Amikor a gyermekeink születtek, számomra az első időszak inkább a feladatokról szólt: szigorú időbeosztással, kevés alvással, sok kérdéssel, újabb és újabb felismerésekkel, hogy mi mindenre megtanít Isten ezeken az erőpróbákon keresztül gyerekekről, önmagamról, Istenről, kapcsolatról. Bár gyermekként szívesen babáztam, pályámat is a gyermekek között kezdtem, és ma is szívesen mozgok közöttük, nehezen tudtam magamat ebben a szerepben elképzelni. De amikor eljött az idő, Isten mindig megérlelt a következő feladatra. A sok tennivaló, küzdelem, kérdés, kötelezettség között ő maradt a biztos támasz. Sokat segített a nehézségekben, és természetesen a férjem is, aki együtt küzdött velem, ha kellett, de együtt örült, amikor annak volt itt az ideje. Amikor az egyik gyermekünknek lebénult a fél arca, meg kellett erősödnünk abban, hogy csak Istenben bízhatunk, hogy csak ő képes az eseményeket befolyásolni, de ő valóban képes rá. Ha fel kell épülnie, Isten által fel fog épülni.

Mit jelent anyának lenni a mai korban? Mit jelent keresztyén anyaként tenni a dolgunkat? Van-e különbség, ha ezt a küldetést keresztyénként teljesítem be? A bibliai Anna, Sámuel édesanyjának példája segítség lehet nekünk, mai anyáknak. Nagy küzdelme volt, hogy szeretett volna anya lenni, de nem adatott meg neki. Miután imádkozott az Úr házában, és ez az imádsága meghallgattatott, megszületett Sámuel, akit elválasztás után elvitt Silóba Éli paphoz, hogy ott tanulja meg a legtöbbet, amit csak lehet Istenről, szolgálatról, a szolgáló életről. Amikor a gyermekért könyörgött, „az asszony lelke mélyéig elkeseredve könyörgött az Úrhoz” – írja az ige (1Sám 1,10). Ez lenne anyaként a küldetésünk.

Ha az anyaságra gondolunk, akkor mindig valamilyen cselekvés, sütés, főzés, mosogatás, takarítás, együtt tanulás jelenik meg a szemünk előtt. Ezek a feladatok valóban hozzátartoznak az anyasághoz, de keresztyénként nem tudok nagyobb feladatot elképzelni, mint imádságban hordozni gyermekeinket. Amikor várjuk a születésüket, olyan nagyon fontosak az imádságok, hiszen minden tele van bizonytalansággal: hogyan zajlik majd a szülés, a gyermek egészséges lesz-e, jól fejlődik-e, alszik-e majd eleget, lesz-e tej… Ezeket előre megtippelni, megoldani nem tudjuk. Ilyenkor „marad” az Isten. Pedig a mi Urunk, aki nem véletlenül azokat a gyermekeket bízta ránk, akiket kaptunk – őrá ne bízhatnánk a jövőjüket?! Mi a feladata az embernek keresztyén anyaként? Krisztusi utat mutatni a gyerekeknek, megtanítani őket imádkozni, és térdepelni értük az Úr előtt. Amikor gyermekeink betegek voltak, elképzelhetetlen volt, hogy ne imádkozzunk értük – meg is tartattak. De annál boldogabb feladatot nem tudok elképzelni, mint amikor megtérésről, Krisztusról lehet velük beszélgetni, mert kérdeznek. Ki más dolga lenne ez, ha nem a szülőké? A feladat, hogy élni tanítsuk meg őket, csak a minimum. De azt, hogyan lehet keresztyén életet élni, tőlünk tanulhatják meg, ha ez fontos nekünk. Az ismeret azonban csak akkor fog működni, ha azt a Krisztust is megismerik, aki az igazi életet adja nekünk. Ebben mi csak útjelzők tudunk lenni, de szükséges, hogy azzá váljunk, hogy lássák imádkozásainkat, részesei legyenek a családi áhítatoknak, tapasztalják konfliktusaink krisztusi megoldását. Ehhez nekünk is Istentől jövő erőre, bölcsességre, hitre van szükségünk.

Gergelyné Molnár Lívia, fotó: Dimény András

A szerző váchartyáni lelkipásztor. A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2019. május 5-i számában.