győzte le a halált. Azzal pedig, hogy a mennybe ment, nekünk készíti az üdvösség helyét. Addig pedig – ahogy a Heidelbergi Káté tanítja: viszontzálogol, küldi a Szentlelket, hogy megerősítsen Isten ígéretei felől.

A böjtfő lényege a zsoltárokban található, a régiek invocavitnak nevezték böjt első vasárnapját. „Ha kiált hozzám, meghallgatom” (Zsolt 91, 15) – gyönyörű bizonyosság Istentől. A böjti idő alkalom arra, hogy az ember is megnyilvánuljon. Reagáljon Istennek erre a felhívására.

Anna prófétaasszony konok kitartással várja Isten ígéretének beteljesedését. Azt, hogy megláthassa Krisztust. Egyetlen mozzanatért nyolcvannégy évet vár. Az a pillanat, amikor meglátja Krisztust, igazolja visszafelé is egész életét. Azt olvassuk róla, hogy hét évet élt házasságban, ami után életét egyedül Isten ígéretére tette fel és naponta ott volt a templomban. Hétszer tizenkét esztendeje telik el azután, hogy beszélhet Isten beteljesedett szeretetéről. A második, a mennyei vőlegény érkezéséről, akiben ahogy a szám is jelzi, a teljesség érkezett el.

Felteszi egész életét egy isteni ígéretre és a bibliai korban nem könnyű özvegyi sorsot választja. Önmagában már ez csodálatos. De ennél több az ő élete: nyolcvannégy éven át, akik bemennek a jeruzsálemi templomba, látnak valakit, aki komolyan veszi Isten ígéretét. Talán az első években fel sem tűnik senkinek, de ahogy múlik az idő: harminc, ötven, hatvan, hetven… nyolcvan! És még mindig kitart valaki, reménységgel vár…

Akik bementek oda nemcsak a maguk éveit látták ebben az imádkozó asszonyban, hanem azt a konok hűséget, amelyben szembesülni kellett, hogy „mi, ott kint, a jólétben és szabadságban” hányszor feladtuk a nagy célokat, mennyit panaszkodunk, számtalanszor elbuktunk, imádkozni is sietve jutunk el a templomig talán egy évben egyszer, amikor a lelkiismeret kötelez behozni Istennek is a törvényi részt. Anna a remény prófétanője. Amikor pedig megpillantja Jézust, a beteljesedett remény asszonya lesz.

Mi türelmetlenek vagyunk. A böjt pedig a reménység megélésének lehetősége, amit Isten ajándékoz az ő gyermekeinek. Minősített idő.

Jakab Bálint Mihály

A szerző szombathelyi lelkész, a Zsinat Tanulmányi és Teológiai Bizottságának elnöke.