Két női jelölt verseng egymással. Szeretné, ha harmadikként egy férfi is ringbe szállna?

Bizonyára izgalmas volna. Másrészt viszont kár lenne, ha az elnökválasztás erről a kérdésről szólna. Ezért talán jobb is, hogy ez a szempont jelen esetben nem játszik szerepet. A bizottság azzal, hogy két nőt jelölt, elvetette a kockát. Mindenképp nő lesz az utód.

Egy nő másképp fogja vezetni az egyházat?

Tapasztalatom szerint a nők jobban oda tudnak figyelni a másik emberre, arra törekszenek, hogy megértsék a másikat, mielőtt döntést hoznának. Fontos nekik, hogy mindenkinek jó legyen. Általában egyszerre több területet is képesek átlátni: a tényeket, az érzelmeket és a stratégiát. Ez persze kihat a vezetési stílusukra is.

A nők „mások”?

Igen. Az egyházban a nőkre és férfiakra együttesen van szükség. Kiegészítik egymást. A nőknek más a stílusuk, mások az érzéseik, a vágyaik, a képességeik – ebben bizonyára meghatározó szerepe van a társadalmi szokásoknak is. Nőként valószínűleg ezt is kicsit másképp látom.

Elnökként nagyobb mozgástere lesz. Mit tudna tenni az evangélium hirdetéséért egyre inkább szekularizálódó társadalmunkban?

Az elnöki tisztség mindenekelőtt pásztori szolgálat, melyben a szerepemet továbbra is lelkészként és lelkigondozóként képzelem el. Elérhető szeretnék lenni, ha az embereknek szükségük van rám. Még szorosabbra kell fűzni a kapcsolatot az esperesekkel, az egyházi hivatalok vezetőivel és a különböző munkaterületek vezetőivel. Ők azok, akik közvetlen kapcsolatban állnak az emberekkel egyházmegyei és gyülekezeti szinten. Erősíteném a szabályozott keretek közötti eszmecserét és az összehangolt kommunikáció lehetőségeit. Az elnök feladata elsősorban meghallgatni másokat. Meg persze prédikálni, hirdetni az Igét. Ez az, amit szenvedélyesen szeretek csinálni, szívesen tenném elnökként is. Ezenkívül nagy lehetőségek rejlenek a társadalmi döntéshozókkal folytatott rendszeres találkozásokban is, hisz velük közösen hordozzuk a társadalmi felelősséget.

Meghallják az emberek az egyház üzenetét?

Az a tapasztalatom, hogy az egyházra igenis odafigyelnek, mert „másmilyenek” vagyunk. Akár felszentelések alkalmával, akár kerekasztal-beszélgetéseken vagy épp fogadásokon, komolyan veszik a más távlatokban megfogalmazódó – de nem másik világból származó! – mondanivalónkat. Nálunk helye van olyan kérdéseknek, amelyek túlmutatnak a holnapon és a látható világon. Ha nem azt szajkózzuk, amit a többiek, akkor valódi esélyünk van arra, hogy nyitott fülekre találjunk. De ehhez őszintének és igaznak kell lennünk. Ha az ember frázisokat puffogtat, az veszélyes lehet.

Mit jelent Önnek az evangélium?

Az evangélium felemel és megszabadít. A szüleimtől ezt kaptam útravalóul: ha valahol meghunyászkodva és leszegett fővel kell járnotok, annak csakis az ember lehet az oka. Az evangélium szabadságot, elfogadást jelent. Amint vagy, úgy vagy nekem kedves és értékes – és épp ez ad nekem erőt a kibontakozásra, de arra is, hogy megváltozzam. Szabadság, szeretet, küldetés – nekem az az evangélium. Mivel becses vagyok Isten számára, ezért tudom én is minden embertársamat megbecsülni. Úgy, mint aki arra kapott elhívást, hogy a föld sójává és a világ világosságává legyen.

Miért fontos az egyénnek, de akár a társadalomnak is, hogy létezzen külön protestáns arculat?

Olyan ígéretből élünk, amely túlmutat ezen a világon és időn – amely azonban mégis a jelenvaló világ és a jelenkor örömeibe és szükségeibe helyez bele minket. Hitünk túláradó reménységet ad nekünk azon felül, amit itt a földön tapasztalunk. Ez erősíthet és bizalommal tölthet el bennünket, ugyanakkor kritikussá is tehet és felélesztheti bennünk a küzdő szellemet. Bizonyosságunk van afelől, hogy a dolgok nem csak az emberen múlnak. Jó cél felé haladunk, és ez semmivel össze nem hasonlítható erőt ad nekünk. Különben attól, ami a világban történik, bármikor elcsüggedhetnénk.

Milyen szalagcímeket olvasna szívesen öt év múlva a Vesztfáliai Egyházról?

Szívesen olvasnék olyan egyházról, amely sokszínűségét igazi lehetőségként tudja használni, és ezáltal a legkülönfélébb embereket tudja megszólítani. Olyan egyházról, amely végre öntudatosan beszél erősségeiről – miután gyengeségeivel behatóan foglalkozott. És egy olyan hálózatról, amelyben a felelősség sokak vállán oszlik meg – de nem koordinálatlanul, hogy mindenki a saját feje után menjen, hanem összehangoltan. És szívesen olvasnék olyan egyházról is, amely tudatában van elhívatottságának. Sok olyasmit teszünk, amit mások is, de mi más okból és más elhívatottsággal tesszük azt.

Például mit?

Szót emelünk az igazságosabb klímapolitikáért. Ezalatt nemcsak a teremtett világ megóvását értem, hanem az igazságos kereskedelem ügye melletti határozott kiállást is, a szegények érdekében. Manapság főleg azok szenvednek a klímaváltozás áldatlan következményeitől, akik a legkevésbé tehetnek róla. Vagy vegyük például a nők kérdését: ezzel kapcsolatban sem azért emeljük fel a szavunkat, mert mindenki ezt teszi, hanem mert Isten az embert férfivá és nővé teremtette. Egyházként is ezt a sokszínűséget kell leképeznünk, méghozzá a vezető posztokon is.

Mindenekelőtt mi lenne a teendője az egyháznak az elkövetkezendő években?

Elsősorban arra az erőre kell emlékeztetnünk az embereket, amelyből táplálkozunk. Ehhez meg kell erősítenünk mindazt, ami az istentisztelethez és az igehirdetéshez kapcsolódik, mert ez az az erőforrás, amely éltet minket, és amelyből minden társadalmi illetve politikai felelősségünk eredeztethető. Ennek egészen különböző megnyilvánulási formái lehetnek a nagy kulturális eseményektől a falusi istentiszteletekig. Szeretném, ha ebben is öntudatosabbak lennénk. Kell, hogy a lelkészek erre a területre is nagyobb hangsúlyt tudjanak fektetni, nagyobb időráfordítással és lelkesedéssel, nem csak utolsó erejükkel, rengeteg egyéb dolguk mellett.

Milyen szerep jut ebben az önkénteseknek?

Egyre inkább rá vagyunk utalva az önkéntesekre. De épp ez teszi szükségessé, hogy az ő irányításukhoz jól képzett és motivált főállású munkatársaink legyenek. Olyanok, akik igazán jók és lelkesek, ezáltal „meg tudják fertőzni” a többieket. Egyre inkább el kell jutnunk odáig, hogy a gyülekezeteinkben önkéntesek vegyék át azokat a feladatokat, amelyekhez jobban értenek, mint a főállásúak, s amelyekben lelkészeink sokszor csak felőrlődnek.

A lelkészek mellett mások is dolgoznak főállásban. Közülük sokakat nemrég leépítettek...

Kénytelenek leszünk alaposabban megvizsgálni, mely területeken nem tudjuk nélkülözni a főállású munkatársakat. Az ifjúsági munka biztosan ilyen, itt jól képzett szakemberekre van szükség, csakúgy, mint a tanácsadás, lelkigondozás és a diakónia területén. Egyházunk számára az lesz az egyik legnagyobb kihívás, hogy – csökkenő anyagi és személyi feltételek mellett – átgondoljuk, mi az, ami egyházként feltétlenül a mi feladatunk, és mi az, amit mások éppolyan jól el tudnak végezni.

Mit jelent ez az emberi erőforrással való gazdálkodásra nézve?

Ebben a tekintetben – főleg, ami a lelkészi állásokat illeti – nem minden működött jól az elmúlt években. Ezt tudjuk. Sok lelkész, akikre időközben ismét égető szükség volna gyülekezeti lelkészi státuszban, hosszabb távú kirendelt lelkészi szolgálatban dolgoznak, gyakran a lelkigondozás speciális területein. Jó munkát végeznek – mi pedig megszoktuk, hogy ez így van, és nem szeretnénk lemondani róla. Más a helyzet az ifjúsági munkában, a diakóniában és a szociális munkában. Itt jóval veszélyeztetettebb a főállású munkatársak helye. Ha leépítésre kerül sor, rendszerint elsősorban ehhez a területhez nyúlnak, ahol nem lelkészek dolgoznak. A leépítések eddig többnyire túlzottan is akörül forogtak, vajon ki az a szerződéses munkatárs, akinek könnyen felmondhatunk, ahelyett, hogy azt kérdeztük volna, kire van szükségünk a feladat jellegéből adódóan.

Hogyan képzeli a jövő lelkészeinek feladatát?

Úgy, hogy azt tegyék, amire képesítették őket és amihez értenek: igehirdetés, lelkigondozás, tanítás – a konfirmációs oktatásban is –, valamint az önkéntesek betanítása és támogatása.

És mi a helyzet a gyülekezeti ünnepségekkel, kirándulásokkal?

Ha marad rá idejük, csinálják. A gond inkább az, ha a lelkész belefullad az adminisztratív munkába, strukturális vitákkal tölti az idejét, egyedül szerkeszti a gyülekezeti hírlevelet vagy építkezéseken sürgölődik. Erre ott vannak az önkéntes és főállású laikus szakemberek.

Az Ön vezetése alatt több nő kerülne vezető tisztségbe?

Azt tapasztalom, hogy sok nő nem is törekszik vezető funkcióra. Egyszerűen túl mélyen elplántálták bennünk a rossz lelkiismeretet: ha gyerekeim vannak, nem vállalhatok még a munkámban is fokozott terheket... Hosszú távon ennek a tudatnak a megváltoztatására van szükség, ehhez viszont más keretfeltételek kellenek. Ezért szeretnék tenni.

Például mit?

Például szeretném elérni, hogy a lelkészi hivatalt részmunkaidőben is be lehessen tölteni. Ez nem is olyan egyszerű. A lelkészi hivatás különleges szolgálat, ahol teljes emberként és bármikor rendelkezésre kell állni. Hagyományosan az az elvárás, hogy a lelkész mindig legyen ott, ha szükségem van rá.

Mit gondol, hogyan kell párbeszédet folytatni a római katolikus egyházzal?

Helyi szinten már egészen sok minden lehetséges, és ez jól van így. Hivatalos szinten azonban néha érik az embert kijózanító tapasztalatok. Sokszor még akadályokba és falakba ütközünk. Természetesen továbbra is folytatni kell a párbeszédet, de a különbségeket is őszintén nevükön kell neveznünk. Mindig a keresztség közös értelmezésére hivatkozunk, pedig ennek katolikus oldalról nem is tulajdonítanak olyan nagy jelentőséget. A legfőbb probléma továbbra is az eltérő tisztség-értelmezésben rejlik.

És a közös úrvacsora?

Krisztus mindnyájunkat asztalához hív. Mi protestánsok ezt a meghívást adjuk tovább mindenkinek. Közös úrvacsorára azonban sajnos továbbra sem kerülhet sor, mivel a katolikusok tisztség-értelmezése ennek útjában áll. Tapasztalom, hogy ez a lehetetlen helyzet főleg a különböző felekezetű párok esetében okoz nehézségeket.

Hogyan képzeli el az iszlámmal folytatott párbeszédet?

Fontos az egymás iránti feltétlen tisztelet. A dialógus az együttélés miatt nélkülözhetetlen. Azonban erre is vonatkozik, hogy őszintének kell lennünk egymáshoz. Nem szabad úgy tennünk, mintha minden ugyanolyan lenne. A különbségeket nevükön kell nevezni. A kérdést, hogy vajon ugyanazt az Istent imádjuk-e, nyitva kell hagyni. Azért vélem úgy, hogy nem lehetséges közösen imádkoznunk, mivel nem tisztázott, azonos-e az imáink címzettje.
Ám mindez nem akadálya annak, hogy a másik vallást is teljes értékű vallásnak fogadjam el. A közös együttélésre nézve fontosnak tartanám, hogy még inkább foglalkozzunk azzal a kérdéssel, melyek azok a félelmek, amelyek elválasztanak bennünket és előítéleteket szítanak.

Ön negyvennyolc éves – elődeihez képest meglehetősen fiatal...

Ez igaz, és szerencsés kiinduló helyzetként élem meg: még elég fiatalnak, fittnek és erősnek érzem magam, de már gyűjtöttem némi tapasztalatot is. Néha kicsit sajnálom, hogy összesen csupán tizenkét évig szolgáltam gyülekezeti lelkészként. Elnökként ettől a területtől persze megint távolabb fogok kerülni. Másfelől az elnöki tisztség nem a nyugdíj előtti utolsó állomást jelenti számomra. Kifejezetten vonzónak találom a gondolatot, hogy abban az egyházban, amelyet elnökként egy kicsit én is alakíthatok majd, később újból gyülekezeti lelkész legyek.

Úgy érzi, készen áll a nagy feladatra?

Igen! A siegeni egyházmegyében eltöltött évek jó iskolát jelentettek számomra.

Miért, mit adott Siegen?

Siegen egész más, mint amilyen kép az emberekben erről a vidékről él. Vesztfália többi részéről nézve Siegen a peremvidéken fekszik. Valójában benne vagyunk a sűrűjében: Észak-Rajna-Vesztfália és Hessen között. Köln és Frankfurt is közel van. Meg aztán ott van nekünk a pietizmus, a virágzó egyetemünk, az acélmunkások és a polgári értelmiség, a Kelet-európai bevándorlók, égető szociális kérdések, kiterjedt diakónia, két mecset, három kórház... Itt tanultam meg tisztelni és egymással összehangolni a legkülönfélébb irányzatokat és hagyományokat.

Hogyan jellemezné vezetési stílusát?

Integráló és moderáló. Ha megbántok valakit, mert fejjel megyek a falnak, abból semmi hasznom nem származik. Nem rejtem véka alá a véleményem, de van, amikor tudni kell kompromisszumokat kötni. A jó vezetés titka többek között, hogy nem kell körömszakadtáig ragaszkodni a saját álláspontunkhoz.

Fogja tudni érvényesíteni az akaratát?

Biztosan. Persze amikor Alfred Buss (a jelenlegi elnök, kétméteres ember – a szerk.) belép egy terembe, mindenki egyből észreveszi, hogy „ott van”. Nekem ehhez előbb ki is kell nyitnom a számat. De tapasztalatom szerint, ha az ember jól felkészült és erős érvei vannak, alázatos, de határozott is egyben, akkor természetes tekintélyt vív ki magának. Így nem kell állandóan előretülekedi és hangsúlyozni, hogy „én vagyok a főnök”.

Honnan meríti az erőt és az egyensúlyt?

Jó fogódzó ebben keresztelési igém: „Áron vétettetek meg, ne legyetek embereknek szolgái”. Ez megvéd a túlzott elvárásoktól. Utamon a konfirmációi igém is elkísér: „Avagy nem parancsoltam-é meg néked: légy bátor és erős? Ne félj, és ne rettegj, mert veled lesz az Úr, a te Istened mindenben, a miben jársz.” Az egyensúlyt pedig a művészetben, irodalomban és a zenében találom meg.

Csellón is játszik...

Szeretem a zenét. Kiskorom óta sokat énekeltem kórusban, ahol a társaság is mindig fontos volt számomra. Amikor csak időm engedi, csellózom trióban is, egy hegedűssel és egy zongoristával közösen, és néha egy alkalmi zenekarban is játszom. De azért mást is szeretek, pl. Grönemeyert, a BAP-ot, Udo Lindenberget - és az igazán jó jazzt... 

Hogy áll a sporttal?

Nagy a mozgásigényem. Gyakran kocogok az erdőben – na jó, inkább hasonlít távgyaloglásra, de a lényeg, hogy kiszellőztessem a fejemet.

Mondja meg őszintén: tulajdonképpen ki vezeti a Vesztfáliai Egyházat?

Sokan közös erővel, mindenki a maga területén, a rábízott feladatkörben. Elnökként számomra nem az a kérdés, hogy kinek az akarata érvényesül, hanem az, hogyan birkózunk meg együtt a feladattal.

Annette Kurschus-szal Wolfgang Riewe, Anke von Legat és Gerd-Matthias Hoeffchen beszélgetett. Fordította: Schmidt Zsuzsanna