Az első keresztyén gyülekezetek számára irányadó volt az egyetemes papság elve:

„Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket; akik egykor nem az ő népe voltatok, most pedig Isten népe vagytok” (1Pét 2,9-10)

Ebbe beletartoztak a gyülekezetek világi tagjai is. A későbbi idők folyamán az egyház életében kialakult a papi rend (klérus), ahol már a presbiteri tiszt megszűnt, illetve a rendkívül bonyolult hierarchia egyik lépcsőfokává lett. A „vének” jogkörét beolvasztották a püspökök hatáskörébe, akik viszont a korábbinál jóval szélesebb hatalommal (csaknem egyeduralommal) rendelkeztek.

A bibliai presbiteri tiszt a reformáció idején kapta vissza az őt megillető helyet. Ebben különösen a Kálvin János által vezetett genfi gyülekezet állt példaként. A nagy reformátor azt vallotta, hogy Isten a gyülekezetet három feladattal bízta meg: az ige hirdetésével (prófétai feladat), az egyház kormányzásával (királyi feladat) és a szegények gondozásával (papi feladat). Ezt a hármas feladatot pedig négy hivatal útján tölti be:  lelkipásztor, tanító, presbiter és diakónus.

A presbiterek (a vének tanácsa) gyakorolta az egyházkormányzást és a gyülekezet anyagi és erkölcsi felügyeletét – vagyis a királyi jogkört.

A genfi példa nem mindenütt valósult meg. A reformáció különböző ágain belül nem egyszerre és nem egységesen formálódott az egyház belső szervezete. Ahol a földesúr és az államrend türelmes volt az új tanításokkal szemben, ott a presbiteri tanácsok erőteljesebben fejlődtek, de szerepet játszottak a történelmi körülmények is, mint például Magyarországon a török hódoltság és az ellenreformáció idején, amikor sok gyülekezetet a presbiterek tartottak életben.

Presbiterek tehát kezdettől fogva voltak, de mióta létezik „presbitérium”, mint testület?

A presbiterek szerepe nagyon előtérbe került, amikor falvak maradtak lelkipásztor nélkül az ellenreformáció üldözése következtében. Hazánkban a helyzetet könnyítette az, hogy a huszita előreformátorok idejében már kialakultak az ún. kistanácsok, amelyek hasonlítottak a presbitériumokra. A huszitizmus tudvalevőleg jelentős hatást gyakorolt a magyar keresztyénség életére.

Az evangéliumi presbiteriális egyházkormányzás alapjait hazánkban a nagy reformátor, Szegedi Kis István fektette le „Loci Communes” című munkájában. Talán ennek is köszönhető, hogy az 1555. évi II. erdődi zsinat már említést tesz a presbiterekről, mint akiknek a lelkész mellett „… kötelességük, hogy a népeket házanként is intsék …”

A reformáció után jelentkező puritanizmus térhódítása egyebek között azt is eredményezte, hogy felgyorsult a presbitériumok felállítását célzó folyamat. Az egyszerű, tanulatlan, de hívő egyháztagok bevonása az egyházkormányzásba ellenszenves volt a nemesek szemében. Így a szatmárnémeti zsinat elvetette a presbiteri egyházkormányzás eszméit, mondván: „a nép nyomorú és szolgai állapota és képességhiánya, valamint a világi urak ellenzése miatt a presbitériumok felállítása nemcsak nehéznek, de teljességgel lehetetlennek látszik”. A puritánok azonban nem adták fel a harcot. Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony udvari papja, Medgyesi Pál „Rövid tanítás a Presbyteriumról” című munkájában szembeszállt a szatmárnémeti zsinat döntéseivel, és bátran kiállt a presbitériumok felállítása mellett.

A hivatalos presbitérium első megalakulása 1617-re tehető, amikor a pápai gyülekezet Kanizsai Pálfi János esperes vezetésével megalakította a Magyar Református Egyház első presbitériumát. A vallásszabadság eljövetelével azután is megmaradt ez az intézmény és a református megújulási mozgalmakban sok helyen jelentős szerepet vállalt.

A nem lelkészi egyháztagok nagyobb szolgálati lehetőségeivel párhuzamosan idővel megfogalmazódott az az igény, hogy a világiak erősebb befolyással rendelkezzenek az egyház életében. Ez a 18. század végére valósulhatott meg, amikor a világiakat a lelkészekkel egyenlő befolyással ruházták fel. Ekkor vezették be az egyházkerületi főgondnoki tisztet, és mondták ki a lelkészek és a világiak egyenlő arányú képviseletét az egyházi gyűléseken. Ezt az elvet nevezik a paritás elvének. Mindezt az 1791. évi budai zsinat tette teljessé. Sajnos ez akkor nem lett törvénnyé, mert az uralkodó ezt nem szentesítette, csak a 19. században került be egyházi törvényeink közé.

Az írás megjelent a Tematikus Presbiteri Füzetek 2017-es, presbiterválasztási különszámában. A Magyar Református Presbiteri Szövetség kiadványa további hasznos olvasmányokat rejt a presbiteri tisztséggel és az idei tisztújítással kapcsolatban.