Ha a magyar református identitásról beszélünk a Reformáció után közel 500 évvel, akkor véleményem szerint alapvető mindenekelőtt arról a közösségről számot adni, amelynek a történeti léte előfeltétele annak, hogy egyáltalán mai magyar református identitásról beszélhessünk.

Magyarán, ez a közösség, mielőtt bárki is közülünk református öntudatra jutott volna, már előzetesen létezett. Ezért számomra evidencia, hogy nem tudok úgy a magam reformátusságáról sem vallani, hogy ne valljak arról a közösségről, amely nélkül, mint református, nem is létezhetnék. Mindig csodálkozom azokon, akik lekicsinylően úgy beszélnek olykor némely református felebarátunkról, mint akik „csak” beleszülettek a reformátusságba. Én inkább azt mondom, hál’ Istennek, volt mibe beleszületni… Volt már előzetes közösségi hit, volt már előzetes közösségi tudás, volt már előzetes közösségi életforma. Mi más ez, ha nem Isten már eleve kiválasztó, elhívó és elrendelő végzésének és gondviselésének a jele?

Jól ismerem én ennek a református történeti folyamatnak a belső ellentmondásait. Történeti rétegzettségét az ortodoxiától a liberalizmusig, a pietizmustól a historizmusig, a puritanizmustól az ébredési mozgalmakig, a racionalizmustól az Ige teológiájáig. Jól ismerem én az ebben a folyamatban megjelenő hittudatok sokféleségét, a hitvallásosságtól a kulturális keresztyénségig, az egyházias reformátusságtól a népszámlálási reformátusokig, a bibliás reformátusoktól a homályos érzelmi kötődésű reformátusokig. Jól ismerem én ennek a történeti folyamatnak a felemelő, és ma is erőt adó hitvallásos mozzanatait, de következetlenségeit, hazugságait és hűtlenkedéseit is. Mégis, ha ízekre szedjük is történetileg és teológiailag, mint ahogyan tudományos elemzésekben kell is, ez a történeti közösségi folyamat akkor sem esik darabokra, hanem meglepő ellenállást mutat. Minden belső ellentmondásossága, sőt belső feszültségei ellenére is ez a folyamat egységes tudott maradni. Ha ez nem így lenne, ha nem lenne mögöttünk közel félévezredes történeti közösségi folyamat, akkor ma nem beszélhetnénk magyar reformátusságról. A magyar reformátusság nem esett szét és nem szűnt meg. Ugyan már, mi más, ha nem ez, a már eleve meglévő belső egység tette egyáltalán lehetővé a magyar reformátusság nagy találkozóját azon az emlékezetes május 22-én, Debrecenben?

Van itt tehát egy történeti közösség, amely több mint teoretikus tudás, mint fogalmakba zárható identitás. Csak el kell menni egy református templomba, együtt kell énekelni, Igére figyelni, úrvacsorát venni, imádkozni. Részt kell venni, nem kívül maradni. S akkor az ember átéli, mit jelent reformátusnak lenni. A református identitás nem fogalmi absztrakció. A református identitás történik. A gyülekezetben. (Természetesen, mint tudjuk, létezik egyfajta egyháziatlan, kulturális reformátusság is, ám ez a réteg aligha létezhetne, ha nem lenne mögötte a gyülekezetekben élő Magyar Református Egyház.) E nélkül a református identitásról való beszéd nem több, mint látványos, de valójában üres fogalmi absztrakció. A református identitás önmagában nem létezik. Csak a gyülekezetben valósul meg.

Számomra tehát a református identitás alapvetően és meghatározó módon áthagyományozott közösségi életforma. S reformátusnak lenni számomra alapvető és meghatározó módon részvételt jelent ebben az áthagyományozott közösségi folyamatban.

Öntudatra ébredésem, azaz megtérésem a református hagyományban nyilvánvalóvá tette számomra, hogy ez a történet minden látszólagos ellentmondásossága ellenére a Jézus Krisztus történetében egyszer s mindenkorra nyilvánvalóvá vált igazságra nyúlik vissza, s ekként túlmutat önmagán.

S ez a közösségi történet, immár nem úgy jelenik meg a számomra, mint a történelem egyik feledhető és átmeneti epizódja, hanem, mint az egyetlen, igaz és igazi értelemadó háttér, az Anyaszentegyház története. Az Anyaszentegyházé, amely ugyan az emberi történetben tapasztalható (nincs az Egyház számára elkülönített történelem, az Ige testté lett), s így szükségszerűen magán hordozza az emberi történelem nyomorúságait, de amely mégis meghaladja az önmagában vett emberi történet zártságát, s az ember számára az Ige és a Szentlélek által magának a történeti időben megvalósuló emberi létnek az értelmét és végérvényes jövőjét teszi nyilvánvalóvá.

Ezért az Egyházat, noha történeti-idői kiterjedése is van (s ez egyáltalán nem mellékes körülmény, mert ez azt jelenti, hogy az Egyház az emberre nézve van), sohasem történetének régisége igazolja, hanem az Ige igazsága.

Igen, az Ige igazsága az emberi sorsról és a világról, életről és halálról, a kezdetekről és a végről. Mindarról, ami volt, és ami még hátravan. S amit megtudhatunk az Igéből az az, hogy semmit sem tudhatunk az Ige nélkül. Nincs más viszonyítási pont, nincs más értelmezési keret. S amit megtudhatunk az Igéből az az, hogy az ember a saját időbe zárt történetiségét önerőből soha nem tudja meghaladni, ezért az önmagában vett emberi-történeti lét mindig is halálra ítélt. Mi több, az Igéből nyert új emberi öntudat nem pusztán afféle járulékos tudás, amelyen az emberi egzisztencia kívül maradhat. Az egész embert követeli: személyes részvétel a Jézus Krisztusban nyilvánvalóvá vált igazságban, s ezáltal a halálnak, mint történeti időbe zártságnak a személyes meghaladása.

Az Egyház ugyan történeti közösségi folyamatként van jelen az ember számára, de sohasem a történet igazolja az Egyházat, hanem az Ige igazsága igazolhatja a történetet. S a történetben való egzisztenciális részvétel valójában és lényegében részvétel az Ige örök igazságában.

S ha van valami, ami ebben a kétezer éves keresztyén történeti folyamatban igazán református mozzanat, akkor éppen erre a történeti folyamatra való reflexió az Ige alapján, a folyamaton belül. Az Ige igazsága az, ami értelmet és belső tartalmat ad, az Ige igazsága az, ami legitimál.

Ezért a református identitás számomra sohasem tantétel, hanem az Igéhez való folyamatos viszony a keresztyén hagyományban. Eredendően a református identitás nem statikus, hanem dinamikus. Abban a pillanatban, amikor a Reformációból mozdulatlan történeti momentumot „csinálunk”, a Reformáció nem lesz több, mint emlékezet tárgya, kimerevített történeti ikon, s pont a lényeg, saját történethez való reflexív igei viszonyulás vész el.

Ennek pedig két sajnálatos következménye lehet, melyeknek jeleit lehetetlenség ma nem észrevenni.

A saját egyházi történetre való reflexív igei viszonyulás nélkül a hagyomány kiürül, zárttá és mozdulatlanná válik. Létrejön valamiféle öntudatlan, önkorrekcióra képtelen emlékezetközösség, amelyben a történeti múlt folytonos ismételgetése, valamint a történeti múlt múlandósága feletti gyász hovatovább erőteljesebbnek mutatkozik, mint az Iga hatalma.

A másik sajnálatos következmény a történettől való elidegenedés, vagy a történettel való meghasonlás lehet: szembekerül egymással múlt és jelen, hagyomány és megújulás, „hívő” és „nem hívő”, történetiség és Ige.

Számomra tehát a református identitás ezt jelenti: részt venni a hagyományban, másrészt az Ige alapján folyamatosan reflektálni rá a magyar reformátusság egységében.

Köntös László

Kapcsolódó írásaink:
Mit jelent az, hogy reformátusok vagyunk? - Dr. Sípos Ete Álmos írása
Magyar? Református? Identitás? - felvezető írás a cikksorozat elé

Önmagunk és identitásunk megfogalmazása mindig időszerű feladat. Ezért döntött a reformatus.hu amellett, hogy elindít egy párbeszéd jellegű cikksorozatot, amely a magyar református identitás kérdését lenne hivatott minél több oldalról körbejárni. A cél természetesen nem a mindenre ráhúzható református önazonosság kikristályosítása, de az eltérő nézetek ütköztetése, vagyis a közösség önismeretének mélyítése mindenképp hasznos lehet. Ezért mindenkit buzdítanánk, hogy ha saját véleménye van, vagy az elhangzottakra reagálna, írását juttassa el a reformatus.hu@reformatus.hu címre.