A németországi egyesült (uniált) és református egyházak, illetve zsinati szövetségek, gyülekezetek és magánszemélyek alkotta felekezeti szervezet kétévente sorra kerülő közgyűlése a jubileumok jegyében zajlott és mottója („Ami összeköt”) értelmében arra kereste a választ, hogy mi az, ami a református közösséget Németországban és azon túl, felekezeten belül és ökumenikusan egy közösséggé kovácsolja.

A reformáció ötszáz éves, valamint a német evangélikus-református unió kétszázadik jubileuma jegyében ülésező közgyűlés „A világ, félelmünk és a béke Istene” címmel nyilatkozatot fogadott el az egyház felelősségéről a béke előmozdításában. Achim Detmes, a szervezet 2014-ben Magyarországra is ellátogató főtitkára, ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy a legutóbbi amerikai elnökválasztás óta dolgoztak a dokumentum megszövegezésén. „Időközben egyértelművé vált számunkra, hogy mennyire fontos, hogy 35 évvel a német reformátusok által elfogadott első békenyilatkozat után újból megerősítsük álláspontunkat” – fogalmazott a főtitkár.

A nyilatkozat igei mottója a János evangéliumából származik: „Ezeket azért mondom nektek, hogy békességetek legyen énbennem. A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot.” (János 16,33) A béke ügyét hitvallási kérdésként kezelő nyilatkozat nemzetközi konfliktusokkal és a terrorizmussal éppúgy foglalkozik, mint ahogy állást foglal a félelemmel, idegengyűlölettel és erősödő nacionalista tendenciákkal szemben is. Azzal érvel, hogy Isten a béke Istene, ami Krisztus személyében testet öltött (Efezus2,14), így „a béke az egyház központi témája”, és abban, ahogy „a tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatosban állást foglalunk, eldől, hogy az evangéliumról tanúskodunk, vagy éppen megtagadjuk azt”.

Az igazságos béke melletti újbóli elköteleződés magába foglalja azt, hogy a német reformátusok széleskörű társadalmi párbeszédet kezdeményeznek a témában és a béke kultúrájának „begyakorlására” befogadó közösségek létrejöttét támogatják és közös istentiszteleti alkalmakat, békeimákat szerveznek. „Isten békéje, amit világ sem megadni és biztosítani, sem lerombolni nem tud, szabaddá tesz és egyben arra kötelez minket, hogy az emberek közötti békéért imádkozzunk, azt gondolattal és tettekkel előmozdítsuk” – olvasható a nyilatkozat záró fejezetében. Martin Engels, az RDB moderátora az előterjesztés vitáját és a nyilatkozat elfogadását lezárva úgy fogalmazott, hogy a „keresztyének nem maradhatnak adósai a világnak a béke látomásával”.   

A közgyűlés tartalmi súlypontját két tematikus előadás jelezte, amit a mintegy 60 küldött munkacsoportokban is feldolgozott. Az egyik kérdés a vallási pluralizmust, konkrétan a németországi vallási „térkép” átalakulását érintette, ami a szekularizáció mellett a migráció, és az elmúlt években érkezett menekültek integrációja következtében bekövetkezett változást is érinti. Az államegyházi monopólium megszűnése óhatatlanul vallási sokszínűséghez és relativizmushoz vezetett valamennyi európai országban – emlékeztetett Alexander Kenneth Nagel szociológiaprofesszor. A szekularizáció és jóléti társadalom közegében úgy tűnik, hogy a vallás veszít relevanciájából. Az utóbbi években, nagyrészt a menekültválságnak köszönhetően ugyanakkor egyházi közösségek „revitalizációjának” is tanúi lehettek Németországban, ahogy annak is, hogy a vallás szerepe érezhetően megnőtt a társadalomban. Németország vallási térképét még mindig a hármas felosztás jellemzi; protestáns és a katolikus térségek mellett megjelentek azok a területek, ahol a lakosság többségének semmilyen vallási kötődése nincs. Bár a bevándorlás vallási profilját összességében még mindig keresztyén többség jellemzi (50 %), erős iszlám kisebbséggel (30 %), változást hozhat az utóbbi két év tömeges bevándorlása, amelyben az iszlám részesedése mintegy 70%-ra emelkedett. Ennek következtében mintegy 4,5 milliósra nőtt az évtizedek óta Németországban élő muszlim közösség, ami ugyan nem változtatja meg lényegesen a német vallási térképet, de új kihívást és új lehetőséget jelent a vallási és egyházi élet számára.

A „hálózatba szervezett sokszínűség” ugyanis alapvetően gazdagítja és erősebbé teszi a társadalmat, miközben a politikai integrációban is egyértelműen felértékelődik az egyházak és vallási közösségek szerepe, ami a szekularizációs tendenciák ellen hat – összegezte a szociológus. Az előadó három tételben foglalta össze a migráció okozta társadalmi pluralitás kihívásait. A vallás láthatóvá válása a „posztszekuláris” közegben új esélyt teremt az egyházi és vallási közösségek számára, hogy üzenetüket megjelenítsék a társadalomban és ezzel hozzájáruljanak a politikai és szociális folyamatok alakításához. A „bipoláris” (protestáns-katolikus) vallási térképet a vallási kötődéssel nem rendelkező tömegek eleve megkérdőjelezték, a migráció csak felerősítette a hagyományos keretek felbomlását. Harmadszor, a többségi egyházak és muszlim közösségek szociológiai szempontból lényegében ugyanazokkal a kihívásokkal és kérdésekkel szembesülnek: hogyan érhetik el a fiatalokat és hogyan tarthatják fenn helyi gyülekezeteiket, mindeközben pedig mindkét fél számára elkerülhetetlen az interkulturális nyitás.

Az egyházi közösség témáját a pluralista társadalmi és a változó vallási közegben értékelték a jelenlévők Michael Weinrich teológiai professzor vitaindító előadását követően. Weinrich az egyház „teológiai szociológiáját” és közöségteremtő erejét a pluralista közegben a hitben, a vallási önkorlátozásban és az elkötelező szabadságban gyökerező kötődés fogalmával írta le. Az önmegvalósítás „kényszerét” génjeiben hordozó ember csak akkor képes valódi kötődésre, személyes és társadalmi életében egyaránt, ha megszabadul az önmagáért való aggodalomtól. Az evangélium igazsága elvileg pontosan erre szabadítja fel a keresztyéneket, akik az egyházban megélhetik és a társadalomban megjeleníthetik ennek az igazságnak a közösségteremtő erejét. Az egyház elsődleges kihívása tehát nem a sokszínű, gyakorta indifferens és orientációját vesztett társadalmi közegben keresendő, hanem önmagában, abban, hogy mennyire tudja megélni és megjeleníteni az evangélium aggodalomból önzetlenségre felszabadító, az alázat útján sokszínű közösségbe kovácsoló valóságát, a kötődések kockázatát, amivel a tágabb közösségnek is útmutatással szolgálhat, azaz előmozdíthatja a „plurális társadalom kohézióját”.

„Az egyházaknak eltökélten a küldetésükből, alapvető hivatásukból kellene kiindulniuk és közösen szembenézniük ezzel a kihívással” – érvelt Weinrich az ökumenikus elkötelezettség mellett, sőt, ezen túl a vallási közösségek kölcsönösen kritikus párbeszéde és együttműködése mellett is kiállt. A társadalmat szétforgácsoló önmegvalósítási kényszer, aggodalom és gyűlölet, illetve a gyakorta individualista érdektelenségből fakadó tolerancia ellenpontjaként ugyanis azt emelte ki, hogy a vallások az egyén jótékony önkorlátozására indítanak, és ezzel olyan közösségi köteléket teremtenek, amely felekezettől és vallástól függetlenül megalapozza ezen közösségek társadalmi jelentőségét: „A vallás az öntömjénezéssel és önistenítéssel szemben az ember társadalmi cselekvőképességét megalapozó önkorlátozását munkálja”. Bár ennek jótékony jelei már láthatóak Németországban, az egyházak nem kerülhetik meg az elkötelezett erőfeszítést és kritikus párbeszédet, ha valóban társadalomformáló közösségként tekintenek magukra, vonta le a következtetést a rendszeres teológia professzora.

A közgyűlésre lengyel, magyar, osztrák, luxemburgi és holland testvéregyházak képviselőinek részvételével került sor. A nemzetközi delegáltak nevében a lengyel református püspök, Marek Izdebski köszöntötte a résztvevőket, hangsúlyozva, hogy az országaink közötti politikai kapcsolatok kritikus állapotában, az Európát fenyegető széthúzás idején különös jelentősége van a reformátusok közötti szolidaritásnak és összefogásnak. Az egyházak közötti összetartozást a hídverés képével írta le, kifejezésre juttatva reményét, hogy azok a kötelékek, amiket egyházakként Istentől kapunk, tartósnak bizonyulnak kritikus időkben is.

A résztvevők a Moers-i református templomban egy különleges előadásnak is tanúi voltak. A zürichi Grossmünster lelkésze, Christoph Sigrist által jegyzett „Zwingli Akta” című oratóriummal a svájci reformátusok a reformáció jubileuma előtt tisztelegnek. A mű a reformátor életének kiemelkedő pillanatait dolgozza fel úgy, hogy közben megjeleníti „titokzatos hatását a jelenben és a jövőben”, és a zürichi reformáció aktualitását a radikálisan megváltozott társadalmi közegben. A rendhagyó zenemű a reformátor feleségének fiktív visszaemlékezésének formájában, Zwingli kappeli csatamezőn elszenvedett halála felől kritikusan idézi fel munkásságát.      

Külügyi Iroda