Az Ön egyházát kevéssé ismerők számára nem egyértelmű, hogy bár a közösségük neve Ír Presbiteriánus Egyház, a központja mégis Belfastban van.

Az egyházunk központja valóban a mai Észak-Írországban van, de a közösségünk kiterjed az egész Ír-szigetre. Az egyháztagságunk többsége, úgy a kilenctizede valóban a sziget északi felén él. Valamennyien ír presbiteriánusok vagyunk, de két állam – az Egyesült Királyság és Írország – fennhatósága alatt élünk.

Az Ír-sziget lakosságának döntő többsége hagyományosan katolikus, hogyan vetette meg a lábát Írországban a protestantizmus?

Az Ír Presbiteriánus Egyház gyökerei Skóciába vezetnek, egészen pontosan a Skót Egyház (Church of Scotland) a mi anyaegyházunk. A 16. században érkeztek először skót katonák a szigetre az ír lázadók megfékezésére, és a nyomukban érkeztek református segédlelkészek is. A felekezetünk a mostani formájában az 1840-es alkotmány és a zsinat akkori létrehozása óta létezik.

Hogyan működik az egyházuk?

Tizenkilenc egyházmegye alkotja a közösséget, mindegyik élén egy-egy lelkészi és világi vezetővel. Az évente egyszer ülésező zsinatunkon valamennyi egyházközség képviselteti magát, szintén egy-egy lelkészi és világi taggal. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy több a világi zsinati tag, mint a lelkészi. Az évenkénti, nagyobb horderejű döntéseket hozó zsinati ülések között bizottságokban folyik az operatív munka, pl. ifjúsági bizottság, missziói bizottság. A fontos kérdésekben azonban a zsinat hivatott dönteni és ez meglehetősen lassítja a munkát: előfordul, hogy közel egy évet kell várni egy ügy továbblendülésére. A zsinat élén az egy évre választott moderátor áll, akinek szinte teljesen megegyezik a szerepe az skót moderátoréval. Elnököl az évenkénti zsinaton, majd a két ülés közötti időben lát el reprezentatív feladatokat, találkozókat bonyolít le egyházon belül és kívül is, sőt, az országon kívül is, így érkeztem Önökhöz is.

Hány tagja van jelenleg az Ír Presbiteriánus Egyháznak?

Közösségünket megközelítőleg 280 ezren alkotják, míg az anglikán egyház körülbelül ugyanennyi tagot számlál az 1,6 millió lakost számláló Észak-Írországban. Észak-Írországban is a katolikus közösség a legnagyobb, mert körülbelül ugyanannyian alkotják, mint a két protestáns felekezetet együttvéve.

Okoz az különbségeket a közösségükön belül, hogy két eltérő társadalomban élnek, északon az enyhe protestáns többség részeként, a sziget déli felén pedig kisebbségben egy szinte teljesen katolikus országban?

Nagyon érdekes kérdés, olyan, amiről keveset szoktunk gondolkodni, ezért nincs kész válaszom. Vegyük először a katolikus-protestáns eltéréseket. A katolikusok sokkal inkább közösségközpontúak, míg a protestánsokat individualistáknak mondhatjuk. Ha megnézzük, hogyan viselkednek azok, akik életük egy pontján átkelnek Nagy-Britanniába (ez sokakkal előfordul), azt látjuk, a protestánsok beilleszkednek, és az esetek jelentős részében ott is telepednek le. Ezzel szemben a katolikusok közül sokkal többen térnek vissza az eredeti közösségükbe. A nagy katolikus többség mellett élő presbiteriánusokat pedig érthető módon befolyásolja az őket körülvevő társadalmi környezet, érthető módon, valamennyire alkalmazkodniuk kell. Az északírekre, és különösen igaz ez a protestánsokra és ránk, presbiteriánusokra, viszont jelentős hatást gyakorolt a már említett, sok évszázadra visszatekintő kapcsolat Ulster – ez több kevésbé a mostani Észak-Írország területe, de történelmileg valamivel nagyobb annál – és Skócia között.

Megismerve az Ön életrajzát, láthatjuk, hogy 1981-ben lett lelkipásztor, Észak-Írország közelmúltjának legsűrűbb időszakában. Hogyan élte meg ezeket az éveket kezdő lelkészként?

Abban a némileg szerencsés helyzetben voltam, hogy az első szolgálati helyem egy vidéki közösségben volt és minket nem érintett közvetlenül a Belfastban és az északír-ír határon fenyegető terrorizmus. Amikor még Belfastban, a teológián tanultam, volt időszak, hogy az egyetem belvárosi épületét naponta kétszer is kiürítették bombariadó miatt. Akadtak téves riasztások, de máskor találtak valódi bombát is. Ebben az időben Belfast egyik külvárosában éltünk a feleségemmel és egyszer a hazaúton elhaladtunk egy benzinkút mellett. Mire három perc alatt hazaértünk, a kút felrobbant. Az is megtörtént, hogy a parkolóban, ahol az autónk állt, egy másik gépkocsit felrobbantottak.

Történtek tragédiák az Ön közvetlen környezetében?

Hálát adhatunk Istennek, hogy sem a feleségem, sem az én nagyobb családomban nem volt áldozata az észak-írországi terrorizmusnak. A gyülekezetünkben azonban van három özvegy is, akiknek férjeik rendőrként haltak meg ebben a konfliktusban. Ezek nagyon drámai történetek és nekünk meg kellett tanulnunk ezzel együtt élni. Azonban nehézséget okozott számunkra az, hogy el kellett fogadnunk, a helyi kormányzatban olyanok is szerepet kapnak, akiknek közük lehetett az elmúlt évtizedek terrorizmusához. A déli presbiteriánus testvéreink viszont nem tudják teljesen megérteni, hogyan tudunk azzal együtt élni, hogy egykori terroristák vannak a politikusok között.

Kívülállóként úgy tűnik, az északír konfliktust általában katolikusok és protestánsok szembenállásaként állítják be. Ez mennyiben felel meg a valóságnak?

A konfliktus lényege, alapja nagyrészt az a vita, hogy Észak-Írország az Egyesült Királysághoz vagy Írországhoz tartozzon-e. Számomra ez mindig is politikai kérdés volt. Azonban azt láthatjuk, hogy a Dublin fennhatóságát a katolikusok kívánják, az Egyesült Királysághoz pedig a protestánsok ragaszkodnak. Az alapvető okok mellett ott azonban vannak vallási vonatkozások is. Ismertek a meglévő teológiai eltérések, illetve a protestánsok nagy része érthető okokból nem szeretett volna pápai fennhatóság alá tartozni, márpedig Írországban nagyon jelentős a katolicizmus befolyása. De maga a konfliktus, vagy, ahogy a fegyveres erőszak közel három évtizedes időszakát hívjuk, a Gondok (The Troubles) – amely az Ír Köztársasági Hadsereg (Irish Republican Army – IRA) 60-as évek végén indított fegyveres harcával kezdődött – a politikai hovatartozásról szólt. A szemben álló félkatonai szervezetek közül az ír egyesítést követelő IRA terrorja elsősorban a brit rendfenntartó erők tagjai közül szedte áldozatait, míg a Londonhoz való tartozást fenntartani kívánó Ulsteri Önkéntes Erők (Ulster Volunteer Force – UVF) támadásai az IRA-tagok ellen irányultak.

Az 1998-as Nagypénteki Egyezménnyel lezárult a fegyveres konfliktus időszaka. Most hogyan áll Észak-Írország jövője?

Azért érdekes kérdés ez most, mert 2012-ben lesz százéves a független Ír Köztársaság létrejötte és a sziget kettéosztottsága. Azt gondolom, hogy utóbbi hosszú ideig így is fog maradni, mégpedig két okból. Az egyik az, hogy Észak-Írország lakóinak a többsége még mindig fenn szeretné tartani a hivatalos kapcsolatokat Londonnal, és sokunknak szintén fontos a máig élénk viszony Skóciával. A másik, hogy az Ír Köztársaság jelenlegi gazdasági állapota nem teszi lehetővé a bizonyára hatalmas költségekkel járó újraegyesítést. Emellett az írországi katolikus szavazók többsége szintén nem érez nagy késztetést a sziget újraegyesítése iránt. Mégis azt gondolom, hogy ez valamikor a nagyon távoli jövőben biztosan be fog következni.

Visszatérve közössége életéhez, milyen kihívásokkal kell jelenleg megküzdenie az Ír Presbiteriánus Egyháznak?

A jelenlegi legnagyobb kihívás egyértelműen a társadalomban zajló szekularizáció, illetve az, hogyan viszonyulunk a nagyobb közösséghez és annak megtalálása, hogyan érjük el a társadalom tagjait. És ezen belül mit jelent egyházként létezni. Aztán fontos figyelnünk fiatal tagjainkra, legfőképp a 18-30 év közötti korosztályra, mert az egy nagyon nehéz időszak. Sokszor előfordul, hogy harmincon túl visszatalálnak hozzánk fiataljaink, de nagyon fontos, hogy azt megelőzően is tudjunk feléjük fordulni. Ehhez kötődik a hagyomány és korszellemhez igazodás kihívása, például az, hogy az orgona mellett beengedünk-e más hangokat is az istentiszteleteinkre. A fiatalok számára is adott az egyház döntéseibe való bekapcsolódás: nemcsak az ugyancsak évenként tartott ifjúsági zsinat keretein beül, hanem az ifjúsági tanácskozásnak és a zsinatnak van közös ülése is. Emellett a fiatal felnőtteket,a 18-30 éves korosztályt a bizottságok munkájába is megpróbáljuk bevonni.

Csepregi Botond, fotó: Kalocsai Richárd