Ahogy azt előző cikkünkben bemutattuk: évtizedek óta faluról a városba, keletről nyugatra, mezőgazdasági területekről iparosodott régiókba vándorol a magyar – köztük nagyon sok református is. Nyíregyháza a keleti határ környékén élők és a kárpátaljaiak első állomása, a Tiszáninnen fokozatosan kiürül, a határon túl pedig az elvándorlás mellett az asszimiláció is gondot okoz. A nagy kérdés: mit tehet az egyház ebben a helyzetben? Megadjuk magunkat a társadalmi folyamatoknak, vagy mint felelős emberek, megpróbálunk tenni valamit a magunk helyén?

„Az egyház ebben a helyzetben is legyen egyház!”

– emlékeztet Makkai Sándor egykori püspök mondásának aktualitására Gaál Sándor. Vagyis az egyház a társadalmi változások ellenére sem változik lényegileg, a népességcsökkenés miatt sem szabad, hogy tartalmi torzuláson menjen át. „Az egyház teológiai-bibliai értelemben nem ott van, ahol valamikor templomokat építettek – bár hiba lenne azt gondolni, hogy ahol templomot építenek, ott nincs jelen Isten. Az egyház ott van, ahol az evangéliumot tisztán hirdetik, a sákramentumokat helyesen kiszolgáltatják, az egyházfegyelmet és a szeretetszolgálatot gyakorolják” – magyarázza a Debreceni Református Hittudományi Egyetem Missziói és Felekezettudományi Tanszékének vezetője. Mint mondja, az egyháznak ebben a helyzetben is az evangélium szolgálatában kell állnia, egyaránt közösségébe kell hívnia az otthon maradókat, az elköltözőket és az újonnan érkezőket – és ha kell, át kell csoportosítania erőforrásait.

Hűséggel az utolsó emberig

Nem mindig tehetjük meg, ami szükséges, de mindig meg kell tennünk, ami lehetséges – e gondolat a jegyében végzik szolgálatukat az elöregedett, elnéptelenedés szélén álló tiszáninneni falvak lelkipásztorai. „Nem azért nem mennek városi gyülekezetekbe, mert nem szeretnének sokat dolgozni, hanem azért, mert Istentől való elhívásnak tekintik, hogy ezekben a kis gyülekezetekben végezzék nem könnyű szolgálatukat” – meséli szolgatársairól Pásztor Dániel.

Mint mondja, ők is nagyon örülnének, ha gyakran és sok gyermeket keresztelhetnének, ha baba-mama kört vezethetnének, ha ifjúsági bibliaórát tarthatnának, de egyik sem adatik meg nekik. Ehelyett minden vasárnap végigjárják a rájuk bízott missziói körzet gyülekezeteit, istentiszteletet tartanak annak a néhány idős néninek és bácsinak, akik még hűségesen várják őket a templomban. Sok esetben ők az egyetlenek, akik még egyáltalán rájuk néznek, törődnek velük. „Ez megterhelő szolgálat, bele lehet keseredni, ezért lelkileg és egyéb módon is segítjük őket, hogy ne veszítsék el a reményt, ne égjenek ki és értsék meg azt, hogy Isten előtt a kettő és a három is ugyanannyi, mint az ötszáz” – mondja a püspökhelyettes.

A maroknyi közösségeket próbálják erősíteni egyházkerületi szinten, hogy rendszeresen megszervezik a kis gyülekezetek találkozóit – autóba ül az a néhány ember, meglátogatják egymást, így nagyobb közösségben lehetnek együtt. A még életképes gyülekezetek önállóságát igyekeznek megerősíteni, energetikai felújítási programjuknak hála 105 gyülekezet parókiáját korszerűsítették, és arra kérték a presbitériumokat, hogy a csökkenő rezsiköltség miatt fennmaradó pénzt fordítsák a lelkészek fizetésére. „Óriási teher az elvándorlás számunkra, de az a reménységünk, hogy Isten nem hagy el minket, ahogy eddig se tette, sőt inkább megerősít bennünket” – bizakodik Pásztor Dániel.

Egyik kezünkből a másikba

De mi a helyzet azokkal, akik elköltöznek? Fel vagyunk-e készülve egyházi szinten arra, hogy egyfelől elengedjük, másfelől várjuk és befogadjuk őket? Gaál Sándor tapasztalatai szerint ők az új lakóhelyükön legtöbbször tétován gyakorolják – ha egyáltalán – hitüket, szívesebben térnek vissza szülőfalujukba, hogy ott fogadjanak örök hűséget párjuknak, kereszteltessék meg vagy konfirmáltassák gyermekeiket. „Nagy öröm ez a lelkésznek és a gyülekezetnek, ugyanakkor számolni kell azzal, hogy ezek az emberek nagy valószínűséggel már nem lesznek alkotó tagjai a közösségnek. Nem szabad ezt sérelmezni, de ne is rendezkedjünk be csupán az eseti megjelenés örömére, hanem úgy engedjük el az elmenőket, hogy közben segítsük be őket az egyház következő, számukra elérhető gyülekezetébe” – mondja a nyírségi esperes.

„Elköltöznek egyháztagjaink? Akkor cselekszünk jól, ha a valósággal való szembenézés és helyzetelemzés mellett az egyház utánuk, vagy még jobb, ha eléjük költözik!” Gaál Sándor úgy véli, jobban kellene kommunikálnunk azt a tényt, hogy az ország 1300 pontján vannak gyülekezeteink, és hogy ott is alakulnak új közösségeink, ahol korábban nem éltek reformátusok – épp azért, hogy fel tudják oldani az áttelepülőket kínzó gyökértelenség érzését. Ezeknek a „befogadó pontoknak” szerinte erőteljesebben láthatóvá és hallhatóvá kell tenniük – nemcsak önmagukat, hanem a rájuk bízott evangéliumot, hisz „református meggyőződésünk szerint az evangéliumnak van behívó, megtartó és meggyökeresítő ereje”. De mint mondja, az is sokat segítene, ha a szülővárosban, szülőfaluban most házasságot kötő párról tudomást szerezne és kapcsolatba léphetne a lakóhelyükhöz legközelebbi gyülekezet, és nem az őket összeadó lelkész karácsonyi kézfogása lenne a következő találkozásuk egyházunkkal.

Védőhálóból trambulin

Az elvándorlással szemben Erdélyben is tehetetlen az egyház, kitart a végsőkig az elnéptelenedő és elöregedő falvakban, viszont igyekszik megállítani a nagyvárosokba költözött magyarok asszimilációját. „Van, amit el kell temetni – szembesít a szomorú igazsággal Kató Béla –, de az nem mindegy, hogy az épületeket vagy az egykor bennük élő embereket siratjuk. Mert ameddig ember lesz, lehet új templomot, házat, hazát építeni, de ha már nem lesznek emberek, akik a mi nyelvünkön beszélnek, befejeződött minden.”

Például Kolozsváron 400 ezer ember él, évente 15-20 ezerrel nő a lakosság száma. Sok magyar református fiatal költözik ide a munkalehetőség miatt, de a városi gyülekezetek egyelőre nem érzik a növekedést. A magyarok aránya 10 százalék körül van a városban, de a román környezetben nagyon könnyű identitást váltani. Itt nem a megélhetés a probléma, hanem az, hogy egyedüliként bekerül az ember egy másik közegbe: a munkahelyen és a lakónegyedben is románul kell beszélnie, a gyerekeit a legközelebbi napközibe viszi. „Az a magyar ember, aki legalább egy intézményhez nem kötődik, el fog veszni. Családilag nem lehet megtartani, csak közösségileg” – véli a püspök.

Az egyház ezért első lépésként közösséget formál, intézményeket alapít. A magyar állam támogatásával minden olyan új városnegyedben, ahol szétszórtan is, de élnek magyarok, óvodát vagy bölcsődét hoznak létre, ami mellé később gyülekezet és templom is épülhet. „Közösséget szervezünk, elindítjuk egymás felé az embereket. Ez még nem egyház, de megjelenik bennük az evangélium megtartó szava. Erre már lehet tovább építkezni. Van is nagyon sok tervünk.” Kató Béla szerint euróban ki sem tudjuk fejezni a közösség valódi értékét: ha elszakadnak a gyökerek, nem számít, hol él az ember, ha viszont van védőhálója, az a legsötétebb időkben is megtartja.

Reagálni a változásokra

A közösség egyre inkább hangsúlyos lesz a nagyvárosi kontextusban. „A két világháború között és a '90-es években a nagyvárosokba költözött reformátusokat elég volt új gyülekezetekbe szervezni. Meghirdették az istentisztelet időpontját, és jöttek az emberek, mert még volt kötődésük az egyházhoz. Ma már ez nem mindig működik” – meséli Lovas András. Az új dunamelléki gyülekezetek plántálásánál bábáskodó lelkipásztor azt mondja, nemcsak az számít, hányan vannak reformátusok a környezetünkben, mert mindenkihez küldettünk az evangéliummal, aki nem tartozik valamilyen gyülekezethez.  Például a diósdi presbiterek fele erdélyi gyökerű református, a másik fele viszont felnőtt megtérő. „Bizonyos helyeken még adhat magot a migráció, de egyre inkább meg kell tanulni missziói módon megszólítani az embereket.”

Lovas András tapasztalatai szerint a vallásosság egyre inkább személyes döntés kérdése, nincs mögötte többé társadalmi elvárás. „Ezért a nagyvárosi gyülekezetek egyre inkább olyan közösségek, melyek nemcsak hirdetik, hanem létükkel meg is testesítik a bibliai igazságot – és amelyek felkészítik tagjaikat, hogy azok képesek legyenek a mindennapokban, hivatásukban is megélni: Jézus Krisztus Úr mindenek felett. Amelyik gyülekezet megtestesíti az evangéliumot, az támadásoknak lesz kitéve, ezért meg kell erősödnie a spiritualitásának is.”  A gyülekezetplántálás szerinte nem konkurenciát jelent a már meglévő közösségeknek, hanem a megújulás lehetőségét hordozza magában az egyház számára: a régiek a már kiépült struktúráikkal támogathatják az újak létrejöttét és megerősödését, miközben maguk is gazdagodnak és tanulhatnak azok frissességéből, új ötleteikből.

Elvinni közéjük

Gyülekezetgondozási stratégiák kidolgozása, a református felsőoktatási rendszer átalakítása, új egyházi alkalmazotti rendszer kidolgozása, a közegyházi struktúrának a demográfiai változásokhoz igazítása, szociális intézményrendszerünk megerősítése – csak néhány lehetséges feladat válaszul az elvándorlás okozta kihívásokra, melyeket Zsengellér József felvetett a szárszói konferencián.

A rektorhelyettes szerint ebben a Károli Gáspár Református Egyetem is segítségére lehet az egyháznak – kutatóintézetével, tudományos munkájával, feladatorientált képzési struktúra kialakításával és egyháztudatos szakemberek képzésével. Felvetette a lelkipásztorképzés átalakításának lehetőségét is, valamint hogy át kellene gondolni a lelkészek és a gyülekezeti szolgálattevők közötti munkamegosztást, hogy az előbbiek valóban pásztorai lehessenek a közösségeknek, utóbbiak pedig kivehessék részüket a misszióból és a gyülekezet építéséből. „Oda kell vinnünk az evangéliumot, ahol az emberek vannak” – összegezte az elhangzottakat. Ha így teszünk, azzal már mi is útra kelünk, és ha útra kelünk, meg kell találnunk a saját ösvényeinket.

Feke György, fotó: Kalocsai Richárd, borítókép: Szarvas László