– Hogyan született meg az Üzenet?

– A Királyhágómelléki Egyházkerület megelőzött mind a püspökválasztás, mind a lapindítás tekintetében. Már létezett a Harangszó, amikor az erdélyi igazgatótanács megbízást adott nekem, akkor marosvásárhelyi lelkipásztornak, egy gyülekezeti lap elindítására. Kányádi Sándort nevezték volna ki főszerkesztőnek, én pedig a felelős szerkesztő lettem volna. Marosi Barna újságírót kérdeztem meg, mi a különbség a kettő között. „Te melyik vagy?” – kérdezte. „Mert ami jó lesz a lapban, azért a dicséret a főszerkesztőt illeti, és a felelős szerkesztőre maradnak az esetleges sajtóperek, a büntetés fizetése, a börtön.” Jó, feleltem, én a börtönhöz szokva vagyok, ez épp nekem való… A lapindítási szándékot nem kellett akkoriban engedélyeztetni, elég volt a hatóságnak írásban bejelenteni. Így jelent meg az első szám 1990 márciusában.

– Kik voltak az első szerkesztők?

– Az igazgatótanács megbízást adott, de sem pénzt, sem egyéb anyagiakat nem. A lap presbitériuma tizenkét személyből állt. A lelkipásztorok: Csiha Kálmán (még nem püspök ekkor), Adorján Kálmán, Fülöp Dénes, Varga László, Ötvös József és magam. Presbiteriek: Kocsis János egyházkerületi főgondnok, Imreh Ernő jogász, Nagy Attila orvos, Marosi Barna újságíró, Simon Endre, Kúti Márta.

– Hogy nézett ki az újság felépítése?

– A kiadvány első oldalán általában az jelent meg, ami lényeges, időszerű volt. A második oldalon a Biztos ismeret rovat igehirdetést, elmélkedést tartalmazott. Felelőse Csiha Kálmán volt. A harmadikon a Szívbéli bizodalom bizonyságtétel jellegű anyagot közölt, amelynek felelőse Adorján Kálmán volt. Ötvös József a híranyagot biztosította, jómagam a lap szellemiségéért feleltem, gondoskodva arról, hogy legyen minden számban szépirodalom és művészet is. Ez utóbbi anyagát Nagy Attila orvos-költő hozza. Simon Endre festő a grafikát, illusztrációkat adja minden számba, Kúti Márta a korrektori munkát végzi. Az impresszumba ezt írtuk: „Kiadja a lap presbitériuma, Marosvásárhely”. Tehát egy személy neve sem szerepelt. Presbiteri egyház vagyunk... Merészen kölcsönkértem a Népújság főszerkesztő-helyettesétől huszonötezer példány kinyomására elegendő papírt. „Ez az ember a falvédőről mászik le? Miből fogja megadni?” – kérdezte tőlem. „Természetesen az eladásból” – feleltem. Aztán egy hét múlva vittem a nyomdai költségek kifizetése után a pénzt, és az újabb számra még egy bála papír árát.

– Hogyan történt a terjesztés?

– Nagy volt a betűéhség, csak úgy kapkodták a lapokat. Mentem az utcán, vittem néhány példányt a lelkészi hivataloknak, s akik látták a kezemben, kérdezgették: „Hol vette?” Mondtam, hogy nem vettem, én szerkesztem. „De hol lehet kapni?” „Bármelyik lelkészi hivatalban” – válaszoltam. A nyomdából az egyházmegye kocsiján vittem haza a lapot, és ott számolgattam feleségemmel a példányokat, amikor más kollegák ünnepre, szolgálatra készültek. Egy marosvásárhelyi gyülekezet simán átvett ötszáz darabot. Kinyomoztam az egyházmegyék nagyságát, és a megbecsült lélekszám arányában osztottam el a lapokat. Az egyházkerület kocsija vitte az egyházmegyei központokba, nagyobb városokba. Jobb terjesztési lehetőség nem volt akkor sem. A székelyudvarhelyi lelkész külön kocsival jött éjjel, hogy extra ötszáz példányt vehessen!

– Hogyan került a lap Kolozsvárra?

– Közben az egyházkerület külföldről megkapta a máig is működő nyomdát. Megvolt a püspökválasztás is. Csiha Kálmán úgy szerette volna, hogy továbbra is Marosvásárhelyen szerkesszük a lapot. De ez lehetetlen volt. Nem úgy, mint ma: egy városban elkészül az egész anyag, s egy kattintással átküldhető akár ezer kilométerre is, nyomtatásra. Akkor gépeltem az anyagot, de volt kézírással írt is, ezeket gépi szedéssel munkálták, cinkográfus is kellett a képekhez, nagyítás után szükség szerint a szövegből néha ki kellett venni pár sort. Így hát azt kellett mondanom: az újság a nyomdában készül el. Nem lehet egy városban előkészíteni, kétszáz kilométerre átvillázni a lap anyagát. Ha Kolozsváron lesz nyomda, készítsék ott a lapot is.

– Kolozsváron később újból főszerkesztő lett, ezúttal több évre. Hogyan emlékszik vissza erre az újabb időszakra?

– A kilencedik számtól Molnár János teológiai tanár vette át a lapot. Új lett a fejlap, más lett a koncepció. Ő 1995-ben lemondott. Abban az időben már én is felkerültem Kolozsvárra mint egyházkerületi főjegyző. Csiha Kálmán egy vizitációs úton mélyeket sóhajtozott: „S most ráadásul Molnár János is felmondott. Dezsőkém, át kellene venned, úgyis te alapítottad.” És úgy lett, 1996-tól 2000-ig újból főszerkesztő lettem. Gyenge János tanácsos főszerkesztő-helyettes volt, a gyermekoldalt Adorjáni Zoltán teológiai tanár szerkesztette, az IKE vezetője az ifjúsági oldalról gondoskodott. Lőrincz István lelkipásztor pedig a második oldalon a bibliai sorozatot írta. Többször említettem, könnyű a Reformátusok Lapjának. Ott főállású főszerkesztő van, s mellette néhány emberből álló munkacsoport. Én meg tucatnyi más elfoglaltság mellett végeztem a szerkesztést.

– Mennyiben különbözött e néhány év a marosvásárhelyi időszaktól? Nem lankadt a lelkesedés, nem akadozott a terjesztés?

– A betűéhség apadt. Sok kiadvány indult akkoriban. A lelkesedés lankadt, az érdeklődés megcsappant. Többször próbáltam az egyházmegyékbe tudósítót beállítani. A papok érdektelensége miatt ez nem nagyon ment. Az előfizetők száma és így a példányszám is csökkent. Az egykori huszonötezerről körülbelül kilencezerre apadt akkor.

– Az Üzenet tízéves születésnapját követően nyugdíjba vonult, de továbbra is aktív szerzője a lapnak. Mi a véleménye az elmúlt tíz esztendőről?

– Inkább akkor írok, ha felkérnek. Mint ahogy készen vagyok bárhol prédikálni, ahol a fuvarozásomról gondoskodnak. De sohasem voltam grafomán. Akkor írok egy problémáról, amikor fájó kérdésemmé lesz. Örülök, hogy nem csak papok írnak a lapba. Jók a nem lelkészi tudósítások gyülekezeti eseményekről, ünnepekről, évfordulókról. Sajnálom, hogy elmaradt az egylapos irodalmi anyag. Művészeti nincs is. És feltétlenül teret kellene engedni a presbiteri munkatársaknak. Általában az egyetemes papság gondolatát fokozottabban kellene érvényesíteni.

Somogyi Botond

(Megjelent a Reformátusok Lapja 2010. március 21-i számában.)