Hol kezdődött el a közös történetetek?

Monika: 1994-ben Miskolcon, a Continental Singers énekegyüttesben. Tizenhét évesek voltunk, három évig egy baráti társasághoz tartoztunk, de egyetemre kerülésünk után is visszajártunk énekelni. 1997-ben Isti írt egy színdarabot, amit a csoport bemutatott, turnéztunk is vele, ebben ő férj volt, én feleség. És úgy szoktuk mondani, hogy a próbák során aztán így maradtunk.

Isti: Mikor három év barátságból egyszercsak szerelem lett, mindketten éreztük, hogy ez most komoly, ebből házasság lesz.  A második napon megbeszéltük, hogy négy év múlva, diploma után összeházasodunk, és ez így is lett.

Segítettek a kapcsolatotok tudatosságában a szülői minták?

I: Igen és nem. Én egy stabil keresztény nagycsaládból jövök, ugyanakkor sohasem beszélgettünk nyíltan az érzelmeinkről. Amikor Moncsival összeházasodtunk, megtudtam, hogy lehet ezt másképp is csinálni: kimutatni a szeretetünket, kimondani az érzelmeinket.

M: Én elvált szülők gyereke vagyok, és pont ezért akartam másképp csinálni. Szuper anyukám van, hálás vagyok neki, jó alapokat kaptam ahhoz, hogy nőként, anyaként helyt álljak. Ráadásul kaptam hozzá egy jó férjet is. Különböző mintáink voltak, ezekből igyekeztünk a legjobbat kihozni.

Melyik volt a házasságotok legszebb és legnehezebb időszaka?

M: Nem éltünk meg hatalmas hullámokat. Terhek persze nehezedtek ránk, de visszatekintve ezektől csak még jobban megerősödött a házasságunk. A legnehezebb időszak a második gyermekünk, Tibi születése volt, aki egy nagyon ritka betegséggel jött a világra. Nagyon rossz orvosi előrejelzéseket kaptunk, de Tibi ezeket mindig megcáfolta, és most már jövőre iskolába megy. Minden lemaradását megtanulta bepótolni az akarásával, intelligenciájával és a humorával.

I: Egy nagyon ijesztően induló történetből egy folyamatos sikersztori lett, hiszen minden rossz, ami nem következett be, az nekünk öröm volt. Nagy ajándék mind a két gyerek az életünkben, nagyon formálnak minket. Emma kilenc éves, most épp szavalóversenyen van, nagy művésznő, drámakirálynő. A végletek leánya, ha meghall egy zenét, táncra perdül, ha lerajzol tíz embert, meg tudsz tíz érzelmet nevezni a képen. Szóval sok élet szorult bele.

Hogy vannak együtt Tibivel?

I: Nagyon jól, Emma temperamentuma hajtja Tibit is.

M: Emma élénk, szenvedélyes, Tibi nyugodt és kitartó. Azonban amióta Emma iskolás, neki is teljesítenie kell, Tibi eddig is mindenért megdolgozott – gyógytorna, fejlesztő különórák, kézművesség, programok. Most úgy látjuk, Tibi kitartása inspirálja Emmát.

A családi élet kihívásai és a filmes munkák közepette mennyi idő jut kettőtökre?

M: Most, hogy a gyerekek már nem olyan kicsik, ez megoldható, de emlékszünk arra az időszakra, amikor létkérdés volt, hogy csak pár órára hadd legyünk kettesben. Tudatosan el kell határozni, hogy erre szükség van és kész. Mikor nem látsz ki a pelenkák közül és rohansz a munka után, lehet, hogy észre sem veszed, de már hetek óta csak a napi rutint beszéltétek meg. Szakítani kell időt arra, hogy kettesben, ne feltétlenül a gyerekekről beszéljetek, kitaláljatok dolgokat együtt.

I: Először ez sem volt természetes, mert annyira belekerül az ember a gyereknevelésbe, hogy az elején igénye sem lesz rá. De vigyázni kell, mert könnyen átmentek papa-mama üzemmódba, elkezditek apának-anyának hívni egymást, aztán így maradtok, és ez ki tudja hűteni a házasságot.

Vannak receptek, amelyek segítenek melegen tartani?

I: A legfontosabb, hogy tudatosítsuk: mindig lesznek konfliktusok. Mi talán az átlagnál is temperamentumosabbak, beszólósabbak vagyunk, de alapszabály, hogy ezeket mindig fel kell oldani, meg kell beszélni, és végül mindig bocsánatot kell kérni. Erre persze mindenki sóhajt, hogy ez milyen nehéz, de ez nem igaz. Amíg egy ötcentis árkot kell betemetni, az semmi. De ha úgy hagyom, abból másnapra már egy húszcentis, egy hét múlva méteres árok lesz, négy év múlva meg maga a Rám-szakadék. És akkor már tényleg nehéz. Hála Istennek, tudattalanul, de ez nekünk rutin lett. A Bibliában olvassuk, hogy „ne menjen le nap a haragoddal”, szerintem ezt érdemes szó szerint venni. Mindenki tudni akarja, hogy kell jó házasságot csinálni, de úgy tűnik, ez titok. Ellenben azt mindenki tudja, hogyan kell elrontani. Tudjuk, hogy ha én ezt most megteszem, kimondom, akkor egy jókora szöget verek a házasságunkba. Talán az igazi titok az, hogy ezeket ne csináljuk.

M: De ahogy benne van az emberben, hogy hogy lehet elrontani, Isten Lelke arra is vezet, hogy mi az, amit viszont mondjak ki, tegyek meg, bocsássak meg, hiszen Isten a házasság védelmezője. Csak akarjunk dolgozni a házasságért, ne azt várjuk, hogy minden spontán menjen, és majd az érzelmeink mindent megoldanak.

I: Klisének hangzik, hogy imádkozni kell a házasságért, de nálunk ez nagyon működik. Az érzelmek el tudnak illanni, és érdemes imádkozni azért, hogy a kapcsolat stabil maradjon, vagy hogy adjon Isten még szerelmet. De olyan is van, hogy veszekszünk, és én magamban imádkozom, hogy legyen már vége. Kívülről borzasztónak tűnhet, hogy Isten a mankóm, hogy magamtól nem vagyok képes szeretni a feleségemet. De szerintem fontos annak az elismerése, hogy én nem vagyok elég jó, és keresztényként ezt elég hamar megtanuljuk.

M: Még a keresztények is megfeledkeznek arról, hogy Isten alig várja, hogy segítsen, még ezekben a legbelső, intim dolgokban is. Kérni kell, bátran, örömmel. Mi ezt tesszük, és tényleg segít.

A filmes-tévés közeg támaszt speciális nehézségeket?

I: Szakmától függetlenül nem hiszem, hogy ne találkozna mindenki ezen a téren kísértéssel. Persze a filmes közeg különösen veszélyes, de én nagyon kerülöm a nehéz helyzeteket, kifejezetten félek attól, hogy egyszercsak elrontom, mert ez nem csúszós talaj, hanem maga a mélyvíz. Tudom, hogy azon múlik, hogy mennyire hagyod magad sodortatni, és nekem épp ez a félelem segít. És az is, hogy a forgatásokon általában alkalmat kerítek rá, hogy Moncsit és a gyerekeket bemutassam, szinte eldicsekedjek velük. Az én szakmámban nem nagyon jellemző a másfél évtizedes házasság.

M: Azt hiszem, a mögöttünk álló éveknek súlya van. Akik tízévente váltanak, azok nem ismerik meg azt az élményt, hogy milyen átmenni egy nehézségen, ebből megerősödni, és szinte újjászületni. Ezeket a mélységeket, ezek tartalmait nem lehet sok kis szerelemből összerakni. Igyekszünk egyszerűen, hitelesen megélni a házasságunkat, nem szerepeket játszva, nem sodródva az eseményekkel, hanem mindig vigyázva a köztünk levő értékes, különleges kapcsolatra. És ez tulajdonképpen változatlan tizenöt éve.

Földy-Molnár Lilla – Molnár Illés, fotó: Dimény András