Manapság sem az embernek, sem a kenyérnek nincs akkora becsülete, mint hajdan volt. Régen, amikor az „élet fájáról lehullt egy levél”, azaz elhunyt valaki, elsiratták. Amikor földre esett egy darab kenyér, fölvették és megcsókolták. Mindezt azért tették eleink, mert meg voltak győződve arról, hogy mindkettőben van valami égi, ami a szemnek láthatatlan, mégis valóságos. Jézus is így gondolkodott, ezért azonosította magát, a testét a kenyérrel, amelyet megtört: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik...” Ugyancsak ezt mondta a borról, amikor kezébe vette a kelyhet: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.” Eszerint a kenyér, amelyet megtörünk és a szánkba veszünk, és a bor, amelyből kortyolunk, nem csupán a Gondviselőre, hanem a Megváltóra is emlékeztet minket, a Lélek által.

Az úrvacsorában, a kenyérben és a borban magával Jézussal találkozunk, hogy elrejtőzzünk benne, és ő mibennünk. „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne.” (Jn 6,56) Nyilvánvaló, hogy itt spiritualitásról, a Lélek általi találkozásról, Jézus szenvedésében és halálában való osztozásról van szó. „Az, hogy megtöretett a teste és kiontatott a vére” (Ady) nem az ítéletről, hanem a kegyelemről szól. Arról, hogy a szenvedés nem büntetés, hogy az Isten könyörületes, és osztozik a sorsunkban, a nehézségeinkben és a szenvedésünkben. Mert olyan, mint egy falat kenyér, ezért lehet Jézus az élet kenyere, az Isten kenyere, amely a mennyből szállt le.

Íme, kenyér és bor, mint szakrális táplálékok, beavatnak minket az élet nagy misztériumába, a szenvedés, a halál és az örök élet titkába. „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van...” (Jn 6,54) Azonban a kenyér nemcsak az Örökkévalóval, hanem egymással is összeköt minket, közösséggé formál bennünket. A közösen megtört kenyéren áldás van, jut belőle mindenkinek, lásd az ötezer ember megvendégelését, ahol senki sem maradt éhesen.

Szép és közös vállalkozás a Magyarok Kenyere program is, amely úgymond tizenötmillió búzaszemből áll össze, amelyek a Kárpát-medencében teremtek a szegények és árvák számára. Ez a jelképes kenyér az összetartozás, a szolidaritás és a szeretet megtestesítője, amely nem csupán testi, hanem lelki táplálék is egyben. Az Isten kenyeréből enni és borából inni, Jézussal eggyé lenni az áldozatos szeretetben képessé tesz arra, hogy megtörjük a kenyerünket, és megosszuk azt egymással. A kenyér és a bor testi-lelki táplálékunk: ha hálás szívvel és örömmel fogyasztjuk, szárnyakat kapunk, egyszerre ég és föld polgárai vagyunk.

Simon István, fotó: Szarvas László

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja ünnepi számában.