Visszaemlékezve és imádságban idézzük fel az első világháború pusztítását, tragédiáját és hiábavaló voltát. Ugyanakkor reménységben élünk, hogy a sebek gyógyulhatnak és a béke erősödhet Európában, amely még mindig régi sebeket hordoz és történelmi megosztottság leküzdésén fáradozik.

De arról sem feledkezünk meg, hogy ez az időszak az ökumenikus mozgalom szempontjából is fontos volt. Az európai háborúk az egyházakra sürgető feladatot róttak: hogy szálljanak szembe a zűrzavarral, fogadják be, segítsék és támogassák a menekültek áttelepítését, építsenek hidakat és kötelezzék el magukat rendíthetetlenül a béke és megbékélés mellett. A CEC, amelyik a második világháborút követően jött létre ennek az örökségnek a részeként, a nyugat-keleti megosztottságot meghaladó közösségbe hívta azokat az egyházi vezetőket, akik elkötelezettek voltak a béke Európájának megteremtésében.

Megemlékezünk a szabadság és remény fuvallatáról is, amely rövid ideig belengte az első világháború romjait, amikor számos közép-, kelet- és dél-európai nemzet elnyerte függetlenségét és kezébe vette saját sorsát. Az a tény, hogy ezt az új kezdetet oly gyorsan, csírájában fojtotta el a fasizmus és szocializmus támadása, arra tanít, hogy méginkább értékeljük azokat a lehetőségeket, amelyeket ma egy szebb jövő szolgálatába állíthatunk.

Az Európai Protestáns Egyházak Közössége ebből az alkalomból emlékezetünkbe idézte, hogy „a háború tudat alatt és közvetetten a mai napig érezteti hatását abban, hogy a legyőzöttek utódai továbbra is keserűséggel gondolnak kulturális örökségük, nemzeti büszkeségük és területeik elvesztésére”. Arra bátorítjuk az egyházakat és valamennyi keresztyén embert Európában, hogy tartsanak ki az egység lelkületében és kövessék a próféta útmutatását: „fáradozzatok a város jólétén” (Jeremiás 29,7).

Az első világháború kegyetlen hagyatéka jelentős kérdéseket vet fel. A fegyveres konfliktusok okozta értelmetlen rombolás, a két világháború szörnyű pusztítása szükségessé tette és maradandóan arra kényszeríti az emberiséget, hogy szembeszálljon saját létét veszélyeztető, önmaga okozta fenyegetéssel. Közösen, történelmi közegünket figyelembe véve kell elgondolkodnunk jövőnkről, az emberi jogok, a migráció, a megbékélés, az egység, a klímaváltozás vagy éppen az egyre inkább teret nyerő nacionalizmus kérdéseiről.

Ma együtt imádkozunk, abban a reményben, hogy a jövőben is Krisztus tanúiként munkálkodunk közösen a béke és igazságosság előmozdításán. Emlékezetünkbe idézzük a CEC újvidéki nagygyűlésének záróüzenetét: „Bizony, meghallottuk Krisztus parancsát arra, hogy a tanúi legyünk és a reményben élt életet választottuk. Krisztust követve elkötelezzük magunkat arra, hogy a hit átformáló ereje által hídépítőként éljük életünket.”

Így tehát amikor megemlékezünk az első világháború végének századik évfordulójáról, először is vissza kell tekintenünk és kegyelettel adóznunk az áldozatok milliói előtt. Meg kell vallanunk bűnünket és bűnbocsánatért kell imádkoznunk, mert száz évvel ezelőtt éppúgy képtelenek voltunk megteremteni a békét, mint az elmúlt század során bármikor. Imádkoznunk kell napjaink háborúinak számtalan áldozatáért, szeretteikért és a menekültek millióiért. De éppen az áldozatoknak tartozunk azzal, hogy előretekintsünk és felvállaljuk az egyházak és országok közötti valódi párbeszédet arról, ami elválaszt és ami összeköt minket a megbékélésért és békéért folytatott küzdelmünkben, mert hisszük, hogy Isten erre hív minket.

Külügyi Iroda

Forrás: www.ceceurope.org