Évtizedek óta faluról a városba, keletről nyugatra, mezőgazdasági területekről iparosodott régiókba vándorol a magyar. Csak tavaly 265 ezren változtatattak lakóhelyet országon belül: jellemzően Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből költöztek Győr-Moson-Sopron, Fejér, Komárom-Esztergom és Veszprém megyékbe – köztük nagyon sok református. Nemcsak a 2015 óta tartó nemzetközi migrációs hullámról és a keresztyén civilizáció jövőjéről esett szó idén Szárszón, hanem a Kárpát-medencén belüli népességmozgásról, az egész régiót sújtó elvándorlásról és azok egyházunkra gyakorolt hatásairól is.

Befogadás és elbocsátás között egyensúlyoznak

Természetes, hogy „az egzisztenciális indíttatású népmozgások vallási elmozdulással is járnak”, az egyházunkon belül is tapasztalható migráció okát tehát nem az egyházban kell keresni, csupán „a társadalmi folyamatok következménye és velejárója” – véli Gaál Sándor, aki nyíregyházi lelkipásztorként, kelet-magyarországi esperesként és a Debreceni Református Hittudományi Egyetem Missziói és Felekezettudományi Tanszékének vezetőjeként több oldalról is érintett a kérdésben. A szabolcsi megyeszékhely a kelet-nyugati migráció frontvonalán fekszik, a városban és környékén egyszerre figyelhető meg a bevándorlás és az elvándorlás is.

Letelepülési szándékkal jellemzően a kelet-magyarországi aprófalvak lakói, a megélhetést kereső fiatal családok érkeznek a városba és környékére, majd őket követik az időközben gondozásra szoruló szüleik is a jobb szociális ellátás reményében – mondja Gaál Sándor. „Már az 1970-es években megfigyelhető volt a határmenti falvak lakosságának Nyíregyházára költözése a tiszai árvizek, illetve az ide telepített feldolgozóipar miatt, a városi gyülekezetek tagjainak a mai napig jelentős részét alkotja ez a réteg.” A másik letelepülni tervező csoport Kárpátaljáról érkezik – szintén a megélhetés miatt vagy a katonai behívó elől menekülve. Közülük nem mind marad meg Nyíregyházán, de a határ közelsége miatt és az otthon maradottakkal való kapcsolattartás megkönnyítése érdekében a többség számára ez az első megálló.

A Nyírségből elsősorban tanulmányaikat folytatva vagy épp munkahelyet keresve költöznek a főváros környékére, Északnyugat-Magyarországra, Nagy-Britanniába és a skandináv államokba – folytatja a lelkipásztor. „A felsőoktatás egyenesen vákuumszerűen szívja el a fiatalokat a kisvárosokból, falvakból Nyíregyházára, Debrecenbe, Budapestre, és diákmunka idején megszokott környezet, életszínvonal sok esetben ott marasztalja a pályakezdő fiatalokat.” Befogadás és elbocsátás kettősségében élnek a helyi reformátusok: míg a nagyvárosi gyülekezetek létszáma enyhén emelkedik és az egyházmegye is viszonylagos kiegyensúlyozottságot mutat, addig a határszéli falvak az elnéptelenedés felé haladnak – és ezzel sajnos nincsenek egyedül az országban.

Kihúzták a lábuk alól a talajt

„A tiszáninneni egyházkerület – emberi számítás szerint – a következő tíz évben 106 települést veszít el, gyülekezeteinek egyharmadát” – osztja meg velünk a szomorú prognózist Pásztor Dániel. A lelkészi főjegyző hozzáteszi: ez nem annak az eredménye, hogy lelkipásztoraik ne lennének hűségesek, ne végeznék elég jól a szolgálatukat, ne folytatnának missziói tevékenységet, hanem arról van szó, hogy az észak-magyarországi települések elfogynak, teljesen elnéptelenednek, kihalnak. „Ha folytatódik az elvándorlásnak ez a mértéke, a létünk forog kockán” – teszi hozzá.

Ha csak az elmúlt bő 100 évet nézzük, azt látjuk, hogy az első világháború kitörése előtt is tömegek vándoroltak ki az Osztrák-Magyar Monarchia területéről az Amerikai Egyesült Államokba a jobb megélhetés reményében, 1918 és ’48 között, valamint 1956 után pedig jellemzően inkább politikai, vallási okokból hagyták el Magyarországot. A csökkenést némileg ellensúlyozta, hogy az anyaország Trianon után határon túlra szorult magyarok százezreit fogadta be, majd a '80-as években a romániai diktatúra, egy évtizeddel később pedig a délszláv háborúk elől menekülő magyarokat. Pásztor Dániel szerint Trianon pecsételte meg Tiszáninnen sorsát: Kassa elcsatolásával elveszítették természetes szellemi és gazdasági központjukat. A két világháború között az értelmiség nagy része hagyta el a régiót, a rendszerváltás után pedig a szakképzett munkások is.

A 2001-es és 2011-es népszámlálások között 67 ezerrel csökkent a lakosság száma, a reformátusok száma 63 ezerrel. „Vannak falvak, ahol 70 fölött van az átlagéletkor, nem maradtak fiatalok és már gyermekek sem születnek. Ezeken a településeken már nem segítenek a munkahelyteremtő beruházások, családbarát intézkedések sem” – véli a püspökhelyettes. Az abaúji egyházmegye 98 gyülekezetéből huszonhétnek kevesebb mint 30 tagja van, 16 gyülekezetben pedig 20 alatt van a közösség létszáma. „Arra kényszerülünk, hogy egyfajta hospice szolgálatot végezzünk, elkísérjük az utolsó útjukra ezeket az embereket, eltemessük ezeket a közösségeket, ez viszont nem kis feladat, nehéz feladat” – teszi hozzá.

Az egyház az utolsó bástya a kisebbségben is

2008-as gazdasági válság után erősödött fel ismét a nyugat-európai munkavállalás iránti igény, a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint 2013 óta évente 21 és 33 ezer között mozog a dokumentálhatóan kivándorolt magyar állampolgárok száma. Régiós problémáról beszélünk egyébként, keleti szomszédainknál még rosszabb a helyzet, például Románia gazdaságából számítások szerint 3,5 millió ember, azaz minden negyedik dolgozó hiányzik. „Nem örülhetünk ennek, mert mi is részesei vagyunk az országnak, ami Romániában történik, az maximálisan kihat a közösségeinkre” – mondja Kató Béla erdélyi püspök.

Az erdélyi a legnagyobb református egyházkerület: 550 anyaegyházközsége van, vasárnaponként összesen 1170 helyen hirdetik az igét. Az infrastruktúra hiánya és a városba költözés azonban itt is veszélyezteti a falusi gyülekezeteket. „Járom az országot és megdöbbentő állapotokat találok. Ahol korábban ötszázan voltak, ott most csak kétszázan vannak, azok is idős emberek.” Kató Béla a zsindelytetős templomokhoz hasonlítja a helyzetet: messziről szépnek látszik, de ha felmegyünk a padlásra, kiderül, hogy tele van lyukakkal, becsorog a víz. „Ilyen a mi egyházi struktúránk: mindenütt ott vagyunk, még mindenütt tudunk lelkipásztort biztosítani, de a közösség már csak fele vagy harmada a korábbinak.”

Az erdélyi és partiumi magyar reformátusságnak nemcsak az elvándorlással, hanem az asszimilációval is szembe kell néznie. Hiába van többségben az erdélyi falvakban és a kisvárosokban a magyarság, ha nem biztosítottak a megélhetés feltételei. „Ezekben a falvakban sok esetben a gyülekezet az utolsó magyar intézmény, a lelkész nemcsak pásztora, hanem mindenese a helyieknek, nála van gyógyszer és internet. Ha őt kivonjuk arról a helyről, menthetetlen a pusztulás” – fogalmaz a püspök. Azokban a nagyvárosokban pedig, ahol kisebbségben van a magyarság, bőven akad munkalehetőség, de a vegyes vagy román környezetben nagyobb a beolvadás veszélye. „Ugyanaz történik helyben, mintha valaki elmegy Torontóba vagy Ausztráliába. Ha kiszakad a közösségből, csak idő kérdése, mikor válik a többségi társadalom részévé.”

Megkeresik (nemcsak) az „elkóborolt” reformátusokat

Teljesen más valóságot tapasztal meg szolgálata során Lovas András budapesti lelkipásztor, a régión belüli vándorlásnak ugyanis Dunántúl és Dunamellék a potenciális „nyertese”. Az elmúlt két évtizedben részese lehetett a gazdagréti lakótelepi református közösség megerősödésének: ahogy a gyülekezet kinőtte az egykor élelmiszerboltként működő helyiséget és képes volt templomot építeni. Hasonló utat járt be két másik budapesti közösség, a káposztásmegyeri és békásmegyeri is, de Kolozsváron is alakultak a '90-es években lakótelepi gyülekezetek. „Azt látom, hogy az evangélium ereje működik – mondja –, persze ahol nincs ember, mert elfogy a falu, az más helyzet.” Hozzáteszi: van még hová fejlődni Budapesten is, egy átlagos vasárnapon a fővárosi reformátusoknak csak a töredéke megy el valamelyik gyülekezetbe istentiszteletre.

Dunamelléken 7 éve indítottak gyülekezetplántálási programot a budapesti agglomeráció népességnövekedésére reagálva, jelenleg 15 ilyen közösség működik, például Csömörön, Monorierdőn, Taksonyban, Délegyházán vagy épp Diósdon. „Az ő tapasztalataik igazolják az előttem szólók élményeit, ezekben a gyülekezetekben jelen vannak az Északkelet-Magyarországról, határon túlról érkezett emberek. Könnyen megszólíthatóak, mert az új környezetben sokan érzik úgy, hogy szétesnek az élet megszokott keretei, a gyülekezet, a liturgia otthonosságot, biztonságot, megérkezettséget jelent számukra” – meséli Lovas András. Ugyanakkor hangsúlyozza: ez a munka nem merülhet ki csupán a reformátusok új gyülekezetekbe szervezésében, szolgatársaival azon dolgoznak, hogy az evangélium minél több embert megszólíthasson azok közül, akik most költöztek ide vagy már régóta itt élnek. „Mindkettőre szükség van” – hangsúlyozza a missziói referens.

Mit tudunk kezdeni az egyházat is érintő migrációval, ha a jelenség kiváltó okai tőlünk függetlenek? Hogyan lehetünk egyszerre befogadó és elengedő közösség? Mit tehetünk, ha azt látjuk, elköltözött az egyház? Milyenek lesznek a jövő gyülekezetei? Cikkünk folytatásában az egyházon belüli migrációra adott válaszokat, már megvalósult kezdeményezéseket vagy még csak papíron létező ötleteket vesszük sorra.

Feke György, fotó: Kalocsai Richárd, Vargosz

borítókép: Szarvas László