Nemzeti ünnepünkön Jézus és egy diktátor különös találkozásának története állít meg bennünket.Heródes Antipász a Római Birodalom gátlástalan kiszolgálója volt, akit a megszálló hatalom ültetett a nép nyakára. Ő végeztette ki felesége fortélya miatt Keresztelő Jánost, pedig szerette hallgatni őt. Az emberi élet neki játék volt, amellyel kénye-kedve szerint bolondozhatott, őrületes koncepcióban ítélte el a szentet – a mocsokért. Az apostolok cselekedeteiről írt könyvben azt olvassuk, hogy olyan ember is hívő lett, aki pedig vele nevelkedett (ApCsel 13,1). Tehát Heródes Antipásznak is lett volna erre lehetősége, ám ő a gonosz utat választotta. A kényelmesebbet.

Heródes Antipász nagypénteken találkozott először és utoljára Jézussal, amikor beült a bírói székbe, és megítélte őt. Pedig a végén bizony fordítva lesz: Jézus lesz a bírói székben, amikor eljön ítélni élőket és holtakat.

Jézus pere koncepciós per: előbb volt meg az ítélet, mint a vád. Hamis tanúkat citáltak elő, és jogilag is visszás módon ítélték el a Megváltót. Lázított, mondták rá, pedig gyógyított. Eszünkbe juthat róla Krisztus hű követőjének, Gulyás Lajosnak a képe. A vád szerint lázított – miközben életet mentett. Nem illett bele a rendszerbe. Aki pedig nem szem a láncban, az trónkövetelő. Az elnyomásnak mindenki ellensége, aki pozitív gondolatokat fogalmaz meg.

Jézust, mielőtt elítélték, még Heródes használni akarta, de Jézus nem válaszolt neki. Ez nem némaság: a Megváltónak nincs szava ehhez a színvonalhoz. A némaság nem szótlanság, hanem prófétai sztrájk, tüntetés. „Porondon a varázsló” – gondolta Heródes. A diktátor kigúnyolta Jézust. A diktatúra és az életellenes cinizmus kéz a kézben járnak. Jászkarajenő katolikus papját 1919-ben a vörös katonák „viccből” lelőtték. A káplán ráborult, sírt, imádkozott, ő is golyót kapott. Az aznapi ige a templomban így szólt: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért…”

Az önkénynek az egyház játékszer, amelyet kénye-kedve szerint használ. Ravasz László, 1956 református püspöke így fogalmazott: „Az intézményes egyház jelenleg egy »spirituális ÁVÓ«, amelyet az állam megfizet, felhasznál, abban a reményben, ha nincs szüksége rá, félredobja. (…) De a gyülekezet olyan, mint az igehirdetés, a pásztori munka, a munkálkodó Szentlélek. Az élő gyülekezet elbírja a halott egyházat is.” Heródes használni akarta Jézust, majd, mikor nincs szüksége rá, félredobja.

Miközben az ötvenes évek heródesei kihasználni, széthasználni akarták az egyházat, Krisztus építkezett a gyülekezetekben. Azt gondolták, elvesznek tőlünk mindent – de az Igétől nem tudták megfosztani csöndben imádkozó református népünket. Sokszor úgy tűnt, Krisztus némán tűrte mindezt. Hagyta, hogy történjen a terror. Ám a dráma kibontakozott 1956-ban. Isten készítette a szabadítást.

Heródes életének legünnepélyesebb eseménye volt, hogy Jézus Krisztussal találkozhatott. Ezért emlékszünk még rá, különben neve csak pár fanatikus ókortörténésznek lenne ismerős. De Heródes tekintete elsiklott élete legnagyobb eseménye fölött: önmaga szobrának integetett, miközben Jézus Krisztus csöndesen vitte bűneinket a keresztfára. A szobor ledőlt – az áldozat feltámadt. A világ kirablására felesküdött csillag lehullt, de a másik csillag ragyogott. „A templom áll. A nagy csillaghullás után különös méltósággal ragyog tornyának csillaga” – szól 1956-ból a Reformáció című újság cikke.

Krisztus szenvedéséhez hozzátartozik az a szomorúság, amelyet ezzel a bűnössel való találkozásakor érzett. Főleg, ha belegondolunk, hogy nemzeti emberként Jézus mit érezhetett, hogy egy ilyen szörny, harlekin ül a trónon!

Istennek van szava mindenkihez, aki őszintén keresi őt. Heródes elutasította az evangéliumot. A vakok látnak, a némák beszélnek, ha kell, a „kövek fognak kiáltozni”, az Ige, a testet öltött Szó viszont néma maradt. Nem szólt az Úr. A legnagyobb ítélete az Úrnak nem a tíz csapás, hanem az, ha csendben marad. Ott állt Jézus, szemben vele a belőle gúnyt űző Heródes. Ő értelmetlenül fecsegett, a főpapok gyűlölködve hazudtak, Jézus pedig tette a dolgát.

A történelem Ura sokszor csöndben, de tevőlegesen úgy fordít helyzeteken, népek sorsán, ahogy nem is számítunk rá. Fiatal srácok által győz le leviatánokat. A tanítványokat megpróbálták elhallgattatni, és a kövek kiáltottak. Az újkori Bábel tornyának 1956-ban lehulló kövei kiáltottak. Azt kiáltották, hogy Isten nem tűr szótlanul.

Csűrös András Jakab, fotó: Dimény András

A szerző gyömrői lelkipásztor, egyháztörténész. A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2018. október 21-iki számában.