Szabó Imre 1891. április 10-én született Somorján, Pozsony vármegyében. Édesapja, akinek nevét kapta, a szülőfalujának református lelkipásztora volt. Végh Ilonával kötött házasságából három gyermeke született, közülük Irén 1919-ben meghalt, István tanító lett, majd igazgatóként dolgozott Veleméren. A korán félárvaságra jutott Szabó Imre és testvére, István a csallóközi birtokról nyaranta édesanyjuk Negyeden szolgáló lelkipásztor testvéréhez mentek vakációzni, ahol tehetségüket gyarapító szellemi impulzusokban is részesültek.

A pápai gimnáziumi és teológiai évek során az irodalomhoz kapcsolódó képességeit kamatoztatva Szabó Imre aktív szerepet vállalt, majd két évig elnöki feladatokat is betöltött a Főiskolai Ifjúsági Képzőtársulatban. Ugyanebben az időben részt vett a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség által megszervezett konferenciákon, és 1913-ban Felsőszelinen személyesen is találkozott az élő Krisztussal.Lelkészi vizsgáját 1916. szeptember 14-én tette le, jeles eredménnyel. Tanulmányai befejezése után segédlelkészi időszak következett az életében Pápán, Révkomáromban, Bodajkon és Budapesten, a Kálvin téri gyülekezetben. Hitéletét naplóként rendszeresen írt imafüzeteiben is megvallotta, amelyet 1914-től 1952-ig vezetett. Révkomáromból 1916-ban tanulmányútra indult Baselbe, ahol új teológiai irányzatokkal ismerkedett meg. A svájci képzést követően 1917-ben a dunántúli Bodajkon helyettes lelkészként szolgált, majd 1918-ban felkerült Budapestre. A Kálvin téri segédlelkészi szolgálatot követően a Lorántffy Zsuzsanna Egyesület lelkipásztori állását töltötte be 1918. szeptember 1-től. Az itteni szolgálata alatt az egyesület Olajág című újságját is szerkesztette.A Budapesti Református Egyházközség Szabó Imrét 1921. január 1-jén megbízta a tisztviselőtelepi gyülekezet szervezésével. A proletárdiktatúra következtében az egyházban tanácstalan helyzet állt elő, nem folytak a hitélethez kapcsolódó tevékenységek, az egyházi vezetőség nem találta fel magát az aktuális helyzetben.

Szabó Imre az egyházi élet újraindítását kívánva elősegíteni 1919 novemberében röpiratot fogalmazott meg „Reformátusok, mit csináltok?" címmel, amelyet neve feltüntetése nélkül advent első vasárnapján közreadott. Többek között a fasori református templom kapujára is sikerült kifüggeszteni még a délelőtti istentisztelet előtt. Az 1922. év nyarán két hónapos tanulmányutat tett a hollandiai református egyház megismerése érdekében, ahol a kálvini hitelveket életformaként gyakorló gyülekezeteket látogatott meg.

A Budapest-Fasori Református Egyházközség vezető lelkészeként

A Fasori Református Gyülekezet Kovács Emil (1868-1922) templomépítő lelkész halála után Szabó Imrét választotta az egyházközség élére. A fasori templom tízéves fennállásának évében, 1923-ban július 17-én Szabó Imre életének örömteli eseményét, házasságkötési istentiszteleti alkalmát kísérte nagy érdeklődés a gyülekezet körében. A zsúfolásig megtelt templomban Ravasz László igehirdetését követően tett életre szóló fogadalmat. Az ifjú lelkipásztor felesége a kolozsvári származású Tamás Éva lett.

A gyülekezetépítés megkezdése a református hitéletet vallók lélekszámának felmérésével kezdődött el, amelyet egy tízenkét kérdést tartalmazó egyháztagsági törzslap kitöltése eredményezett. Ebben a munkában hetven-nyolcvan munkatárs vett részt, segítséget nyújtva a lelkipásztornak a 4000-5000 család megkeresésében. 1923 év végére 3100 kitöltött kérdőív lelkészi hivatalba. A gyülekezetet felmérő munka átnyúlt az 1924. évre is. Ekkor már lehetőség nyílt lakhely szerint felosztani a híveket, és statisztikai következtetéseket is megfogalmazni.Szabó Imre az 1925. február 1-jén tartott parochiális egyháztanácsi gyűlésen olvasta fel az 1924. évről szóló lelkipásztori jelentését. Ez a számvetés azért kap kiemelt fontosságot, mert egyszerre számadás a lelkész és egyben az egész gyülekezet előző évi életéről, másrészt a parochiális kör teljes területén az előző másfél évben végzett felmérésről történő beszámoló is.

Szabó Imre kritikai észrevételei között az alábbi gondolatokat jegyezte fel: „Vannak presbiterek, akiket 2 év alatt egy ülésen sem láttam, az Úr asztalánál annál kevésbé. Ilyen viszonyok között az egyházfegyelmet önmagunkon kell elkezdenünk." A lelkipásztor 1924. évi kiemelt feladatának a gyülekezet területén élő hívek életét jól ismerő családlátogató hálózat megszervezését tartotta. Szabó Imre 1925-ben több tematikus, úgynevezett „sorozatos" prédikációt is elmondott, például: A Sátán, mint a tradíciók őre. A Sátán, mint a szabadság zászlóvivője. A Sátán harca Jézus ellen. Ez év őszén Szabó Imre összehasonlító előadást tartott Kálvin János és a jezsuita rend alapítója, Loyolai Szent Ignác életéről. Nagyobb nemzeti ünnepek alkalmával a magyar nép történelmének bemutatását teológiai keretbe foglalva tartott megemlékezéseket.

A családlátogatások és szeretetvendégségek által közvetlenebb kapcsolat alakult ki a lelkész és a gyülekezeti tagok között. A presbitereknek a gyülekezeti élet szervezésébe való aktívabb bevonása érdekében presbiteri konferenciákat és különböző továbbképzési ehetőségeket szervezett. Az 1926-os év a Julianna Református Általános Iskola megnyitása miatt volt nevezetes a fasori egyházközség életében. Ugyanebben az évben „Mi Atyánk" címmel nyomtatásban megjelentek Szabó Imrének az 1926. októberi és novemberi hónap folyamán elmondott igehirdetései a jézusi imádságról.

Írói képességét kamatoztatva 1925-ben elvállalta a Budapesti Református Egyházközség közlönyének szerkesztését, amely során több lelkésztársával is együtt dolgozott. A Fasorba kerülése után szinte „gyülekezeti lappá" fejlesztette a Budapesti Református Egyházközség újságját, az Egyházi Értesítőt, amelybe rendszeresen írt vezércikkeket. 1925 őszén már 6000 példányban jelet meg. Ennek szerkesztését, megszaporodott szolgálatai miatt, már két év múlva, 1927-ben átadta Göde Lajosnak, aki előzőleg az egyházi események megírása által járult hozzá az újság színvonalasabbá tételéhez. Szabó Imrének 1928. december 1-jén jelent meg „Ímé, a magvető kiméne vetni" című két kötetből álló prédikációgyűjteménye. A lelkipásztor műve az 1918 és 1928 közötti igehirdetéseiből és előadásaiból ad válogatást.

Az egyházszervező

Szabó Imre nemcsak a fasori gyülekezet lelkészeként végzett áldott szolgálatot a Magyarországi Református Egyházban. Nevéhez fűződik a Budapesti Református Egyházmegye megalapítása, amely egy csaknem 150 éves folyamatnak a fordulópontja volt. Ehhez fogható esemény csak magának a Pesti Református Egyházközségnek a megalapítása volt 1796-ban.A fővárosi reformátusok vezetői, a lelkészek és gondnokok sokáig, az 1880-as évekig úgy gondolták, hogy Pestre és a főváros elővárosaiba települő reformátusoknak kell a kapcsolatot az egyházközséggel keresni, és nem fordítva. A XIX. század végén, a XX. század elején, amikor szükség lett volna Budapest különböző, egymástól távoli pontjain új egyházközségek alapítására, ezt anyagi érdekből sem támogatta a Pesti Református Egyházközség vezetése.

A XX. század elején, amikor a fővárosban új templomot építettek, annak körzetében létrehoztak egy parochiális kört, amelynek az élén egy-egy lelkész és gondnok állt, akiknek munkáját a parochiális tanács segítette. Egy-egy parochiális kör jogköre azonban jóval alacsonyabb volt, mint egy önálló egyházközségé.A XX. század hajnalán, 1906-ban tervszerűen felosztották a főváros területét parochiális körzetekre, majd a következő évben, 1907-ben Kálvin téri templomszékhellyel létrehoztak egy száztagú presbitériumot, amelybe lélekszámarányosan delegáltak tagokat. 

Tizenhárom évvel később, 1920-ban új működési szabályzatot alkotott a Pesti Református Egyházközség. Ekkor még az „egységben az erő" fő elv érvényesült, de már újrarendezték az egyházrészek határait, és hat nagyobb jogkörrel rendelkező „rendes" parochiális kört és három missziói kört hoztak létre. Ravasz László püspök, miután befejezte egyházkerületének pontos felmérését,1928. november 10-én a Dunamelléki Református Egyházkerület közgyűlésén ismertette a hetedik püspöki jelentését. A generális vizitáció során utolsóként látogatta meg 1928-ban a Pesti Református Egyházmegyét, amelyhez 200 000 református tartozott, ebből 100 000 a fővárosban élt.

Ebben az egyházmegyében többen élnek, mondta, mint öt másik egyházmegyében (Baranyai, Solti, Tolnai, Vértesaljai, Somogyi) együttvéve. A püspök felhívta a figyelmet, hogy míg a fasori parochiális körhöz annyi ember tartozik, mint ötven baranyai egyházközséghez, ahol a kis gyülekezetek mindegyikének önálló lelkészük van, addig a Fasorban egyetlen lelkész, Szabó Imre szolgál pár segéd-lelkésszel. A fővárosban folyamatosan növekszik a reformátusok lélekszáma, a külvárosokban új „munkásgyülekezetek" alapítására lenne lehetőség.

Ravasz László beszédének hatására 1928 végén a Budapesti Református Egyházközség száztagú presbitériuma először foglalkozott az egyházközség parochiális köreiből önálló egyházközségekké formálásának lehetőségével. A következő év első felében az egyházrészek vezetősége is megtárgyalta az önállósulás kérdését, és megbíztak felelősöket az átszervezési munkálatok végzésével. Miután az egyházrészek támogatólag megtárgyalták az önálló egyházközségek alapításának ügyét, a kérdés újra a központi presbitérium elé került. Itt szintén támogatásra talált a Budapesti Református Egyházmegye megalapításának kérdése.

Az egyházmegye megalakulásának ügyét a 1928-ban ülésezett IV. Budapesti Zsinat határozata (I. törvénycikk 20. paragrafusa) is támogatta, amely a 10 000 főnél nagyobb egyházközségek megosztásáról szólt. Ezt követően újabb pár évnek kellett eltelnie, amíg 1931 nyarán a Budapesti Református Egyházközség presbitériuma ebben a kérdésben döntő határozatot hozott. Benedek Zsolt konventi tanácsos, az új egyházmegye szabályzatának megalkotásával megbízott előadó tett javaslatot az új szervezeti felépítésről. Ekkor hangzott el Szabó Imre ismertetése az egyházmegye területi határairól. A fasori lelkipásztor a református gyülekezeti elvet vette irányadónak: lelkipásztori gondozás szempontjából elérhető és áttekinthető egyházközségek létrehozása a cél, amelyek viszont anyagilag életképesek tudnak lenni.

Az új egyházmegye belső egyházközségi határai lehetőleg ne sértsék az addig kialakult egyházrészi határokat. Határozat született öt új anyaegyházközség és két missziói egyházközség létrehozásáról (Külső-Józsefváros, Baross tér). Az új megalapítandó egyházmegyébe kérte felvételét az Óbudai Református Egyházközség is. A Dunamelléki Református Egyházkerület közgyűlése 1931. november 14-én tárgyalta, és támogató döntést hozott a Budapesti Református Egyházmegye megalapításáról. Az új egyházmegye 1932. január 6-án tartotta alakuló gyűlését, a kultuszminiszter, több államtitkár a főpolgármester és az evangélikus, unitárius egyházak vezetőinek jelenlétében.

Az új egyházmegye esperesévé Szabó Imrét választották. Ő hamar hozzálátott a főváros reformátusságának újjászervezéséhez, a lelkiektől az anyagiakig, a presbiterneveléstől az adóreformig. A németországi tanulmányút tapasztalatait kamatoztatva kidolgozta az egyházmegyei adóreformot, amelyet az egyházmegye 1934-ben elfogadott. A székesfőváros „kegyúri" szolgáltatásainak elnyeréséért az esperes már megválasztásának évében felemelte a hangját. A főváros közgyűlésének bizottsági tagjaként aztán 1934. november 9-én kérte a közgyűlést a segélyezésben való részesülés elhatározására. „...a 125 000 lelket számláló 15 egyházközséget alkotó és 9 templommal rendelkező Budapesti Református Egyházmegyének nélkülözhetetlenül szükséges új templomai építésére az 1932. évben benyújtott és a 33-1933. sz. közgyűlési határozattal a polgármester úrnak javaslattételre kiadott memorandumban foglalt kérelmét az 1868. évi LIII. te. alapján a székesfőváros kegyúri szolgáltatásokra, a fokozottan mutatkozó szükségletekre és az igazságos arány megteremtésére tekintettel elfogadja és a terv bevett építendő református templomokat tíz egymásután következő évre évi 125 000 pengő templomépítési külön segélyben részesíti az 1935. évtől kezdődően."

Évek elteltével aztán kölcsönös megnyugvás jegyében rendeződött a segélyezés kérdése, és több református templom is felépülhetett a
székesfőváros támogatásával. A hitoktatás érdekében állandó munkacsoport létrehozására törekedett, a feladatra alkalmas lelkészeket próbálta a fővároshoz kötni. Évről évre növelte a díjleveles hitoktatók számát, és igyekezett őket a gyülekezeti munkába is bevonni. Ösztönzésére a Kálvin téri templomban az egyetemi hallgatók részére rendszeres istentiszteleti alkalmakat kezdtek tartani. Az egyházmegye idővel egy önálló egyetemi lelkészi állást is megszervezett. Szabó Imre az írott betűt is az evangélium szolgálatába helyezte. Az eddig magánvállalkozásban lévő vallásos, illetve egyházi lapok késztetést adtak arra, hogy a Budapesti Református Egyházmegye közgyűlése 1933-ban hivatalos lapjának fogadta a Református Élet hetilapot, amely 1934 és 1944 között jelet meg.

Az 1930-as évek virágzó fasori gyülekezeti és iskolai élete

A fasori gyülekezet teljes jogú anyaegyházközséggé 1932. január 1-jével vált, Budapest-Vilma királyné úti Református Egyházközség néven. Szabó Imre esperes-lelkipásztor ösztönzésére az egyházközség saját újságot adott ki 1932 és 1948 között Fasori Harangszó címmel. Ettől az évtől, 1932-től lett az egyházközség főgondnoka Tasnádi Nagy András (1882–1956), akivel Szabó Imre az 1930-as években jó munkatársi viszonyt alakított ki. Amit jól példáz, hogy 1936-ban Tasnádit választották a Budapesti Református Egyházmegye gondnokává.

Szabó Imrének kapcsolata Tasnádi Nagy Andrással a II. világháború éveiben politikai, humanitárius és magánéleti kérdésekben alkotott erős ellentétek miatt megromlott.A következő évben a fasori gyülekezet az esperes-lelkipásztor javaslatára saját pecsétet, címert választott, amelyre a Mózes második könyvében leírt égő csipkebokor rajza került. Az egyházközség számára az 1930-as években a legfontosabb változást jelentette, hogy 1938-ra megszervezésre került a második lelkészi állás, amelyre Dobos Károly (1902-2004)kapott meghívást. Dobos gyülekezeti szolgálatba állásával Szabó Imre erejének jelentős részét esperesi feladataira tudta fordítani, de így is minden második évben vállalta, hogy a konfirmációs vizsgára felkészíti az egyházközség ifjait.

A második világháború nehéz évei

A Budapesti Református Egyházmegye a világháború alatti években nagy építkezésbe fogott, és megépítette a Lónyay Utcai Református Gimnázium monumentális épületegyüttesét. Szabó Imre fő feladatának tekintette a korszerű iskola megvalósítását, és ezért minden idejét és kapcsolatát bevetette, hogy a nehézségek ellenére befejezzék az építkezést. Az anyagárak emelkedése miatt az eredetileg tervezett költségnél 50%-kal többe került az épület. A magyar állam és a székesfőváros adott 40 000-40 000 pengő adományt, de így is 700 000 pengő hiány maradt fenn. Az országos gyűjtésnek köszönhetően 1943. október 31-én ünnepélyes keretek között sor került az épület átadására.

Szabó Imre a Budapesti Református Egyházmegye közgyűlésén 1944. június 16-án a félévet értékelő jelentésében részletesen kitért a fővárost és az egyházmegye híveit ért megpróbáltatásokra. Elmondása szerint a hívek jelentős része vidékre menekült, az iskolákat április közepén bezárták, a konfirmációi és hittan-előkészítés elmaradt, a bibliaórák és más vallási alkalmak megtartása is időnként nehézségekbe ütközött.

Az április óta egyre gyakoribbá váló bombázások következtében a templomba járók száma csökkent, a Baár-Madas Református Leány
Gimnázium és a Julianna Református Elemi Iskola épületében hadikórház működött, a Skót Misszió iskolájában zsidó munkaszolgálato-
sok kerültek elhelyezésre, a Lónyay utcai gimnázium egy részét hadiüzemi irodai helyiségek céljára foglalták le. A pünkösd előtti héten az evangélikus gyülekezetekkel közösen Budapest harminckét protestáns templomában megtartották az egyhetes evangelizációs alkalmakat, amely a tékozló fiú példázatát vette alapul.

A jelentés végén Szabó Imre tiltakozását fogalmazta meg a zsidók gettóban való elkülönítése és a deportálások ellen: „...Ma minden hivatalos nyilatkozatában és tagjaiban keresztyén és nemzeti kormányzathoz emeljük kérő szavunkat, hogy a zsidókérdést, melyet meg kell oldani, a keresztyén államban keresztyéni alapon oldja meg. Vegyen igénybe vagyont és munkaerőt. Hiszen, ha a legdrágább: az ifjúság élete a haza oltárára kerül, hogyne kellene érte mindet odaadni, ami mulandó. De szüntesse meg azt a rémületet, ami ma már a nemzet lelkében tesz kárt s elhíresztelésével az emberiség lelkiismerete előtt a magyar néven bosszulja meg magát. Hallgasson a kormány az egyház kérő szavára! Aki politikailag veszélyes, azt tartsa őrizet alatt. Öregekhez, betegekhez, asszonyokhoz és gyermekekhez legyen kíméletes és a megkeresztelt egyéneket ne különítse el és szorítsa vissza a zsidóságba.

Keresztyén államban a keresztyén egyháznak hangot kell adni a lelkiismeret szavának, mert különben méltatlanná válik az Isten igéje hirdetésére. A keresztyén államnak hallgatni kell az egyház szavára, amint a keresztyén egyház is szív szerint engedelmeskedik a keresztyén állam törvényeinek. A nemzet belső harmóniája csak így van biztosítva..."

A nyilasok hatalomátvétele után a fasori egyházközség élete is megváltozott, a zsidó és keresztény házastársakat egymástól szétválasztották. A zsidó feleknek a számukra kijelölt helyre kellett vonulniuk. A Julianna iskolában a II. világháború ideje alatti bombatalálat után az oktatást az 1943–44. tanévben be kellett fejezni. Ide rendezkedett be a katonai kórház, mely 1944. október közepén itt is maradt. Szabó Imre lelkipásztor ekkor felkereste a svéd nagykövetséget azzal a kéréssel, hogy az iskola épülete kerüljön svéd védnökség alá. Így sikerült az alagsorban kialakítani egy helyiséget, amely a zsidó gyerekek rejtekhelyéül szolgált. Menedéket nyújtott továbbá családok és felnőtt zsidók számára, de hadifogoly katonák is elbújhattak itt. A bújtatások miatt a háború végéig számítani kellett a nyilas razziákra, és időnként retorziókra is sor került.

Az üldözöttek mentését nehezítette, hogy Jánosi Dezső, a fasori gyülekezet egyházfija a Nyilaskeresztes Párt tagjaként bármikor jelenthette az általa észlelteket. Szabó Imre 1944. október 18-án Balatonboglárról családját hazahozta Budapestre, így az egyre súlyosabbá váló helyzetben már együtt tudtak az Úrhoz fohászkodni. Dobos Károly a Bajza utcai szolgálati lakása alatti pincében bújtatott több zsidót, katonaszökevényt és politikai üldözöttet. Az 1944. évi karácsonyi istentisztelet alatt kint az utcán dörögtek az ágyúk. 1945. január 1-jén megsérült a templom hátsó részén a vízcsatorna, és találat érte a tornyot, aminek következtében egy leszakadt kő a templom palával fedett részére esett, és ott lyukat vágott.

Január 2-án a legerősebb légitámadás érte Budapestet, a templom üvegablakából hármat behorpasztott. Aznap a harcok közepén fél kilenckor és tíz órakor is tartottak istentiszteletet, ahol az utóbbin Szabó Imre Dobos Károly helyett szolgált, aki a nagy harcok miatt nem tudott eljönni az alkalomra. A 61. zsoltár 1–6. versei alapján „szárnyaidnak árnyékában" címmel kaptak biztatást a hívek a nehéz percekben. Az ostrom során, 1945. január 3-án este a templom kertjében a németek elesett katonákat temettek el. Január 6-án a három német katona sírját társaik katonai keresztekkel jelölték meg, amelyet követően Szabó Imre a Miatyánk és egy áldás német nyelvű elmondásával rövid temetési szolgálatot végzett, megadva ez által az elesett német katonáknak is a végtisztességet.

Aznap este egy újabb találat érte a templomot, a keletkezett tűz a tetőzetet veszélyeztette. Szabó Imre családja és a szomszédok segítségével megtalálta a tűzfészket, és gyors közbeavatkozásukkal megelőzték a tűz elterjedését. A történteket követően a lelkipásztor szívében a következő hálaadó imádság fogalmazódott meg: „Atyám, a te házad nem lett tűz martaléka, s a megmentésében engem is eszközül használtál. Áldassék szent neved őrökké e templomban! Sokan találják meg benne az Életet, a Tebenned való életet, mert csak az az élet. Ámen." A nagy harcok miatt 1945. január 14-én elmaradt a vasárnapi istentisztelet. Ez a templom történetében egyedüli ilyen vasárnapi alkalom volt.

A következő vasárnap, január 21-én már megtartották az istentiszteletet, amelyen a hívek a körülményekhez képest szép számmal vet-
tek részt. Szabó Imre Noé történetét vette prédikációja témájának. A templom tetejének helyreállítására 1945 februárjában már megtörtént. A II. világháború alatt megmentettek nevében Frenkel Andor és Busa Józsefné Frenkel Márta 2002-ben emléktáblát készíttettek Szabó Imrére emlékezve. Az izraeli Jad Vasem Intézet 1994-ben Dobos Károlynak és feleségének, 2003-ban Szabó Imre esperesnek, feleségének és Éva lányának a „Világ Igaza" kitüntetést ítélte oda.

Szabó Imre utolsó fasori szolgálati évei

Ravasz László utóda, Bereczky Albert (1893-1966) Dunamelléki püspök a politikai hatalom elvárásának eleget téve 1950. december 12-én kiadta a Testvéri Izenet című körlevelét, amelyben leírta: „A régi, nemegyszer évtizedes megszokásban gyökerező és a beletartozókra sok áldást jelentő együttlét, az ú. n. közösség egészen bele kell épüljön a »test«-be, a magyar református egyház szerves és szervezett életébe. Nem maradhat meg tehát semmiféle formában feloszlott egyesületek volt tagjainak külön összejövetele, vagy bárminő külön munkája."

A körlevél által a lelkészek felszólításban részesültek, hogy a hagyományos gyülekezeti alkalmakon kívül számoljanak fel minden más közösségi együttlétet. Az 1950-es évek elején elkezdődtek a politikai okokból végrehajtott kitelepítések. A fasori gyülekezet több tagját is érintette az állami szervek által végrehajtott intézkedéssorozat. A vidékre kerültek nehéz helyzete indította Szabó Imre javaslatára a híveket, akik élelmiszercsomagokat állítottak össze és juttattak el a rászorulóknak.

Az egyházi vezetés 1951 végén Szabó Imre esperes iránt kifejezte bizalmatlanságát, amelyet személyes megbeszélés alkalmával, az évek során összegyűlt sérelmek felsorolásával támasztottak alá. Az Állami Egyházügyi Hivatal akaratát képviselve 1951. november 26-án a Dunamelléki Református Egyházkerület vezetői a következőképen szóltak Szabó Imréhez: „Kiss Roland odahajolt hozzám és azt mondta, le kell mondanod egyházadért, és nekünk is szükségünk van rá, hogy lemondj, a mi tekintélyünkért, mert mi vállaltuk, hogy elintézzük lemondásodat. Bereczky bejövet újból hangoztatta, hogy az egyház érdekében teszem, ha lemondok... Mindenképpen rajta voltak, hogy kiszorítsanak belőlem egy beleegyezést."

Családjára gondolva Szabó Imre esperes kénytelen volt engedni a nyomásnak, elfogadta, és elindult a számára Istentől kijelöltnek tekintett útra. 1951 végén lemondásra kényszerítették Szabó Imrét nem csak az esperesi, hanem a fasori lelkipásztori tisztségéről is, a gyülekezet és a presbitérium hiába állt ki mellette egy emberként. A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Buj községbe helyezték lelkipásztornak. 1952. január 1-jén naplójában így fogalmazott „Édesatyám, nem félek elindulni, mert a kezed fogom. Azt mondtad ezen a reggelen háromszor is, hogy »a világon nagy nyomorúságom leszen«, »nem nagyobb a szolga az ő uránál« s azt is: »ti szomorkodtok, mint az asszony, mikor szül, mert eljött az ő órája«. De azt is ígérted: »A ti szomorúságotok örömre fordul.« Hadd maradhassak meg abban, amire eljuttattál. "

Buji szolgálatát 1954 év adventjéig folytatta. Betegsége miatt befeküdt a debreceni klinikára, ahol megműtötték, de már nem tudott felépülni. 1955. január 27-én hunyt el. Az óbudai temetőbe legalább ötezer ember kísérte utolsó útjára a szeretett lelkipásztort, esperest. Barátja, Ravasz László volt püspök végezte a temetési szertartást a János evangéliuma 14,16−19. versek alapján. „Én élek és ti is élni fogtok" hangzott el mindenki számára a vigasztaló Ige.

Millisits Máté