Fényképek vannak előttünk, itt van a képen minden, sátor, kocsi. Elindultatok meghódítani a csúcsot. Hogyan kezdődött?

Farkas András: Ötkor keltünk. Látszik, hogy milyen jó idő volt, hiszen június közepén jártunk.

Istvánffy Dániel: Pólóban voltam. Ahogy mozogtunk a fölfelé vezető úton egyáltalán nem fáztunk.

F.A.: Már kétezer méter tengerszintfeletti magasságnál lehettünk, ahol a hőmérséklet úgy tíz-tizenöt fok volt.

Egy útelágazásról látunk képet. Ez volt a fordulópont?

Vincze Ákos: Az útelágazásban két tábla volt: Triglav hat óra erre, Triglav hatóra arra. Mi a kiépítettebb utat választottuk. Talán tizenegy óra lehetett, amikor rájöttünk, hogy hol vagyunk, hogy a nehezebb útra tévedtünk. A hegygerincen vezetett az út, ezért is volt egy kicsit talán nehezebb, és egy idő után már láncok voltak, amikbe kapaszkodni lehetett. Akkor elkezdett havazni is, ami nagyon meglepett minket így nyár elején.

I. D.: A képen látszódik a jelzés is a sziklán, amit később nem láttunk. Itt négy-öt sírkövet, emléktáblát is láttunk. Itt halt meg valaki. Nagyon veszélyes, ha itt nem kapaszkodsz, mert alattad van egy ötszáz méteres szakadék. Egy vékony kesztyűt vittem a kapaszkodáshoz, de hóra nem készültem. Akkora volt a hó, hogy sokszor négykézláb kellett mászni, hogy előre tudjunk haladni. A kesztyűm nagyon hamar átázott.

F.A.: A láncok mentén mentünk-mentünk, ezzel nem is volt baj. Kétezer-ötszáz méter magasan haladtunk és akkora volt a hó, hogy már nem találtuk a jelzést a sziklákon. Nagyjából fél órát ide-oda járkáltunk. Amíg ott ide-oda toporogtunk felért a völgyből egy felhő, és olyan köd lett, hogy onnantól semmit sem láttunk. Egy idő után már azt sem tudtuk, hogy melyik irányban van a hegy. És minden más irányban ott volt a szakadék.

Ekkor elkezdtetek félni?

I. D.: Az elején még azt gondolja az ember, hogy biztosan megtaláljuk az utat és nem fordul meg a fejében, hogy tényleg gáz van. Akkor egy fennsíkon voltunk már, és nagyon nagy hó volt. Egy méterre sem láttunk az orrunktól. Akkor kezdtünk el félni.

V.Á.: Nem láttunk semmit, fújt a szél. Nem készültünk ilyen időjárásra. Fáztunk, eltévedtünk és nem tudtuk, mi lesz a kiút. 

F. A.: Sokszor voltam már hegyen és éreztem, hogy innen most mi nem fogunk lejutni. Délután háromkor el kezdtünk telefonáltunk, először egy ifistársamat hívtuk föl, hogy adja meg annak a turistaháznak a számát, amelyik a csúcs túloldalán van. Gondoltuk, hogy abban a turistaházban csak van valaki, aki értünk tud jönni. Fél órán belül kiderült, hogy nincs senki a turistaházban és be is van zárva.

Akkor mit éreztetek?

F. A.: Tudtuk, hogy nagyon komoly probléma van, de higgadtak maradtunk és tudtuk, hogy itt ezt a helyzetet muszáj megoldani, amíg nem megy le a nap. Újra telefonálni kezdtünk, felhívtam a papámat és elmondtam neki, hogy ez egy nagyon komoly helyzet és innen mi legföljebb mentőhelikopterrel tudunk lejutni. Mondtam, hogy hívja föl a hegyi mentőket. Nagyon kevés töltés volt a mobiltelefonomon és nagyon hideg volt.

I. D.: A víz megfagyott a táskánkban, jégdarabok voltak benne.

F. A.: Kicsit úgy hangzik ez, mintha teljesen naivan indultunk volna neki és nem tudtuk, hogy ez egy közel háromezer méteres hegy. Tudtuk, hogy itt hó lesz, tudtuk, hogy mínuszok lehetnek. Vittünk is sapkát, sálat, kesztyűt, térképet, bakancsot, mindent, ami kell, csak azzal nem számoltunk, hogy egész éjszaka ott leszünk és meg fogunk fagyni. Amikor megy az ember fölfele, akkor azért nem fázik annyira. Elég furcsa helyzet volt, amikor a hegyi mentők valahogy végül felhívtak. Akkor már csak az én telefonom működött. Öt-hat percet beszéltem angolul a hegyi-mentőkkel, nagyjából vázoltam, hogy hol vagyunk, erre ők azt válaszolták, hogy akkor jöjjünk le! Ez nagyon furcsa volt. Az ember azt gondolná, az a dolguk, hogy ilyenkor segítsenek. Akkor volt az, hogy a papa felhívta a keresztapámat, aki tudott angolul, hogy próbáljon telefonálni ide-oda. Ő felhívta a szlovén konzult. A konzul visszahívott: „Szia, Andris! Hallom, hogy baj van. Ne izguljatok, küldünk helikoptert.” Ez így is történt. Küldtek helikoptert délután ötkor, csak az volt a gond, hogy nem tudott a ködben leszállni. Az tartotta bennünk a lelket öttől nyolcig, hogy tudtuk, hogy várunk egy helikoptert, hogy majd mindjárt jön.

Három órán át ott voltatok?

F.A.: Annál sokkal többet. Ugyanis amikor megérkezett a helikopter, följutott oda, ahol mi voltunk, de olyan rossz idő volt, hogy nem tudott leszállni, ezért visszament a hegy aljába, kirakta a hegyi mentőket, akik elindultak ugyanazon az úton fölfelé, amin mi mentünk öttől kettőig, hét óra alatt egész jó tempóban. Nem sok esélye volt, hogy ők ezt két óra alatt megteszik.

I. D.: Vártunk és próbáltunk túlélni. Próbáltuk biztatni egymást. Nagyon erős volt a szél, elrejtőzni nem lehetett, igazából fel-alá járkáltunk. A vérkeringésünk már lassan leállt. Ahogy fújt a szél, mindig hangokat hallottunk, kutyaugatást, embereket. Fényeket is láttunk, ami valószínűleg a felhők játéka volt, de mi embernek hittük. És amikor eltűnt, az mindig nagy csalódás volt. Ákos cukorbeteg és ez még nehezítette a helyzetét.

V.Á.: Amikor ott járkáltunk fel s alá, akkor tényleg nem voltam jól, de nem a cukorbetegség miatt. Nagyon fáztunk. Amikor hívtuk a konzult, aki a hegyi mentőkkel is tartotta a kapcsolatot, mindig mondott egy időpontot, hogy akkorra talán odaérnek hozzánk, de ez mindig tolódott.

Ott vártatok a segítségre, de mire gondoltatok mindeközben?

F. A.: Az volt az érdekes érzés kora délutántól, hogy rájöttünk, nem a mi kezünkben van a sorsunk. Délután háromkor már imádkoztunk. Tudtuk, hogy egyáltalán nem rajtunk fog múlni, ha mi innen lejutunk. Egész este időről időre közösen imádkoztunk és sikerült lerakni az életünket Isten kezébe. Ennél nyilvánvalóbban nem lehet átérezni, mit jelent az, hogy az életünk ura nem mi vagyunk, hanem egy rajtunk kívülálló, fölöttünk álló személy. Viszonylag nyugodtak voltunk. Tudtuk egymást biztatni és beszélgetni, de ettől függetlenül nyilván nagyon féltünk.

V. Á: Tényleg meglepő, hogy ott voltunk hárman, és józanul tudtunk gondolkodni, egyikünk se „pánikolt” be, hogy akkor most mi lesz velünk. Pedig tényleg volt reális esélye annak, hogy ottmaradunk. Én úgy érzem, hogy ezt is sikerült elfogadni, bár nem tudom, hogy miért lett volna az jó, de ez sem keltett pánikot bennünk.

F. A.: Sőt, igazából mondhatjuk azt, hogy a reális esély ez volt. Utólag mondta egy hegymászó ismerősünk, hogy nagyjából kilencvenöt százalék esélye volt annak, hogy ha ott maradtunk volna fenn a hegyen, akkor megfagytunk volna. Érdekes, amikor azt érezzük, hogy valószínűleg holnapra megfagyunk. Nem az a helyzet, hogy esetleg itt baj lesz, hanem nagyon nagy valószínűséggel az a végkifejlet, hogy nem érjük meg a másnapot.

Amikor imádkoztatok, az hogy történt?

F. A.: Hárman, felváltva egymás után. Ez egy tusakodás volt. Valahogy olyasmi volt, mint Jézus a Gecsemáné kertben. Egy idő után eljutottunk oda, hogy az életünk nem a mi kezünkben van. Én magamon éreztem, hogy a hit számított ott a legtöbbet. Lehet itt hó, lehet eltévedés, lehet, hogy nem jön a helikopter, ez mégis egy olyan dolog, amit nem tudnak tőlem elvenni. A Biblia beszél a földi és a mennyei javakról. Az egyik az elég, elveszik vagy ellopják, a másik meg benne van a szívünkben és elvehetetlen. Azt éreztük, hogy a hit egy olyan dolog, ami független a jelentől. Ez nagyon megnyugtató volt, még abban a helyzetben is.

Mi tudtatok a hegyi mentőkről, jelentkeztek?

I. D.: A mentők telefonáltak, hogy szerintük ott vannak, ahol mi lehetünk, kezdjünk el kiabálni és világítania a lámpánkkal. Kiabáltunk tíz-tizenöt percet, amíg el nem ment a hangunk, de semmi válasz nem jött és semmi fényt nem láttunk. Hívtak fél óra múlva, hogy nem láttak semmit, de talán most már közelebb vannak. Megint nem jött semmi. És egy idő után már nem is hívtak minket.

V. Á.: Azt tudtuk, hogy sötétedésig fognak bennünket keresni. Éjszaka abbahagyják a keresést. Amikor teljesen besötétedett, akkor már biztosak voltunk abban, hogy nem keresnek tovább minket.

I. D.: Olyan rosszak voltak a körülmények, hogy a hegyi mentőknek sem volt biztonságos a továbbhaladás. Ezért is hagyták abba. Később derült ki, hogy egy évvel ezelőtt, talán éppen magyar turisták rekedtek fent szintén a csúcson, a hegyi mentők közül mentés közben egy valaki meghalt. Ezért volt ez az óvatosság és elutasítás.

Ti tudtátok, hogy feladták?

F. A.: Egy pár órával később jutott el hozzánk valami információ. Így tudtak minket bíztatni. Igazából jó volt, hogy mindig volt valami cél előttünk. Másrészt meg pár óránként imádkoztunk, és egyre jobban elfogadtuk, hogy nekünk most idáig tartott az életünk. Ettől függetlenül jó érzés volt tudni, hogy van jövő. Tudtuk, hogy az életnek itt nem lesz vége, bár a földi értelemben vége lesz. Furcsa volt, és valahol megnyugtató is. Ekkor már nem féltünk. A félelmen már túl voltunk estére. Inkább egyfajta megnyugvás volt.

Közel éreztétek magatokhoz a halált?

I.D.: Én átestem a ló túloldalára. Mikor teljesen belenyugodtam a helyzetbe, akkor úgy voltam, hogy sokkal jobb lenne elaludni és átadni magam ennek az egésznek. Miért küzdjek én nyolc órát még állva a hegyen, mozdulatlanul, éjszaka, a mínusz öt-tíz fokban, hatalmas szélben, amikor úgyis megfagyok pár óra alatt? Miért nem fekszünk le a hóba és adjuk át magunkat az Úrnak? Ilyen harcok voltak bennem. Egymást biztattuk. Ez egy pszichológiai harc volt, ami lejátszódott hármunk között. Úgy éreztem, nincs semmi értelme állni és várni, akkor inkább feküdjünk le, és essünk túl rajta. Andris azt mondta, hogy igenis álljunk, és ki fogjuk bírni.

F. A.: Daninak volt egy pólója, amit már nem is vett föl, hanem nekünk adta oda és én a kabátomra kívülről ráhúztam. Azért kellett küzdeni, hogy éljünk. Közelinek éreztük a fizikai halált. Ha akkor ott lefekszünk a hóba, öt-tíz perc múlva valószínűleg úgy kihűl a testünk, hogy már nem jutunk le a hegyről.

I. D.: Ha elalszik ott az ember, akkor már nem ébred föl. Mi reggel ötkor indultunk, ott álltunk hét-nyolc órát a hegyen egyhelyben, mínusz öt fokban. Volt, hogy már állva elbóbiskoltunk.

Hogyan tudtak rávenni, hogy ne feküdj le?

I.D.: Volt egy pont, amikor már nagyon lázadtam és elegem volt mindenből, én akkor azt mondtam, hogy rendben, de akkor, ha már nem akarják, hogy meghaljak, akkor ne álljunk, hanem induljunk el. Éjfél körül volt. És akkor egyszercsak kitisztult az idő, a szél is elállt és körülbelül láttuk, hogy hol vagyunk. Ezután elkezdtünk elindulni.

F. A.: Lépésben haladtunk. Daninak volt egy hátitáskája, amiben volt a pénze, az összes irata. Ez a táska fölöttünk volt úgy hat méterre, és azt mondta, hogy ő azért már nem megy vissza, mert fölösleges. Annyira nem volt erőnk, hogy tényleg nem mentünk vissza a pár méterre lévő táskáért. Úgy indultunk el lefele, hogy egyetlen egy lámpa volt, ami úgy világított, hogy az elemek majdnem kiestek belőle. Fogni kellett végig a lámpát, hogy ne essen ki belőle az elem, mert ha kiesik, akkor nincs több lehetőségünk a haladásra. Nem volt rajtam kesztyű.

V. Á.: Szerencsére azért nem volt vaksötét, mert telihold volt, és ez nagyon sokat segített. A köd is felszállt, kitisztult az idő és világított a hold. Ez is a Jóisten segítsége volt.

Hajnal ötig bírtátok folyamatosan?

I. D.: Bírtuk, bírtuk, de amikor elindultunk, akkor elkezdtünk mindannyian fényeket látni. Mindhárman láttunk valami vibráló fényeket, amerre mentünk lefele. Én arra emlékszem, hogy volt egy elágazás. Fényeket láttunk valamelyik irányban és arra haladtunk tovább. Azt gondoltuk, hátha a mentők keresnek minket. Odaértünk, és nem volt ott senki, de kiderült, hogy arra visz lefele az út tovább. Mind a hárman láttuk ezeket a fényeket. Ez az én angyal- elméletem. Utána raktam össze, napokkal később, hogy mik voltak ezek a fények, mert nem vibrálnak a hegyek Szlovéniában sem éjszaka. Én hiszem azt, hogy az Úr vezetett minket és az angyalait küldte segítségül. A másik fényjelenség pedig az volt, hogy lenn a völgyben világított valami tószerű tünemény. Valami zölden világított. Mi afelé mentünk végig, mert azt hittük, hogy egy tó van ott és a hold tükröződik benne. Nagyon messze volt, de célként lebegett a szemünk előtt, hogy elérjük ezt a tavat. Utólag kiderült, hogy nem volt ott semmiféle tó.

Hogyan találtak rátok?

F. A.: Amikor láttuk, hogy egy rétre értünk, újra volt térerő és kiolvadt a telefonom, akkor felhívtuk a hegyi mentőket és mondtuk, hogy a tó mellett vagyunk. Dani fölmászott egy kőkerítésre és állította, hogy látja a tavat mellettünk. Láttuk, hogy fönn a hegyen már kering a helikopter is és egyszerűen nem talál minket. Úgy húsz-harminc perc múlva megtalált minket és leszállt mellénk a rétre. Rögtön kiugrott két ember elsősegélydobozzal és beledugtak egy vattát a fülünkbe és megmérték a testhőmérsékletünket.

Milyen állapotban találtak rátok?

F. A. Reggelre már Daninak a keze nagyon csúnya, szinte fekete volt, és nem tudta kinyújtani az ujjait. Mi azt hittük, hogy teljesen jó, megmenekültünk, de ott derült ki, hogy Daninak harminckettő fok volt a testhőmérséklete, ami nincs messze a haláltól. Nekünk nem fagyott el Ákossal annyira a kezünk, de amikor bementünk a melegre és felolvadt, utána kezdett el égni, zsibbadni. Több napig nem éreztem hideget, meg meleget, de két héten belül ez elmúlt. A kórházban egyébként egymás mellett feküdtünk. Minket gyorsan elláttak Ákossal, de lehetett tudni, hogy Dani van igazán rosszul. Odamentek Danihoz, körbeállta őt négy-öt orvos és arról beszélgettek, hogy mit csináljanak az ujjaival? Le kell-e vágni vagy nem? Ezt szörnyű volt hallgatni. Szerencsére ebből semmi sem lett.

I. D.: A kezemben elfagytak az idegek és csak egy bizonyos helyzetben tudtam tartani a kezem. Pár napig tapintani sem tudtam. Az orromat nem tudtam kifújni, egy csoki papírt nem tudtam kinyitni, semmit nem tudtam csinálni. Mondták, hogy majd nagyon-nagyon lassan rendbe fog jönni. Két gyógytornász testvérem van és mutatták a karomon, hogy körülbelül hol fagyhatott el, és kiszámolták, hogy hány hónap kell a gyógyuláshoz. Folyamatosan tornáztatni kellett. Napi ötször gyakorlatokat végezni. Nagyon nyomorult volt. Fél év alatt állt helyre és még most sem tökéletes, de még ez sem lenne, ha Andris a kesztyűjét nem tudja akkor odaadni.

Gondolkodtatok azon, hogy valamit másképp kellett volna csinálni?

I. D.: Feküdtünk az ágyban félholtan, én az intenzíven. Esemény voltunk az országban aznap, jött a szlovén híradó, a csinos kis riporternők és angolul kellett kérdésekre válaszolni: tudjuk-e, hogy hol rontottuk el? Miért nem néztünk meg időjárás jelentést? Miért nem öltöztünk fel jobban? Egy hegyi nép a pusztai nép fiataljait kérdezte, hogy miért bénázták el!? Mi nem éreztük magunkat annyira hibásnak, mert néztünk időjárás jelentést. Azt nem tudtuk, hogy a legbiztonságosabban augusztusban lehet megmászni a Triglavot. Nagyon sokan máskor is megmásszák, volt ismerősöm, aki pont egy évvel később ugyanerre a hegyre szandálban ment fel. De mi nekünk ez mégis így volt jó – utólag. Megtanultunk megküzdeni a félelmünkkel.

A hit volt az, ami segített nektek ebben a küzdelemben?

V. Á.: Ha nem lett volna a hitünk, akkor most nem tudnánk itt beszélgetni. Egészen biztos. Amikor erre az egész kirándulásra visszagondolok, bennem nem az van, hogy jaj, milyen szörnyű volt ott a hegyen. Szörnyű volt, de inkább a hála van bennem, mintsem az elborzadás, hogy mibe engedett bele ott bennünket az Úr.

I. D.: Számomra utólag volt az egy nagyon nagy dolog, hogy Isten levezetett minket a hegyről, tehát terve van még az életünkkel. Akkor hármunkról gondoskodott, odatette a kezét és levitt minket a hegyről, mert még valamit akar velünk tenni. Ezt a közvetlen szeretetet nagyon-nagyon meg tudtuk élni ott, abban a helyzetben. Máig hat ránk az a tudat, ahogy úgy odamarkolt. Nagyon sokszor van ilyen érzése az embernek máskor is, de ez annyira közvetlen volt, hogy a testünkön éreztük. Máig hatalmas élmény.

F. A.: Az ember sokszor felteszi a kérdést, hogy mi az élete értelme, van-e értelme? Akkor mi nagyon pontosan, egyértelműen tudtuk, hogy a mi életünknek muszáj, hogy még értelme legyen, mert különben ott maradtunk volna. Ez számunkra vízválasztó volt. Nem véletlen, hogy az újjászületésre azt mondják, hogy az a második élet. Tényleg, szinte tapintani tudtuk, hogy egy új életet kaptunk.

Fekete Ágnes