A balatonszárszói találkozón lelki alkalmak és az országok bemutatkozása mellett mindennap kirándulásokat szerveztek a résztvevőknek, hogy átadják ajándékaikat a környékbeli vasútállomásokon dolgozóknak és megismerkedjenek a magyar tájakkal. A balatonfenyvesi kisvasúton ülve gyermekkori és nászutas emlékeket is könnyű volt felidéznie a vasút szerelmeseinek.

Örömteli hétköznapok

"A pályám kezdetén még kézzel írtuk a jegyeket, nem volt számítógépünk, sok menetjegyet címeztem Magyarországra is" – meséli Kirsti Hartikainen. A finn hölgy elárulja, egy kicsit zavarban van, hiszen nyolcvanhat éves kora ellenére életében most először kértek tőle interjút. Mégis szívesen beszél nekünk életéről.
"Az édesapám dolgozott a vasútnál, és sokáig az egész családunk tagja volt a finnországi missziónak, rendszeresen eljártunk a nyári találkozókra. Később én is a vasútnál kezdtem el dolgozni, könnyű választás is volt a családi minta alapján, és itt hamar elkezdhettem pénzt keresni" – árulja el az idős hölgy, aki utolsó aktív éveiben egy vidéki iroda nemzetközi jegypénztáránál dolgozott. Mint mondja, nagyon szerette a munkáját, sok öröme telt a külföldi utasokkal való találkozásokban és az idegen nyelvű kommunikációban is.

"A munkatársaim között mindenki tudta, hogy keresztyén vagyok és hiszek Istenben, de nem volt semmi szembetűnő különbség a munkavégzésünkben, ha csak az nem, hogy rólam tudta mindenki, hogy bátran fordulhatnak hozzám a kérésükkel, szívesen segítettem másoknak – mondja Kirsti Hartikainen. Beszélgetőtársa, Birgitta Thörn szerint a hétköznapi életben könnyen felismeri a környezetük a keresztyén embereket, hiszen más életfelfogásuk van, ami szembetűnik akkor is, ha például egy parkban ülnek, de nem isznak alkoholt vagy nem káromkodnak.

A megfelelő kombináció

Brigitta Svédországból érkezett a magyarországi találkozóra és hamar kiderül, életében három különböző hivatása volt, metodista lelkipásztorként pedig nagyszerűen hasznát veszi előző két munkájának is.
"Nővérként kezdtem el dolgozni, majd buszsofőrként folytattam, most pedig gyülekezeti lelkipásztor vagyok. Az első világháború után egyre gyakoribb lett, hogy a nők kitanultak egy férfi szakmát is, hogy ha háborúra kerül sor, akkor a férfiak nélkül se álljon meg az élet az országban. Ez a gyakorlat máig megmaradt, így amikor egy barátom kérdezte, hogy nincs-e kedvem buszsofőrnek tanulni, azt feleltem, miért ne. Aztán a kilencvenes évek végén metodista bibliaiskolát kezdtem el, hogy nővérként vigaszt tudjak nyújtani haldokló betegeknek és válaszolhassak a kérdéseikre. Végül annyira megérintett mindaz, amit ott hallottam, hogy otthagytam a nővéri állásomat és a rövidített tanfolyam helyett az egész iskolát elvégeztem. Nem terveztem, hogy hosszú ideig lelkészként fogok szolgálni, mégis már nyolc éve egy Göteborg melletti kisvárosban vagyok lelkipásztor. Itt minden eddigi tudásomnak hasznát veszem, hiszen ha a kórus egy másik városban szerepel, vagy kirándulást szervezünk a gyülekezetben, akkor a lelkésznő csak beül a volán mögé és már indulunk is. Ha bárkinek egészségügyi problémája van, akkor nővérként is szakszerűen tudok segíteni. Csodálatos kombináció" – magyarázza nevetve Birgitta.

A teljes cikk a Parókia portálon található, ahol további keresztyén vasutasokról olvashatnak