„Hiába… aligha van ennél szomorúbb szava a Szentírásnak. Szomorú akkor is, ha emberi fáradozás eredménytelenségét jelöli, de még szomorúbb, ha Isten munkálkodásával kapcsolatban hangzik el” – kezdte a XIV. zsinati ciklus 10. ülésszakának elején tartott áhítatát Máté László dunántúli zsinati tag, melyen Pál apostol Galatabeliekhez írt levelének negyedik fejezete alapján hirdette az igét.

Amikor pedig még nem ismertétek Istent, olyan isteneknek szolgáltatok, amelyek valójában nem azok. Most azonban, miután megismertétek Istent, vagy még inkább: Isten ismert meg titeket, hogyan lehetséges az, hogy ismét visszatértek az erőtlen és szegény elemekhez, akiknek ismét szolgálni akartok? Aggódva figyeltek a napokra, a hónapokra, az évszakokra és az esztendőkre. Attól félek, hogy talán hiába fáradoztam értetek. (Gal 4,8-11)

Isten és ember kapcsolatának legszomorúbb pillanati közé tartozik, mikor Isten részéről szólal meg a „hiába”. Az ószövetségi próféták szavaiból, Jézus terméketlen fügefáról szóló példázatából vagy Jeruzsálem felett ejtett könnyeiből ugyanezt az érzést ismerhetjük meg. Pál a saját apostoli küldetésével kapcsolatban veti fel a kérdést, vajon hiábavalóvá lett-e munkálkodása – de érezhető, hogy ennél többről van szó: ha a galaták közötti munkája hiábavalóvá lehet, akkor Isten értünk végzett váltságműve is válhat számunkra gyümölcstelenné.

„A »talán hiábavaló« kifejezés minket is arra int, ami megszülte számunkra a semper reformanda elvének felismerését: azzal a szent féltéssel tekintsünk egyházunkra, hogy az szüntelen reformációra szorul, mert ha ezt elmulasztjuk, talán hiábavalóvá lehet bennünk az Isten munkája” – fogalmazott az esperes. Elgondolkoztatónak tartja, hogy az apostol az Isten ismeretével kapcsolatban beszél a hiábavalóságról, ugyanis a galaták Krisztus nélküli istenismerete valójában Isten nem ismerését jelentette. „A Krisztus nélküli istenismeretnek nincs köze Istenhez, ez lehet intellektuális kalandozás vagy mitológia érdeklődés, de nem az Isten valóságának a megtapasztalásával járó megismerés” – hangsúlyozta a Máté László.

Pál erre a megtapasztalt valóságból fakadó megismerésre utál, ez pedig üzenet a ma emberének is, mert nagyon sokan vannak, akik teológiai értelemben a Krisztus előtti korban élnek, még nem ismerik Krisztust és a benne hirdetett evangéliumot. „A Krisztus evangéliuma általi felismeréshez hozzátartozik a kegyelem felismerése is, amely mellett vagy helyett nincs helye új igaság keresésnek, hiszen nincs más evangélium” – tette hozzá.

Pál is arra tanítja a galatákat, hogy az Isten-ember kapcsolatban mindig Isten a kezdeményező, a döntő tetteket Ő viszi véghez, azonban hiába a váltságmű, ha visszatérnek korábbi életükhöz. Bár korábban ugyanezzel az indulattal fordultak a holt bálványoktól az élő Istenhez, azonban a „visszafordulás megtérésük karikatúrája lesz”. Az evangélium nélküli szokásokból nem épül Isten lelki temploma, hiszen az csak az egyetlen fundamentumra, Jézus Krisztusra épül. „A semper reformanda arra a mindenkor arra hív bennünket, hogy megvizsgáljuk, vajon az egész életünk a Krisztusban nyert váltságművet őrzi, vagy teret nyert köztünk olyan igazság, gondolat, szokás, melynek nincs szüksége a Krisztus evangéliumára?” – biztatott önvizsgálatra az igehirdető.

Kálvin János úgy fogalmazott közel fél évezreddel ezelőtt, hogy az ember szíve „bálványgyár”, mindig kész arra, hogy találjon magának Krisztus helyett olyan tekintélyt, melynek megfeleltetheti egész életét. Jól látható ez hétköznapjainkban, ahol olyan sokszor megtapasztalhatjuk a „posztkeresztyén kort”, és azt, hogy nem az evangélium az egyetlen társadalomszervező gondolat. „Mintha a galaták megelőzték volna korukat, már kétezer éve úgy gondolták, Krisztus evangéliumán túllépve is kereshetik az igazságot, megtalálhatják, amire szükségük van” – folytatta az esperes.

Pál „most azonban” kifejezése viszont megmutatja, hogy van Krisztus általi ismeret és ezáltal új korszak: ez a „most” nem fejeződött be, azóta is tart a Krisztus utáni kor, nem járt le az az idő, amikor Krisztusban mindenkinek igaz istenismeret adatik. A lelkipásztor szerint ebben erősödhettünk meg a sok áldást hozó jubileumi esztendőben, azonban a legfontosabb, hogy az 501. esztendőt és az azt követőket megújult örömben, a kegyelemért hálát adva kezdjük és éljük. „Kérjük Istent, hogy értünk való fáradozása semmiképp ne legyen hiábavaló, soha ne feledjük el, mit vitt véghez értünk – zárta gondolatait Máté László. – Kérjük, áldja meg szolgálatunkat a világban, hogy megújult erővel tehessünk bizonyságot róla.”

Farkas Zsuzsanna, fotó: Millók Tamás