Az azóta eltelt időszakban, az 1989-es rendszerváltozás alkalmával, köszönhetően az 1956-os eseményeknek is, a politikai szabadság birtokába jutottunk. 1990 után egészen furcsa szabadsággondolat kezdett meggyökerezni magyar társadalmunkban is. Ha szabad vagyok, akkor az azt jelenti, hogy semmilyen korlátom nincsen. Szabadon hirdethetek olyan eszméket is, amelyek mások véleményével szembemennek, szabadon tehetek mindent, amit az én jogaim engednek, függetlenül attól, hogy azzal megsértek-e, megbántok-e, megalázok-e másokat. Nem csoda, hogy ez a szabad világ nem hozta el azt az érzést, hogy méltóságában senki nincsen megnyomorítva.

A szabadság méltóságához ugyanis elengedhetetlen, hogy aki ebben él, annak legyen lelki tartása, legyen saját véleménye, amely néha igazodik ugyan a többségéhez, de máskor különbözik attól, az tudja, hogy élete nem azon múlik, ami körülveszi, hanem azon, merre tart. A szabadság méltóságának elengedhetetlen eleme a hit, a Jézus Krisztusba vetett hit. Tudom pontosan, hogy kihez tartsam magam, tudom pontosan, hogy kinek a véleményét kövessem, tudom pontosan, hogy ővele együtt merre tart az életem.

Azt kell mondanom, hogy ezt a szabadságot nem hangoztatjuk eléggé. Amikor szobrokról, címerekről, épületekről eltávolítják a keresztet, mert az sérti a más vallásúak érzületeit, akkor sokakban sérül a szabadság méltósága. Amikor a házasság és a család kérdésében természetesnek tartják azt, hogy emberek csak úgy együtt élnek, majd nem sokkal később szétválnak, függetlenül attól, hogy ez milyen sebeket okoz felnőttekben és gyerekekben egyaránt, akkor sokakban sérül a szabadság méltósága. Amikor a felelősség helyett jogokat hangoztatunk, amikor a feladat elvégzése helyett a feladat lehetetlenségét hangoztatjuk, amikor az alázat helyett az önmagunk érvényesítése a cél, akkor ismét csak sokakban sérül a szabadság méltósága. Helyettünk, Krisztus-követő emberek helyett senki nem fogja elmondani, hogy milyen az igazi szabadság. Az, amiről a mi Urunk beszélt: „Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek.” (Jn 8,36)

Ehhez a tudáshoz azonban még egy dologgal tisztában kell lennem. Szükségem van a megszabadításra, mert „A bűn, a betegség, a nyomorúság, / A mindennapi szörnyű szürkeség / Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!” (Reményik Sándor: Kegyelem) Éppen ezért nagyon furcsa a mostanában hangoztatott szabadság. Mindig csak arról esik szó, hogy mihez van jogunk, mi jár nekünk, mi a normális élet. Arról még egyetlen szónokot sem hallottam beszélni, hogy milyen alapvető emberi nyomorúságban vagyunk a bűn miatt. Nem írta le egyetlen szabadságjogi aktivista sem, hogy a szabadság felé vezető út nem újabb és újabb jogszabályokon és azok megtartásán keresztül vezet, hanem a bűnbánat, bűnvallás, bűnbocsánat lépcsősorán keresztül. Mindaddig szabadságról ugyanis nem beszélhetünk, amíg nem tudjuk, hogy milyen a tömlöc, amelyből szabadulni akarunk.

Az 1956-os forradalomban megjelenő szabadság utáni vágynak kell bennünk is krisztusi formában munkálkodnia. Nem alakulhat ki egészséges társadalom, méltóságteljes élet máshogyan, csak a mi Urunkkal és Megváltónkkal együtt. Ebben a furcsa szabadságtól átitatott világban mi tudunk egyedül az igazi szabadságról beszélni. Tegyük meg ezt bátran, félelem nélkül, tudva azt is, hogy „ahol az Úr Lelke, ott a szabadság” (2Kor 3,17).

Szabó Előd, fotó: Kalocsai Richárd

A szerző intézetvezető egyetemi docens, tatai lelkipásztor. A cikk megjelent a Reformátusok Lapjában.