Vecsei H. Miklós 2015-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, azóta a Vígszínház társulatának tagja. Amellett, hogy színpadon és kamerák előtt is játszik, szövegkönyveket és versesköteteket ír, színházi alkotói közösséget vezet. A 2016-ban Junior Prima Díjat kapott fiatal művész bemutatkozásában részletezte nevének középső tagját, a H betű énképformáló szerepét. Egyrészt szülei az örökbefogadott, mozgás- és értelmisérült bátyjának úgy magyarázták el az új testvér érkezését, hogy folyton Hasi babának hívták a növekvő pocakot.  Másrészt, a Hasi becenévnek az évek során ennél sokkal mélyebb jelentéstartalma lett, olyan betűszóvá vált, ami a színész identitásának négy legfontosabb vonását sűríti magába.

Ezt a négy alappillért négy szóban fejezte ki: Hénoch, egy fiatal férfi, egy apokrif karakter az Ószövetségben, Isten bizalmasa; Arlequin, a bohóc figura, aki úgy humorizál és él mosolyogva másokért, hogy közben feladja önmagát; a harmadik és a negyedik szavak pedig a szilencium és az Isten. „Ez a H betű emlékeztet arra a gyermeki létre és naivitásra, amelyhez a hivatásomban és a személyes életemben is szeretnék vissza-visszatérni” – tette hozzá a Pál utcai fiúk című nagysikerű zenés játék címszerepének megformálója.

„Hit és kultúra kéz a kézben járnak" – véli Zsengellér József, a Károli-egyetem stratégiai rektorhelyettese, akit a beszélgetés apropójáról kérdeztünk. Megtudtuk tőle, hogy a Téka-esteken a budapesti teológia hallgatói olyan kortárs művészekkel és emblematikus alkotókkal találkozhatnak, akik az életükben és a munkásságukban hitelesen képviselik Isten ügyét. A beszélgetéssorozattal egyfajta kultúraközvetítő szerepre igyekeznek felkészíteni a jövő lelkészeit, hiszen ahogy a rektorhelyettes fogalmazott: „előfordulhat, hogy a gyülekezeti teremnek fel kell vállalnia a kultúrház szerepét is".

Jelenlét a mindennapokban

A színművész meggyőződése, hogy amikor elkezdünk felnőni, elengedjük a gyermeki énünket. Ez azonban egy olyan pillanat is, amikor megsejthetjük, hogy rajtunk kívül „lennie kell még valaminek”, még egy Léleknek.  „Én ezt a láthatatlant 17-18 évesen sejtettem meg először” – árulta el. Azt, hogy a színház egyfajta hidat képez a láthatatlanhoz, huszonkét évesen érezte meg. Ekkor vált világossá számára az is, hogy hivatásával nemcsak gyakorolhatja mindezt, hanem másokkal is megsejtetheti. „Aki színházat akar csinálni, általában már ráérzett arra a különös energiára, furcsa szakrális térre, amit a jó színház hoz létre” – fogalmazott. Színi iskolájukban, a Sztalker suliban is erre vezeti rá a fiatalokat kollégáival: szeretnék velük megértetni, mennyire fontos, hogy a szívükben és a „hasukban” éljenek, azaz életük minden pillanata legyen élmény, azokat valóban éljék meg, legyenek jelen bennük.

Milyen lépések vezetnek ehhez? Vecsei H. Miklós szerint az embernek boldognak kell lennie, másokkal alkotott közösségeiben is. Ehhez közös célok kellenek, – Pál Feri szavait idézve – olyanok, amik miatt este nem tudunk elaludni, mert azok fontosabbak. A közös célokhoz pedig az önismereten keresztül vezet az út. „Ehhez sokat kell önmagunkkal lenni, önmagunktól kérdezni és válaszokat keresni. Ezt hívjuk mi csendeknek. A szavakon túl a szívünk és az érzelmeink komplexitása mutatja meg, hogy kik is vagyunk mi igazából, merre akarunk haladni, kik vesznek körül és milyen közös céljaink lehetnek” – fejtette ki. Hozzátette: nem igaz, hogy a mai fiatalok nem tudnak küzdeni, csak éppen a konkrét célok hiányoznak az életükből.

Akció és grundélmény a színpadon

„A jelenlét második lépése a másik – azaz a nagyon mély és őszinte kétszemélyes vagy kiscsoportos kapcsolat, amin keresztül eljuthatunk önmagunkhoz. Először csak a környezetünkre figyelünk fel, majd észrevesszük a másikat is, azt, hogy ösztönösen jó másokkal lenni és együtt lelassulni, jó másoknak adni” – folytatta Vecsei H. Miklós, aki mindezt a hivatásában találta meg. Úgy fogalmazott: a színpadon, a kifeszített élethelyzetek közepette a legfontosabb dolog a jelenlét. „Miközben megfeledkezem magamról és valóban Nemecsek Ernővé válok, ezek az érzések nekem egyből Istent hívják elő.” 

A darab sikerét abban látja, hogy azt az ösztönös grundélményt, szenvedélyes együtt létezést jelenítik meg az előadásokban, ami a mai gyerekeknek sokszor már nem adatik meg. Felidézte saját, nagyon intenzív, iPhone nélküli kamaszkorát is: „olyan volt, mint egy igazi akciófilm, szimplán azért, mert nem lehetett online megélni. Ezt az alternatívát szeretnénk megmutatni a gyerekeknek”. Vecsei H. Miklós szerint éppen ez a színház felelőssége: olyan társadalmi problémákkal és kérdésekkel foglalkozni, amelyeket az embereknek együtt kellene feltenniük. 

A Sztalker csoport Poket projektje is a valódi jelenlét megteremtésére törekszik. Az olvasásnépszerűsítés kis részben célja a társaságnak, ennél sokkal fontosabb egy hasonló értékeket képviselő városi közösség létrehozása. A projekt április 11-én startolt: hét zsebkönyvautomatát helyeztek el Budapest legforgalmasabb csomópontjain, amelyekből egyelőre öt okostelefonméretű művet szerezhetnek be 990 forintért. Terveik között szerepel újabb automaták felállítása, valamint további együttműködések vidéki és határon túli városokkal.

Isteni csend

A színművész hangsúlyozta: ma a csend kellemetlen érzéseket ébreszt az emberekben. Ha csend van, rögtön elűzzük: a zsebünkbe nyúlunk telefonjainkért, folyamatosan online vagyunk és várjuk, hogy történjen valami. Úgy véli, a 21. század egyik kulcsszava a jelenlét, de nem úgy, ahogyan a közösségi média vagy a fogyasztói társadalom sulykolja belénk. „A keresztyénség feladata, hogy lassítsa a dolgokat és segítsen újra visszahozni életünkbe a valódi jelenlétet. Ezzel összefüggésben, az istenhordozásunk is átalakulóban van: nem az a dolgunk, hogy úton-útfélen Istent hangoztassuk, hanem azt a hangulatot viseljük és adjuk tovább, amit tőle kapunk. Én az egymásra figyelést, a kultúrát, azon belül is az emberibb gondolkodást próbálom képviselni. Talán mindez kiadja a hitet is” – fejtette ki és hozzáfűzte: így juthatunk el azokhoz a hétköznapi katarzisokhoz, hogy jó lenni, jó jelen lenni. „Ezekben az apró csendekben sokat beszélgetek Istennel, válaszokat és kérdéseket ad, és ettől érzem, hogy élek.”

A művész második verseskötetét, a nemrég megjelent Soliloquort is megismertette a közönséggel: szólt a versgyűjtemény műfajáról és eredetétől, a benne visszaköszönő Hamvas Béla-gondolatokról, az öröm és bánat életritmusszerű összefonódásáról. A fiatalokból álló népes hallgatóság nagy örömére beszélgetésben a párkapcsolatokra is kitért: ha a társunk mellett megérkezhetünk önmagunkhoz, ha megkapjuk, kik is vagyunk valójában, és együtt megyünk át a gondokon akkor megtörténhet a csoda, ami családhoz vezet.

Szoták Orsolya, Fotó: Kalocsai Richárd